Rob3rt78 blogja

Behunytam a szemem… behunytam, mert nem akartam látni, ami körül vett. A lábam mozgásra bírt, botorkáltam az önként vállalt vakságomban, homok súrlódott a bakancsom alatt, megtörve a szél csendjét. Nem tudom, hogy meddig meneteltem így, a percek, óráknak tűntek. A retinám előtt még táncolt a felvillanó fény, a fülemben még mindig zúgott a robaj, az istenek haragja. A sötétség nem nyelt magába a szemhéjam mögött. Mi, történ? Mi, történt Velem, a Világgal, az Emberiséggel?! Ennyi volt? Nincs tovább? Emlékek rohantak meg, arról ami elmúlt. Zőldelő erdők, csobogó patakok, hófödte hegycsúcsok. Nem töprengtem tovább a múlton. Elindultam amerre a lábam vitt. Szemem kinyílt és feltárult előttem az igazság, az amely elől nem tudtam elbújni sehova. Tekintetem, egy sivár kietlen tájra vetült. Nem volt körülöttem semmi, csak homok és kiszikkadt fák, bokrok. Elindultam, fogalmam sem volt, hogy hová. A távolban egy város körvonalait láttam, arra vettem az irányt.

Először fel sem tűnt, hogy már a város utcáit rovom. Minden kihalt volt, sehol egy lélek. A házak romos mementóként hirdették az életet, a nyüzsgést, amely itt uralkodott valaha. A levegő szellemei, játszadoztak a szeméttel, görgették maguk előtt, miközben gúnyos szavakat suttogtak felém.

- Mit keresel Ember? – kérdezték tőlem – Kit?

- Olyanokat, mint Én! – válaszoltam szinte csak magamnak.

- Olyanokat? És mihez kezdesz, ha megtaláltad Őket?

Hírtelen nem is tudtam, mit feleljek, nem voltam kész a válasszal.

- Nem tudom. – feleltem zavaromban

A szellemek kacagtak rajtam

- Akkor miért keresed őket?

- Nem akarok, egyedül maradni! – egyre jobban elhatalmasodott rajtam a félelem

- Te már rég egyedül vagy – válaszolták azt tovább illantak.

Rossz érzések kavarogtak bennem és tovább mentem. Halk nyikorgásra lettem figyelmes, mely egy játszótér felől jött. Egy hinta sírta bánatát, melyben egy alak ült elernyedve. Közelebb mentem. Elborzadva láttam, hogy egy vigyorgó koponyával néztem farkasszemet. Csontváztestét, egy csipkés blúz és szoknya takarta.  Valaha szép kislány lehetett, tele élettel, szülei reménykedve tekinthettek rá, hogy övé a jövő. Nem tudhatták azt, amit én már tudtam, eljött a jövő, tűzszárnyakon, sötét fellegek kíséretében, lehelete halálos volt, nem volt menekvés. Térdre borultam és a könnyek feltörtek belőlem. Zokogtam, a szellemeknek igazuk volt – Egyedül maradtam… Én az utolsó túlélő, kinek büntetése az élő emlékezés, a Halál és az Enyészet követe.

Koszár Róbert (2005)

Fiatalok voltak tele reménnyel és tervekkel. Négy éve voltak házasok, az esküvői képen olyan boldognak tűntek. John mindent megtett volna akkoriban Katie-ért. Boldogan várták az új jövevényt, Thomas-t. A kisfiú bearanyozta életük minden napját, és ami a legfontosabb volt szerették is egymást tiszta szívükből. Thomas két éves volt amikor, az egyik nap soha többet nem ébredt fel. Az orvosok utólag veleszületett szívbetegséget állapítottak meg, amelyet a születésnél nem vettek észre.
- Az ilyen betegségek sokszor tünetmentesek – mondta az orvos John-éknak – Kérem, fogadják őszinte részvétemet.
Ez már két éve volt, azóta John a munkájába temetkezett, Katie magába fordult, megszakítottak minden kapcsolatot barátaikkal, házasságuk megromlott, szerették egymást, de eltűnt az önfeledt nevetés a házból, csak egy szomorú emlék volt, melyet a kis Thomas képe őrzött a kandalló fölött és a szobája melyet Katie olyan rendben és tisztán tartott, mintha Thomas még mindig élt volna. John az elején sokat veszekedett, vele emiatt:
- Ne csináld Katie ebbe bele lehet őrülni – mondta John – ez nem jó egyikünknek sem!
- Hogy beszélhetsz így róla, a fiúnkról van szó, a pici gyermekünkről – sikította Katie majd zokogva neki esett Johnnak, ütötte ahol érte.
John elkapta két kezét, majd magához rántotta, Katie próbált szabadulni, a férfi karjai közül, sikertelenül, végül elernyedve bújt férje ölelésébe, hogy csendesen zokogjon tovább. John is sírt. Azóta a férfi belefáradt ebbe, is mint mindenbe, csak a munka maradt, hogy elmenekülhessen otthonról, az emlékektől, a felesége csendes őrületétől, házasságuk romjaitól, de nem volt képes arra, hogy összepakoljon, szerette még mindig Katie-t, nem hagyhatta magára szükségük volt egymásra, még ha nem is ismerték be ezt soha.
Katie egyedül maradt otthon, magányos merengésben, monoton egyhangúsággal végezte a házkörüli teendőket. Egy kétszintes, gyarmati stílusban épült házban laktak a külváros szélén.
Mindennap benézett a kis Thomas szobájába immáron két éve. Ma is egy ilyen nap volt, benyitott a gyerekszobába, belépett, majd leült Thomas ágyának a szélére, körbe pillantott a szobába, annak ellenére, hogy csukott szemmel is meg tudta volna mondani, hogy mi hol található. Néma könnyek peregtek le arcáról, amikor egy gyerekhang ütötte meg fülét. Felkapta fejét, hallgatózott, figyelt de nem látott semmit. Ijedten pattant fel az ágy széléről, körbe fordult a szobában, de nem látott senkit. Megint gyermekhangot hallott. Közvetlenül a háta mögül jött a hang, egy gurgulázó gyermeki kacaj. Hátrafordult de most sem látott senkit.
- Hol vagy? – nem kapott választ – Válaszolj kisfiú! – most megint hallotta a nevetést, de már az egész szobában csak a nevetést lehetett hallani, mint ha falakból jött volna.
Katie őrült tempóba hagyta el a szobát, becsapva maga után az ajtót. De a nevetés nem akart szűnni, végigfolyt a folyosón, behatolt a fenti szobákba, le a lépcsőn, hogy utána birtokba vegye az egész házat. Katie kirohant a házból.
****
John este ért haza, éppen beállt a kocsijával a garázsba, amikor Katie rohant felé, egy száll hálóingben, olyan állapotban amilyennek még soha nem látta, feldúlt volt és izgatott.
A férfi tudta, hogy valami történt. Katie, feltépte a kocsi ajtaját, John épphogy letudta parkolni a kocsit.
- Gyere gyorsan, – szólt izgatottan Katie – gyere azonnal.
Már is elkapta John kezét és húzta befelé a házba.
- Mi történt Katie? – kérdezte a férfi aggódva – Mond már mi történt?
- Ezt… ezt nem tudom… ezt nem lehet elmondani… Visszajött!
John megállt a bejárati ajtó előtt, elkapta a feleségét, maga felé fordította, az asszony arcáról csak az izgatottság látszott.
- Ki jött vissza! – kérdezte John most már idegesen és félve, hogy a felesége végleg megbolondult.
- Thomas… Thomas visszajött! – Mondta Katie a könnyeivel küszködve.
Johnt elöntötte a düh, a düh és a kétségbeesés.
- Thomas már meghalt – mondta – már két éve, miért nem tudod megérteni!? – majd beviharzott a felesége mellett a házba. Katie sietett utána
- Gyere fel kérlek a szobájába – zokogott az asszony – győződj meg róla saját magad.
- Mit érek el vele, miért kínozzam magam olyannal, amiről tudom, hogy nem igaz. – John ránézett felesége arcára, melyen remény, félelem, kétségbeesés és valamiféle boldogság vegyes keveréke tükröződött.
- Jól van menjünk fel.
Katie boldogan sietett fel a lépcsőn, John lemondóan lépkedett mögötte fel a gyerekszobába.
A nő bevezette férjét a szoba közepére, majd rászólt.
- Hallgasd! – szólt az asszony
- Mit?
- Csak hallgasd.
Így álltak a öt percen keresztül, semmi nem történt. John elindult kifelé a szobábol majd Katie felé fordult.
- Holnap felkeressük Dr. Pierce-t a pszichiátert, már rég meg kellett volna tenni. – majd magára hagyta a feleségét.
Aznap a szokásosnál is csendesebben vacsoráztak, nem szóltak egymáshoz, még csak egymásra sem néztek. Este az ágyban sem szóltak egymáshoz, így is aludtak el, egy szó nélkül.
****
Éjfél lehetet mikor John felébredt, nem tudta megmondani mi volt az ami felébresztette, felült az ágyban majd belebújt papucsába. Szomjas volt. Elindult a konyha felé le a földszintre, még visszanézett az alvó feleségére, aki megint az egyik nyughatatlan álmát élhette át, kezei ökölbe szorítva a feje alatt és magzati pózba feküdt. Arcán, feszült rettegés tükröződött.
Hányszor látta a feleségét így aludni, Thomas halála óta? Isten a megmondhatója hogy sokszor.
- Mi történt velünk Katie? – kérdezte halkan John, hogy nehogy felébressze feleségét – Szeretlek, nagyon szeretlek. – majd odahajolt a nőhöz és megcsókolta a homlokát. Katie arca egy kicsit megnyugodott,
- Szeretlek John – súgta halkan álmában
A férfi elindult a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár hideg vizet. Elhaladt a gyermekszoba mellett, nem vette észre, hogy az ajtó nyitva áll, ha vette volna fáradságot hogy oda pillantson, akkor láthatta volna amint egy árnyék körvonala rajzolódik ki a besütő utcai lámpák fényében. Leért a konyhai csaphoz, ahol ivott, az arcára is csorgatott egy kis vizet a kezéből, majd visszaindult egy pohár vízzel, hogyha netán később megint fel kelne, ne kelljen lejönnie ma már. Ahogy sétált vissza a hálóba, Thomas szobájából gyermeknevetésre lett figyelmes. Félve közelítette meg a szobát,
- Kezdek megőrülni Én is, akárcsak Katie – gondolta magában John, majd benézett a szobába.
A lábai megmerevedtek, mintha gyökeret eresztettek volna, egy hang nem jött ki a száján, attól, amit látott. Egy kisfiú ült a szoba közepén és játszott, Thomas fakockáival. Teste áttetsző volt és fénylett. Abba hagyta a kisfiú a játékot majd ránézett John-ra és elkezdett nevetni. John ijedtében elejtette a poharat, a víz szétfolyt a parkettán, hogy utána a rések közt eltűnjön. John kihátrált a szobából, lenem véve tekintetét a jelenésről. Katie jelent meg a háló ajtajában, álmosan.
- John mi történt? Mi volt ez a zaj?
John nem szólt semmit, jeges rémülettel tekintett feleségére, majd Thomas szobájában játszadozó szellem-kisfiúra.
- John mondj már valamit, mi ütött beléd? – kérdezte aggodalommal teli hanggal Katie.
John csak bólogatót, majd intett a feleségének, hogy menjen oda. Katie odalépett mellé, majd benézett ő is a gyerekszobába. Egy halk sikolyt hallatott, majd a kezét a szája elé kapta. Megbabonázva figyelték az önfeledetten játszó négyéves forma szellem-kisfiút, aki közben odalépet a polchoz és levett egy kisautót róla, majd leült és azzal játszott tovább, brümmögő hangokat hallatva. Majd fél óráig álltak, így amikor a kisfiú körvonalai elenyésztek.
****
John aznap sietett haza a munkájából, meg sem várva a tizenhét órát, főnöke nem tudta mire vélni a dolgot, de örült is neki titkon, mivel tudta, hogy milyen tragédia érte alkalmazottját két éve, sajnálta őt. Mindig is mondta neki
- John nem lesz ez így jó, menjen haza a feleségéhez!
- Mindjárt Mr. Krebs, csak ezt még be kell fejeznem.
Ma valahogy más volt John, ma sietett haza, és egésznap olyan izgatott volt – gondolta Krebs
****
John belépett házuk ajtaján, felesége ugyanolyan izgatott volt, mint ő. Az éjjeli történések után, átbeszélték a feleségével az éjszakát. Nem lettek volna képesek aludni. Katie a nyakába borult.
- Itt van…, fent játszik .- ujjongott az asszony – meg akartalak várni.
- Jól tetted – válaszolta a férfi
Elindultak fel a lépcsőn a gyerekszoba felé. A szellem-kisfiú ugyanúgy ült a szoba közepén és játszott, ahogy előző éjjel. John-ék letelepedtek szembe a földre. A kisfiú abbahagyta a játékot és kíváncsian nézett rájuk. John most tudta csak igazán megnézni magának. Jól gondolta négy év körüli lehetett, szemeiben mély értelem sugárzott, gyönyörű kisfiú volt. Pont ilyen korú lehetne most Thomas is – gondolta majd érezte, hogy a könnyek kezdenek gyűlni szemében. Épp le akarta törölni, amikor a kisfiú felállt és odalépett hozzá. Kinyúlt kiskezével a férfi arcához és megérintette a lecsorduló könnyet. Katie megbabonázva nézte a jelenetet, majd a szellem-gyermek hozzáfordult, őt is megérintette. A gyermek érintése hűvös volt, olyan anyagtalan és mégis szilárd érzést keltett benne, de jólesett neki. Nem szóltak semmit, csak figyelték a jelenést, ahogy ő is őket fürkészte érdeklődve.
John megfogta a földön lévő kisautót, majd felemelte.
- A Tiéd! – és átnyújtotta a kisfiúnak, az kikapta a kezéből és leült vele, hogy újra elfoglalja magát.
Felálltak mindketten, hogy magára hagyják a kisfiút a játékban.
****
Egyre gyakoribbak voltak a látogatások és hosszabbak is. Örültek neki mindketten. Jót tett Katienek és jót tett Johnnak is. A férfi újra látta a feleségét mosolyogni, örülni és két év óta először látta a feleségét békésen szenderegni. Ő is sietett haza, munkájából, hogy láthassa a kisfiút, beszélgessen vele – igaz mindig csak ő beszélt a szellem csak hallgatta figyelmesen – játszhassanak együtt, mert szoktak. Két év óta újra együtt voltak Katie-val az ágyban, önfeledetten és felszabadultan szeretkeztek.
Kezdtek egy családra emlékeztetni.
****
Egy nap Katie az ajtóban várta férjét, izgatottan. John közeledett feléje a garázsból. Ölbe kapta feleségét és megcsókolta. Katie szeretet teljesen megsimogatta férje arcát.
- Gyere be – mondta – beszélni szeretnék veled.
John becsukta maga mögött az ajtót.
- Miről? – kérdezte
- Apa leszel – válaszolta Katie
John először nem tudta mit mondjon, majd odalépett feleségéhez és óvatosan átölelte.
- Ez biztos?
- Igen – mondta nő
A férfi szorosan ölelte magához az asszonyt és sírt. A szellem gyermek jelent meg a lépcső aljában, a férfi és a nő kibontakozott egymás öleléséből. Ez eddig még nem történt meg a kisfiú mindig Thomas szobájában tartózkodót. John meglepődve térdelt a kisfiú elé.
- Szia Kislurkó- mondta John. A gyermek mosolygott.
- A feleségemnek és nekem kisbabánk lesz!
A fiú bólintott, mint aki tisztában volt vele.
- Te tudtad ezt? – A fiú ismét bólintott
John megdöbbenten nézett a kisgyermekre, majd fel Katie-re akinek az arcán az Ő érzései tükröződtek. A kisfiú hirtelen átölelte John nyakát, majd odaszaladt Katie-hez és őt is, majd nevetve beleveszett a semmibe.
****
Az elmúlt hat hónapban lázas készülődés lett úrrá mindkettejükön, várták az új jövevényt. Ahogy nőtt Katie hasa, a szellem-kisfiú látogatásai is ritkábbak lettek, végül egy nap nem jött többé, még azon az estén John bevitte Katie-t a korházba, mert megindult a szülés. Nehéz volt a szülés, több órán át tartott. John ott volt felesége mellett, nem tágított mellőle simogatta Katie gyöngyöző homlokát. A több órás vajúdás meghozta a gyümölcsét, egy kisfiú képében.
Katie csak a kórterembe vehette karjaiba, mivel a szüléstől annyira kimerült. John is ott volt mikor betolták a babát. Mikor Katie kézbe vette, belenyilallt a felismerés.
- John! – kiáltott fel Katie.
- Igen látom – felelte a férje
A szellem-kisfiú vonásait vélték felismerni a piciben, aki gügyögve próbált rámarkolni édesanyja ujjára.

(Első publikáció: Fantasyia.hu - 2005. Második: publikáció 2009.11.22. Rob3rt78.wordpress blog)

Egy alak mozdult meg az árnyak közt, a sikátorban. A csillagok fényét elnyomta a város. A férfi már napok óta figyelte a szemben lévő társasház első emelteti ablakait. Az egész szint, ugyanazon nőé volt. Izgató jelenség volt a lány, nagyon gyönyörű. Az érzékiség áthatta az egész lényét. A férfi elképzelte, ahogy a két keze, a nő nyaka köré kulcsolódik, és szorítja. Addig szorítja, míg a nyelőcső összepréselődik, és a csigolyák, már recsegnek-ropognak, majd ahogy a testből elszáll az élet. Nem először csinálja. Az első áldozata egy prostituált volt, de abban nem talált túl nagy élvezetet. Nem tapasztalhatta meg a vadászat, a becserkészés örömét. Végül kikötözte a motelszoba ágyához, és felvágta a hasát. Előtte elkábította, de csak annyira, hogy még képes volt felfogni, ahogy a férfi a saját beleit tömködi a szájába. A rendőrség csak két napra rá találta meg a prostituált hulláját. A moteltulajdonosát is még aznap megölte, de abban nem volt semmi élvezet, csak szükségszerűség.
A férfi az első emeleti ablakokra szegezte tekintetét. Égtek a fények a nappaliban. Mióta figyelte a nőt, feltűnt neki, hogy csak este van mozgolódás a lakásban. Nappal súlyos, sötét redőnyök zárják el a napfény útját. Bár nem tulajdonított neki különösebb figyelmet. Szeretett éjszaka vadászni, ilyenkor elképzelte, hogy egy szuperragadozó, emberi álcában, akit nem lehet megállítani, és nem lehet elkapni. A nő a nappali ablakához állt, egy szűk fehér trikó, és egy tanga volt rajta. A férfi meredten figyelte a jelenséget. – Igen, mutasd magad, kicsi prédám! – suttogta bele, az árnyak közé. A nő ellépett az ablaktól, és elindult a fürdőszoba felé. A férfi csak erre várt, elindult a ház felé.
Az utcán csak egy-két ember lézengett. Az épület nem volt szokatlan, viktoriánus korabeli volt, mint az összes többi a környéken. A lépcsőházba vezető bejárati ajtó, nem volt bezárva, erről a még a nap elején gondoskodott, hogy így legyen. A férfin végigfutott egy bizsergés, amely mindig a vadászat kezdetét jelezte számára.. Megállt az első emeleti lakás ajtajánál. Elővette apró szerszámait, amelyekkel percek alatt kinyitotta a zárat. Tudta, hogy nincs veszélyben. Áldozata egy órát is el szokott tölteni a fürdőszobában.
A férfi belépett a lakásba, és céltudatosan elindult a helyiség felé. Átjárta testét a vadászat izgalma. Az ajtó egy résnyire nyitva volt. A fény apró sugara, keresztül hatolt a nyíláson, megfestve egy ponton a szoba padlóját. A férfi lassan mozgott, kerülve a legkisebb zajt is. Óvatosan hajtotta ki az ajtót, és meglátta őt, a prédát. – Igazi nemes vad – gondolta. A nő teste lágyan ringatózott a vízben. A szeme csukva volt. A fürdőhab, takarta a teste jórészét. A férfi készen fölé hajolt, hogy bevégezze azt, amiért idejött. A kezét készen tartotta, hogy bármikor a nyak köré fonja. Ekkor, olyan történt, amire nem számított. A lány elmosolyodott és kinyitotta szemét, és egyenesen rá nézett. A férfi azonnal cselekedett, lecsapott áldozatára. Sikertelenül. A kezei hangos csobbanással értek bele a vízbe. A préda eltűnt. Hitetlenkedve nézte a vizet, majd egy neszt hallott maga mögött. Megfordult, és kiült a döbbenet az arcára attól, amit látott. Ott állt mögötte a nő, meztelenül. Bőrén megcsillantak a vízcseppek. Nem tűrhette, hogy prédája kijátssza. Támadásba lendült. A következő, amit látott, az egy elmosódott folt volt, és utána egy ütés a tarkóján, majd elsötétült a világ.

****

Lassan kezdett magához térni. Nem tudta hová is került. Próbált megmozdulni. Álló helyzetben, hozzákötözték, egy kereszthez. Fejét kipeckelték, csak a szemét tudta mozgatni. Érezte, hogy levetkőztették. Felmérte, hogy hová került. Egy félhomályos helyiség volt, a falak mentén oszlopok sorakoztak, melyek félelmetes árnyékokat vetettek. Mint ha egy templomban lenne. Kiült a rémület az arcára.
- Érzem a félelmed bűzét – szólt egy lágy női hang, de ugyanakkor érződött benne valami sötét, nem emberi kegyetlenség. Megfagyott az ereiben a vér. Az egyik árnyékban megmozdult valaki, és kilépett a fényre. A fiatal nő volt az.
- Mit… Mit akarsz? – nyögte a férfi.
- Bosszút! Bosszút azért, amit elkövettél.
- Sok mindent tettem, sok mindenkivel. – krákogta. Iszonyúan szomjas volt.
- Engem nem érdekelnek az emberi áldozataid! – lángolt a nő szeme. A férfi rémülten vette észre, hogy fogvatartójának hegyes, hosszú szemfogai vannak. A nő lassan odalépett hozzá és végig simított az arcán, majd végig a testén. A férfi érezte, hogy egy nedvességfolyam indult meg a lábán végig.
- Elvetted a lehetőséget, hogy gyermekem lehessen, megfosztottál attól, hogy a kiválasztottamat az ölelés szent rituáléjában részesítsem. Ezért büntetést érdemelsz. A férfi iszonyú fájdalmat érzett a hasa tájékán, mely hullámokban söpört végig rajta. Üvöltött a fájdalomtól.
- Emlékszel a prostituáltra, akit megöltél? Ugyanaz lesz a sorsod, csak annyi különbséggel, hogy Te nem fogsz meghalni. – folytatta a nő – Olyanná tettünk, mint amilyen én is vagyok. Vámpír vagy. A vérutáni éhséged lesz a veszted. Könyörögni fogsz a halálodért, ezt megígérhetem. A férfi zokogott a fájdalomtól. A nő felemelte kezét, amelyben az újdonsült vámpír, a saját beleit vélte felfedezni.
- Száz évet kell várnom, amíg a tanács újra engedélyezi, hogy gyermekem lehessen. – A nő meglengette a belsőségeket a férfi orra előtt – Az éhség, el fog uralkodni rajtad, és akkor, Te önként fogsz a beleiddel eljátszadozni..
A férfi úgy érezte, mintha a belsőjét tépnék ki éppen. Érezte a vér illatát. A saját vérének illatát. A szemfogai azonnal megnyúltak. Mardosó, észvesztő éhség lett úrrá rajta. A férfi beleharapott az elétartott belsőségekbe, marcangolta, tépte. Az éhséggel vegyes kín, bombaként robbant testében, amely kész volt szétszaggatni a tudatát is. Az utolsó, amit látott és hallott, az a nő kegyetlen csillogású szeme és gúnyos kacaja, majd elvesztette az eszméletét.

(2009.12.03)