Quake blogja

Bújj hozzám!

Érezzem tested melegét!

Ne legyen magányos

sohasem a Lét!

Ölelj! Simogass!

Öledbe hadd hajtsam fejem!

Bőröd érintése

számomra Lételem!

Ne kérdezz semmit!

Szóban nincsen válaszom...

Szemeimbe nézz!

Ez minden óhajom.

Hadd hunyjam le szemem!

S maradjon a képed!

Mélyen lelkembe

és a retinámba égve!

Sosem lehet tudni

lesz-e újabb holnap?

Mikor szavak nélkül

lelkemből olvasol csak.

Úgy rohan az idő,

S elrepül egy élet!

Kinyithatom még szemem?

Láthatlak még Téged?

Vagy ez lesz Végső Álmom?

Át a szivárványon?

Hadd bújjak közelebb!

Óóóóó, most nagyon fázom!!!

Elátkozott szavak!

Bár tudnátok beszélni!

A kutya sorsa ilyen...

Jobb szavak nélkül élni.?.?.?

Elmegy, elhalkul,

elfullad a hangom...

Amit mondok most

csak a szívemben hallom?

Hogy is várhatnám

azt hogy megértsed?

Hisz kevés szavam közt is

elveszik a lényeg.

Csak halk motyogás

mi kijön a számon.

Tán nem sebez annyira,

hogyha így csinálom?

Jól tudom hogy fáj,

hiszen én is érzem.

Belesajdul most is

legbelsőbb lényem.

  Redőt szánt arcomra a hajnali fagy.
Keresem nyomaid, kutatom merre vagy?
Reménykedve haladok az emlékek nyomán,
sűrűn földrehullva mint törött szárnyú madár.
Utam során végül lassan rám borul az éj,
nem tudom, hogy kínt, vagy megváltást ígér?
Magam előtt látlak újra: úgy mint rég,
felrémlik előttem a régi szenvedély.
Mikor két karod ölelt és csókra nyílt a szád,
messzeűzve tőlem a gyötrő nagy magányt.
Csengő nevetésed újra köztünk jár,
s vele dalol újra ezernyi madár.
Lágy trillától fűszeres gyönyörű hangod
megolvasztja szívemen, az ezernyi vaskapcsot,
miket a csalódás üllőjén kovácsoltak rája,
hogy meg ne szakadjon, ha érnek hozzája...

   Magába ránt lassan egy nagy kör
mely néha a mélységből előre tör.
Szavak képződnek lassan a torkán
süketít, s elnyomja hangom az orkán,
mely üvölti: - Ember légy szabad!
S ne félj szeretni másokat!

  Száz éve már,
hogy széttépték hazám,
Azóta magyar szívben
nincs igazi nyár.

Családokat ketté vágó
új "határok" megett,
Bús ének száll egyre csak
a Kárpátok felett.

Lekókadt és elszáradt
az összes kikerics.
Úrnak nevezte ki magát
a sok nevenincs...

Kerítésen kívülre szakadt
hazámfiait,
Sanyargatták - kínozták
latrok "odakint"...

Rúgták taposták
elvadultan a porban,
Kikhez nem rég még
bújtak az akolban.

Ezerévnyi kemény harc!
S, oly sok szenvedés!
Semmivé lett egy perc alatt?
Felfogni is nehéz!

Kitépnék szívünkből
az elmúlt évszázadokat.
Honfoglalást, dicső múltat,
nagy "Szent Harc"-okat!

Nándorfehérvár... Mohács...
Ezeréves határ...
A múló Idő azt süvölti:
Minden elmúlt már!

Hunyadiak óta
nem tudok nevet,
melynek hallatán
kiült a rettenet

Azoknak arcára
akik ártottak nekünk,
Majd gyülevész hordájuk
sírva menekült...

Lesz még ilyen vezetőnk
míg átölel a lét?
Ki szavak helyett
feláldozná értünk mindenét?

Töprengek egyre csak
a történtek felett.
Mi állhat valójában
a változás megett??

Önzetlenség. Közösségért
tenni akarás.
Régmúlt korok divatja volt?
Röpke villanás?

Kérdezem az Eget:
- Mi lehetett a titka?
Nem volt rég' az ilyen Lélek
ezeréves ritka!

Ébredjetek Magyarok!
Még nem jöhet a vég!
Nem hagyhatjuk porba hullni
Őseink nevét!