Rob3rt78 blogja

Irodalom
Rob3rt78•  2012. szeptember 2. 00:29

Az álom!

Behunytam a szemem… behunytam, mert nem akartam látni, ami körül vett. A lábam mozgásra bírt, botorkáltam az önként vállalt vakságomban, homok súrlódott a bakancsom alatt, megtörve a szél csendjét. Nem tudom, hogy meddig meneteltem így, a percek, óráknak tűntek. A retinám előtt még táncolt a felvillanó fény, a fülemben még mindig zúgott a robaj, az istenek haragja. A sötétség nem nyelt magába a szemhéjam mögött. Mi, történ? Mi, történt Velem, a Világgal, az Emberiséggel?! Ennyi volt? Nincs tovább? Emlékek rohantak meg, arról ami elmúlt. Zőldelő erdők, csobogó patakok, hófödte hegycsúcsok. Nem töprengtem tovább a múlton. Elindultam amerre a lábam vitt. Szemem kinyílt és feltárult előttem az igazság, az amely elől nem tudtam elbújni sehova. Tekintetem, egy sivár kietlen tájra vetült. Nem volt körülöttem semmi, csak homok és kiszikkadt fák, bokrok. Elindultam, fogalmam sem volt, hogy hová. A távolban egy város körvonalait láttam, arra vettem az irányt.

Először fel sem tűnt, hogy már a város utcáit rovom. Minden kihalt volt, sehol egy lélek. A házak romos mementóként hirdették az életet, a nyüzsgést, amely itt uralkodott valaha. A levegő szellemei, játszadoztak a szeméttel, görgették maguk előtt, miközben gúnyos szavakat suttogtak felém.

- Mit keresel Ember? – kérdezték tőlem – Kit?

- Olyanokat, mint Én! – válaszoltam szinte csak magamnak.

- Olyanokat? És mihez kezdesz, ha megtaláltad Őket?

Hírtelen nem is tudtam, mit feleljek, nem voltam kész a válasszal.

- Nem tudom. – feleltem zavaromban

A szellemek kacagtak rajtam

- Akkor miért keresed őket?

- Nem akarok, egyedül maradni! – egyre jobban elhatalmasodott rajtam a félelem

- Te már rég egyedül vagy – válaszolták azt tovább illantak.

Rossz érzések kavarogtak bennem és tovább mentem. Halk nyikorgásra lettem figyelmes, mely egy játszótér felől jött. Egy hinta sírta bánatát, melyben egy alak ült elernyedve. Közelebb mentem. Elborzadva láttam, hogy egy vigyorgó koponyával néztem farkasszemet. Csontváztestét, egy csipkés blúz és szoknya takarta.  Valaha szép kislány lehetett, tele élettel, szülei reménykedve tekinthettek rá, hogy övé a jövő. Nem tudhatták azt, amit én már tudtam, eljött a jövő, tűzszárnyakon, sötét fellegek kíséretében, lehelete halálos volt, nem volt menekvés. Térdre borultam és a könnyek feltörtek belőlem. Zokogtam, a szellemeknek igazuk volt – Egyedül maradtam… Én az utolsó túlélő, kinek büntetése az élő emlékezés, a Halál és az Enyészet követe.

Koszár Róbert (2005)

Rob3rt78•  2012. szeptember 2. 00:28

A Szellem-gyermek

Fiatalok voltak tele reménnyel és tervekkel. Négy éve voltak házasok, az esküvői képen olyan boldognak tűntek. John mindent megtett volna akkoriban Katie-ért. Boldogan várták az új jövevényt, Thomas-t. A kisfiú bearanyozta életük minden napját, és ami a legfontosabb volt szerették is egymást tiszta szívükből. Thomas két éves volt amikor, az egyik nap soha többet nem ébredt fel. Az orvosok utólag veleszületett szívbetegséget állapítottak meg, amelyet a születésnél nem vettek észre.
- Az ilyen betegségek sokszor tünetmentesek – mondta az orvos John-éknak – Kérem, fogadják őszinte részvétemet.
Ez már két éve volt, azóta John a munkájába temetkezett, Katie magába fordult, megszakítottak minden kapcsolatot barátaikkal, házasságuk megromlott, szerették egymást, de eltűnt az önfeledt nevetés a házból, csak egy szomorú emlék volt, melyet a kis Thomas képe őrzött a kandalló fölött és a szobája melyet Katie olyan rendben és tisztán tartott, mintha Thomas még mindig élt volna. John az elején sokat veszekedett, vele emiatt:
- Ne csináld Katie ebbe bele lehet őrülni – mondta John – ez nem jó egyikünknek sem!
- Hogy beszélhetsz így róla, a fiúnkról van szó, a pici gyermekünkről – sikította Katie majd zokogva neki esett Johnnak, ütötte ahol érte.
John elkapta két kezét, majd magához rántotta, Katie próbált szabadulni, a férfi karjai közül, sikertelenül, végül elernyedve bújt férje ölelésébe, hogy csendesen zokogjon tovább. John is sírt. Azóta a férfi belefáradt ebbe, is mint mindenbe, csak a munka maradt, hogy elmenekülhessen otthonról, az emlékektől, a felesége csendes őrületétől, házasságuk romjaitól, de nem volt képes arra, hogy összepakoljon, szerette még mindig Katie-t, nem hagyhatta magára szükségük volt egymásra, még ha nem is ismerték be ezt soha.
Katie egyedül maradt otthon, magányos merengésben, monoton egyhangúsággal végezte a házkörüli teendőket. Egy kétszintes, gyarmati stílusban épült házban laktak a külváros szélén.
Mindennap benézett a kis Thomas szobájába immáron két éve. Ma is egy ilyen nap volt, benyitott a gyerekszobába, belépett, majd leült Thomas ágyának a szélére, körbe pillantott a szobába, annak ellenére, hogy csukott szemmel is meg tudta volna mondani, hogy mi hol található. Néma könnyek peregtek le arcáról, amikor egy gyerekhang ütötte meg fülét. Felkapta fejét, hallgatózott, figyelt de nem látott semmit. Ijedten pattant fel az ágy széléről, körbe fordult a szobában, de nem látott senkit. Megint gyermekhangot hallott. Közvetlenül a háta mögül jött a hang, egy gurgulázó gyermeki kacaj. Hátrafordult de most sem látott senkit.
- Hol vagy? – nem kapott választ – Válaszolj kisfiú! – most megint hallotta a nevetést, de már az egész szobában csak a nevetést lehetett hallani, mint ha falakból jött volna.
Katie őrült tempóba hagyta el a szobát, becsapva maga után az ajtót. De a nevetés nem akart szűnni, végigfolyt a folyosón, behatolt a fenti szobákba, le a lépcsőn, hogy utána birtokba vegye az egész házat. Katie kirohant a házból.
****
John este ért haza, éppen beállt a kocsijával a garázsba, amikor Katie rohant felé, egy száll hálóingben, olyan állapotban amilyennek még soha nem látta, feldúlt volt és izgatott.
A férfi tudta, hogy valami történt. Katie, feltépte a kocsi ajtaját, John épphogy letudta parkolni a kocsit.
- Gyere gyorsan, – szólt izgatottan Katie – gyere azonnal.
Már is elkapta John kezét és húzta befelé a házba.
- Mi történt Katie? – kérdezte a férfi aggódva – Mond már mi történt?
- Ezt… ezt nem tudom… ezt nem lehet elmondani… Visszajött!
John megállt a bejárati ajtó előtt, elkapta a feleségét, maga felé fordította, az asszony arcáról csak az izgatottság látszott.
- Ki jött vissza! – kérdezte John most már idegesen és félve, hogy a felesége végleg megbolondult.
- Thomas… Thomas visszajött! – Mondta Katie a könnyeivel küszködve.
Johnt elöntötte a düh, a düh és a kétségbeesés.
- Thomas már meghalt – mondta – már két éve, miért nem tudod megérteni!? – majd beviharzott a felesége mellett a házba. Katie sietett utána
- Gyere fel kérlek a szobájába – zokogott az asszony – győződj meg róla saját magad.
- Mit érek el vele, miért kínozzam magam olyannal, amiről tudom, hogy nem igaz. – John ránézett felesége arcára, melyen remény, félelem, kétségbeesés és valamiféle boldogság vegyes keveréke tükröződött.
- Jól van menjünk fel.
Katie boldogan sietett fel a lépcsőn, John lemondóan lépkedett mögötte fel a gyerekszobába.
A nő bevezette férjét a szoba közepére, majd rászólt.
- Hallgasd! – szólt az asszony
- Mit?
- Csak hallgasd.
Így álltak a öt percen keresztül, semmi nem történt. John elindult kifelé a szobábol majd Katie felé fordult.
- Holnap felkeressük Dr. Pierce-t a pszichiátert, már rég meg kellett volna tenni. – majd magára hagyta a feleségét.
Aznap a szokásosnál is csendesebben vacsoráztak, nem szóltak egymáshoz, még csak egymásra sem néztek. Este az ágyban sem szóltak egymáshoz, így is aludtak el, egy szó nélkül.
****
Éjfél lehetet mikor John felébredt, nem tudta megmondani mi volt az ami felébresztette, felült az ágyban majd belebújt papucsába. Szomjas volt. Elindult a konyha felé le a földszintre, még visszanézett az alvó feleségére, aki megint az egyik nyughatatlan álmát élhette át, kezei ökölbe szorítva a feje alatt és magzati pózba feküdt. Arcán, feszült rettegés tükröződött.
Hányszor látta a feleségét így aludni, Thomas halála óta? Isten a megmondhatója hogy sokszor.
- Mi történt velünk Katie? – kérdezte halkan John, hogy nehogy felébressze feleségét – Szeretlek, nagyon szeretlek. – majd odahajolt a nőhöz és megcsókolta a homlokát. Katie arca egy kicsit megnyugodott,
- Szeretlek John – súgta halkan álmában
A férfi elindult a konyhába, hogy töltsön magának egy pohár hideg vizet. Elhaladt a gyermekszoba mellett, nem vette észre, hogy az ajtó nyitva áll, ha vette volna fáradságot hogy oda pillantson, akkor láthatta volna amint egy árnyék körvonala rajzolódik ki a besütő utcai lámpák fényében. Leért a konyhai csaphoz, ahol ivott, az arcára is csorgatott egy kis vizet a kezéből, majd visszaindult egy pohár vízzel, hogyha netán később megint fel kelne, ne kelljen lejönnie ma már. Ahogy sétált vissza a hálóba, Thomas szobájából gyermeknevetésre lett figyelmes. Félve közelítette meg a szobát,
- Kezdek megőrülni Én is, akárcsak Katie – gondolta magában John, majd benézett a szobába.
A lábai megmerevedtek, mintha gyökeret eresztettek volna, egy hang nem jött ki a száján, attól, amit látott. Egy kisfiú ült a szoba közepén és játszott, Thomas fakockáival. Teste áttetsző volt és fénylett. Abba hagyta a kisfiú a játékot majd ránézett John-ra és elkezdett nevetni. John ijedtében elejtette a poharat, a víz szétfolyt a parkettán, hogy utána a rések közt eltűnjön. John kihátrált a szobából, lenem véve tekintetét a jelenésről. Katie jelent meg a háló ajtajában, álmosan.
- John mi történt? Mi volt ez a zaj?
John nem szólt semmit, jeges rémülettel tekintett feleségére, majd Thomas szobájában játszadozó szellem-kisfiúra.
- John mondj már valamit, mi ütött beléd? – kérdezte aggodalommal teli hanggal Katie.
John csak bólogatót, majd intett a feleségének, hogy menjen oda. Katie odalépett mellé, majd benézett ő is a gyerekszobába. Egy halk sikolyt hallatott, majd a kezét a szája elé kapta. Megbabonázva figyelték az önfeledetten játszó négyéves forma szellem-kisfiút, aki közben odalépet a polchoz és levett egy kisautót róla, majd leült és azzal játszott tovább, brümmögő hangokat hallatva. Majd fél óráig álltak, így amikor a kisfiú körvonalai elenyésztek.
****
John aznap sietett haza a munkájából, meg sem várva a tizenhét órát, főnöke nem tudta mire vélni a dolgot, de örült is neki titkon, mivel tudta, hogy milyen tragédia érte alkalmazottját két éve, sajnálta őt. Mindig is mondta neki
- John nem lesz ez így jó, menjen haza a feleségéhez!
- Mindjárt Mr. Krebs, csak ezt még be kell fejeznem.
Ma valahogy más volt John, ma sietett haza, és egésznap olyan izgatott volt – gondolta Krebs
****
John belépett házuk ajtaján, felesége ugyanolyan izgatott volt, mint ő. Az éjjeli történések után, átbeszélték a feleségével az éjszakát. Nem lettek volna képesek aludni. Katie a nyakába borult.
- Itt van…, fent játszik .- ujjongott az asszony – meg akartalak várni.
- Jól tetted – válaszolta a férfi
Elindultak fel a lépcsőn a gyerekszoba felé. A szellem-kisfiú ugyanúgy ült a szoba közepén és játszott, ahogy előző éjjel. John-ék letelepedtek szembe a földre. A kisfiú abbahagyta a játékot és kíváncsian nézett rájuk. John most tudta csak igazán megnézni magának. Jól gondolta négy év körüli lehetett, szemeiben mély értelem sugárzott, gyönyörű kisfiú volt. Pont ilyen korú lehetne most Thomas is – gondolta majd érezte, hogy a könnyek kezdenek gyűlni szemében. Épp le akarta törölni, amikor a kisfiú felállt és odalépett hozzá. Kinyúlt kiskezével a férfi arcához és megérintette a lecsorduló könnyet. Katie megbabonázva nézte a jelenetet, majd a szellem-gyermek hozzáfordult, őt is megérintette. A gyermek érintése hűvös volt, olyan anyagtalan és mégis szilárd érzést keltett benne, de jólesett neki. Nem szóltak semmit, csak figyelték a jelenést, ahogy ő is őket fürkészte érdeklődve.
John megfogta a földön lévő kisautót, majd felemelte.
- A Tiéd! – és átnyújtotta a kisfiúnak, az kikapta a kezéből és leült vele, hogy újra elfoglalja magát.
Felálltak mindketten, hogy magára hagyják a kisfiút a játékban.
****
Egyre gyakoribbak voltak a látogatások és hosszabbak is. Örültek neki mindketten. Jót tett Katienek és jót tett Johnnak is. A férfi újra látta a feleségét mosolyogni, örülni és két év óta először látta a feleségét békésen szenderegni. Ő is sietett haza, munkájából, hogy láthassa a kisfiút, beszélgessen vele – igaz mindig csak ő beszélt a szellem csak hallgatta figyelmesen – játszhassanak együtt, mert szoktak. Két év óta újra együtt voltak Katie-val az ágyban, önfeledetten és felszabadultan szeretkeztek.
Kezdtek egy családra emlékeztetni.
****
Egy nap Katie az ajtóban várta férjét, izgatottan. John közeledett feléje a garázsból. Ölbe kapta feleségét és megcsókolta. Katie szeretet teljesen megsimogatta férje arcát.
- Gyere be – mondta – beszélni szeretnék veled.
John becsukta maga mögött az ajtót.
- Miről? – kérdezte
- Apa leszel – válaszolta Katie
John először nem tudta mit mondjon, majd odalépett feleségéhez és óvatosan átölelte.
- Ez biztos?
- Igen – mondta nő
A férfi szorosan ölelte magához az asszonyt és sírt. A szellem gyermek jelent meg a lépcső aljában, a férfi és a nő kibontakozott egymás öleléséből. Ez eddig még nem történt meg a kisfiú mindig Thomas szobájában tartózkodót. John meglepődve térdelt a kisfiú elé.
- Szia Kislurkó- mondta John. A gyermek mosolygott.
- A feleségemnek és nekem kisbabánk lesz!
A fiú bólintott, mint aki tisztában volt vele.
- Te tudtad ezt? – A fiú ismét bólintott
John megdöbbenten nézett a kisgyermekre, majd fel Katie-re akinek az arcán az Ő érzései tükröződtek. A kisfiú hirtelen átölelte John nyakát, majd odaszaladt Katie-hez és őt is, majd nevetve beleveszett a semmibe.
****
Az elmúlt hat hónapban lázas készülődés lett úrrá mindkettejükön, várták az új jövevényt. Ahogy nőtt Katie hasa, a szellem-kisfiú látogatásai is ritkábbak lettek, végül egy nap nem jött többé, még azon az estén John bevitte Katie-t a korházba, mert megindult a szülés. Nehéz volt a szülés, több órán át tartott. John ott volt felesége mellett, nem tágított mellőle simogatta Katie gyöngyöző homlokát. A több órás vajúdás meghozta a gyümölcsét, egy kisfiú képében.
Katie csak a kórterembe vehette karjaiba, mivel a szüléstől annyira kimerült. John is ott volt mikor betolták a babát. Mikor Katie kézbe vette, belenyilallt a felismerés.
- John! – kiáltott fel Katie.
- Igen látom – felelte a férje
A szellem-kisfiú vonásait vélték felismerni a piciben, aki gügyögve próbált rámarkolni édesanyja ujjára.

(Első publikáció: Fantasyia.hu - 2005. Második: publikáció 2009.11.22. Rob3rt78.wordpress blog)

Rob3rt78•  2012. szeptember 2. 00:24

Dr. Khalak...: A Zombi, avagy az evolúció működik

Felvetődik a kérdés, hogy mi a zombi? Távoli rokonaink, vagy  a természet válasza a túlnépesedés ellen, vagy valamiféle isteni büntetés. Dr. Romero dokumentarista ábrázolásmódja, igen jól tükrözi a zombi és az emberi társadalom egymáshoz fűződő viszonyát és konfliktusát, filmjeiben, de mégis – távol álljon a kritika – csak pillanatnyi állapotokat tükröznek, azaz nem tér ki a mikéntekre és miértekre. De ezen dokumentumfilmek mit sem veszítenek értékükből, mivel rendkívül jó szociográfiákról van szó. A zombik megjelenése több szempontból is lehetségesek voltak. Az biztos, hogy rokonaink, de az is, hogy nem távoli, sőt nagyon is közeli rokonainkról van szó. A zombi nem más, mint a természet válasza az emberi túlszaporulatra, a darwini elmélet nyilvánvaló bizonyítéka. A természet beépítette az emberbe ezt az önszabályozó mechanizmust, azért is mert a természet regeneráló hatása sokkal lassabb, mint az ember által előidézett pusztító folyamat. A zombi nem más mint az emberi evolúció következő lépcsőfoka, letaszítva a Homo sapiens-t a tápláléklánc csúcsáról, teret adva a természetes szelekciónak (kiválasztódásnak). Mi lehet még a fő kiváltó ok a zombik létezésére? Az emberi civilizáció erkölcsi hanyatlása. Egyre több és több ember szeretett volna kiszabadulni a társadalmi kötelékekből, megszabadulni a hátráltató érzésektől, érzelmektől. A zombizmus a tökéletes tudatállapot, érzelmektől mentes, a társadalmi kötelékektől mentes, megteremtve ezzel a Nietzsche-i felsőbbrendű embert (zombit). Igaz e fajta tudatállapothoz elengedhetetlen a test bizonyos amortizációs folyamat is, amelyre találhatunk utalást Buddha tanításaiban is, a test és a lélek különválására. Azért a zombiknál nem teljes ez a jelenség, mivel a test bizonyos mobilizációs folyamatokat végez, és a hús mint e folyamatok elengedhetetlen alapanyaga (ugyebár az autó sem működik benzin nélkül) van jelen.

A végső következtetés: A zombizmus megjelenése és elterjedése minden szempontból elkerülhetetlen, és az igény is megvan amelyet a természet és bizonyos társadalmi folyamatok támasztottak.

Dr. Khalakturru: Értekezés a zombikról című könyvéből
(Purgatórium kiadó: 0000.00.00 az időn túl)


(Második publikáció: 2009.11.22)

(2005)

Rob3rt78•  2012. szeptember 2. 00:17

Dr. Khalakturru a Zombi fiziológia doktora

A hullamerevség a halál után egy-két órával áll be. Elsőnek az állkapocs rágóizmában keletkezik és utána az egész testen jelentkezik. Hogy mi okozza:
a hullamerevség ( rigor ) előtti szakasz, amelyben a hús még puha. Ezt a szakaszt a biokémiailag a csökkenő ATP- és kreatin-foszfát-szint, az anaerob folyamatok előtérbe kerülése jellemzi.
a rigor mortis állapota, amelyet a pH eltolódása, az izomrostok megmerevedése, a fehérjedenaturáció jellemez.
A holttest, minden funkciója megszűnik, mind biológiailag, mind kémiailag. Nincs anyagcsere, az izomerő kifejtéséhez, szükség van a szénhidrát anyagcseréje, ami ugyebár, egy halottnál nincs, ha a zombi halott, akkor nem lehetne csoszognia (futni?-ez még Superman-nek sem sikerülne ilyen testi funkciók mellett), éhséget sem érezhet egy zombi, mivel nincsenek olyan ingerreceptorok amik működnének, nem beszélve arról, hogy a hús fogyasztása is teljességgel fölösleges, mivel a testi-funkciók teljes hiánya lévén, minek egyen.
Ergo vagy is a Zombi még is mozog ennek ellenére, eszik, lát, sőt egy-két filmben be is bizonyították, hogy képes emlékezni fájdalmat érezni, vagy is rendelkezik minimális értelemmel. Ezért fel kell tételeznünk, hogy a zombi=él.
Végső konklúzió: a zombi él. Ez felveti a következő dolgot: azt hogy a Dawn of the Dead társadalom kritikája jogos vagy is:
Emberi jogokat a Zombiknak!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

A zombi társadalom szerkezeti felépítése. – tanulmány Dr. Khalakturru tollából
Nincs kimondott, politikai nézetük, leginkább egy,alulról szerveződő anarcho-szindikalista közösség.
Nincsenek vezetőik, nincs alá-, fölérendeltségi szerep.
Itt testesül meg az eszményi marxista, leninista, osztály berendezkedés. Azaz, mindenki egyenlő, mindenki egyformán részesedhet, a zsákmányból (már ha elég gyors ), Egy laza közösséget alkotnak, amelyből teljesen hiányzik, az egymás ellen irányuló erőszak és önzés (az emberekkel való viszonyuk már más lapra tartozik ), de még is felmerül a kérdés beszélhetünk-e eszményi, tökéletes társadalomról? A válasz igen egyszerű: Nem. Mivel az individuum, az egyéni kreatív gondolkodás mint olyan nem létezik, kollektív tudat-ebben az estben nagyon szabadon kell értelmezni ezt a kifejezést- az mely befolyásolják döntéseiket, megszüntetve az egyéni akaratot. Orweli párhuzam lelhető fel ebben az esetben annyi különbséggel, hogy itt felsőbb akarat nincs vagy is ki van iktatva. Mindennapjaikat áthatja a társas érintkezés. Ezért van az, hogy ahol egy zombi van ott több is felbukkan idővel, egyfajta társas rendezvényről, össznépi összejövetelről beszélhetünk.
Végső konklúzió: A zombi társadalom, belülről emészti fel magát, ami ebben az esetben annyit tesz, hogy 8-9 hónap leforgása alatt felbomolhat abban az esetben, ha nem lépnek be mások is ebbe az önszerveződő társadalmi formába – aminek kicsi az esélye mivel, a zombik igen erőszakos toborzási formába kezdtek annak érdekébe, hogy ezt a társadalmi berendezkedést fent tartsák. Ez a társadalmi forma erősen függ, az emberi populációtól. Figyeljék meg ha egy adott területről, a maradék emberi lélekszám eltűnik, akkor a zombik társadalma is erős bomlásnak indul, lévén az új tagok hiánya, erős bomlasztó hatást gyakorol erre az alulról szerveződő anarcho-szindikalista berendezkedésre. Egy szóval szétesik.

Dr. Khalakturru: Értekezés a zombikról című könyvéből
(Purgatórium kiadó: 0000.00.00 az időn túl)


(Első publikáció Fantasya.hu - Scriptórium (2005) - Második publikáció: Rob3rt78.wordpress blog (2009.11.22))

Rob3rt78•  2012. szeptember 2. 00:15

Az igazi Élet

Elveszik minden, nagyon úgy tűnik.
Az Istenek elhagytak.
Elhagytak, és nem tudom miért.
A Szerelmet nézem, hogy tűnik el,
Talán örökre,
s Én tehetetlen vagyok
Sötét árnyak vetülnek a jövőre.

Fekete egerek köröznek a romlott sajt körül,
Vércsepp rózsája vedlik szüntelen,
Szirmai alkonyba hajlanak,
S nevetnek bűntelen.
Lágyan simogat a pokoltüze.

Rohadj meg világ!
Légy velem kék bolygó!

Meg akarlak ölni Isten!

Istenné akarok válni!

Meg szeretnék halni!

S Élni az örökkévalóságig!

El szeretnék kárhozni, szenvedni örökidőkig!

Mennybe menni, boldognak lenni!

El szeretnék enyészni a semmibe,

Újjászületni egy örök körforgásban,
.
Hallandó lenni,

S Hallhatatlan.

Mit hittél mikor gyerek voltál,
mi lesz belőled,
mi volt az álmod?
Megmented a világot?
Megtalálod a szerelmed?
Mit hittél mi vár rád az úton?
Álmodoztál, hogyan hódítod meg a mindenséget?
Térdre kényszeríted a nehézséget?
S mi vált valóra?

Nem akarlak megölni Isten!
Nem akarok meghalni dicstelen!
Becsület, még ha foltos is vagy
Ragaszkodom hozzád,
Két kézzel kapaszkodok beléd
Nehogy elszökj tőlem!
Élni akarok, amíg lehet békében.

(2009.11.22)