Noemi1976 blogja

Sir Mannelig

Egyszer a pirkadatnál is korábban,

még a trillák előtt a madarak torkában.

Nőstény kobold egy úrnak ajánlatot tett,

de minden szava galádan és hamisan csengett. 

Manelling Úr, ó Manelling Úr, vegyél nőül engem,

Mindenem a tiéd lehet, itt van rá a kezem.

A válaszod csak az lehet: igen vagy nem,

megteszed e értem ezt vagy sem. 

Néked adnám tizenkét pompás ménemet,

mely árnyékos ligetben peckesen lépeget. 

sosem törte hátukat még nyereg,

szájukban nincs zabla törte seb.

Néked adnám tizenkét őrlő malmomat,

Tillo és Terno között gazdagítaná markodat,

a malomkövek a legforróbb rézből készültek,

kerekei pedig színezüsttel gördülnek.

Néked adnám arany veretes kardomat,

tizenöt arany gyűrűvel, mint markolat.

Úgy harcol veled majd, ahogy te akarod,

Győzedelemre segíti majd harci csapatod. 

Néked adnék egy meseszép inget,

a föld még nem látott fényesebb kincset. 

Nem tűvel és cérnával van az ing varrva,

a hónál és fehérebb selyemből van horgolva. 

De szívesen kapnék én ilyen javakat,

ha igaz szó hagyná el keresztény ajkadat,

Tudom ám ki vagy te, egy nőstény kobold!

Ördög a te cimborád, az ő nyakát csókold!

A kobold emígy kiszaladt az ajtón,

Sírt keservesen, hangosan és fojtón. 

"Ha enyém lett volna azt a jóképű zsákmány,

átok kíntól szabadulnék, nem fogna az ármány.

Manelling Úr, ó Manelling Úr, vegyél nőül engem,

Mindenem a tiéd lehet, itt van rá a kezem.

A válaszod csak az lehet: igen vagy nem,

megteszed e értem ezt vagy sem. 

James Russel Lowell: Ahogy jött és ment 

Reszkető gally, rá madár szállott,

dalra fakad, utána ág sem rezzen,

emlékem úgy kavargott és parázslott;

felidézve, ahogy jött és ment.

Mint kósza szél borzolta tó tükrén,

látni a végtelen azúr eget, 

úgy őrzi szívem égi percet ütvén,

felidézve, ahogy jött és ment.

Összenőve rózsa bokrétaként,

gyümölcsöt, tavaszvirágot serkent,

Úgy hasítja telemet májusa szét,

felidézve, ahogy jött és ment.

Angyali szempár tekintetem állta,

libbent sátram  ajtaja felett, 

a ponyva ledőlt, de az álmot még láttam,

felidézve, ahogy jött és ment.

Ha szobámban beköszöntene az este,

pilácsom egy utolsó lángot lejtene, 

emlékeimben utoljára azt keresve,

felidézve, ahogy jött és ment.

Csodálatos lehet a hegyvidék, ahonnan jöttetek,

napos, bővizű völgyek vizeitől kaptatok ötletet,

hogyan is kell dalolni:

Bárcsak látnám és bolyonghatnék csillogó fáid közt,

ott hol virágok illata mennyei aromával füröszt. 

Hagyd az évet hosszan ragyogni!

Hogy hihetném, hogy most terméketlen e táj és vize kiapadt:

s dalunk, mi álmunkban kísért csupán óhajból fakadt,

szívünkért vajúdó,

epekedő képzelet s tiltott remény gyermeke,

nem szól dalritmus és mély sóhaj teneked,

szívünkért gyúló.

Egyedül csak a vájt emberi fülbe dúdolják azt,

mily sötét titkot rejtegetnek, mi nyomaszt,

amíg az éjszaka elvonul.

Az édes tavaszi rét és duzzadó májusi fa,

mind csupán álom, míg a nap végtelen kórusa,

a hajnalt köszönteni fordul. 

Hová tűnt a paripa és annak lovasa? Hol van a kürtszó, mi harsant?

Hová lett a sisak és a vért, s haja szőke hullámos halma? 

Hol van a kéz, hárfa húrt pengető, pirosló tűzről pattant?

Elmúltak mind, akár az eső az ormok felett, s a kósza szél a réten;

A hanyatló napok nyugaton, a dombok mögött árnyékba léptek. 

Ki gyűjti ma össze az üszkös fák füstjét?

Ki pillantja meg visszatérő a dagálynál éveink folyó tükrét?

Nem a bőség napja az, mi legnagyobb vágyunk,

hanem az a nap, mikor szomjazni sóvárgunk. 

Biztosan van értelme az útnak, mi beér.

De, csak az ösvény legyen az, mi mindent megér.

Az a cél éltet, mikor hunyni sátort bontunk,

s a tűz fényénél sietve kenyeret osztunk. 

Olyan helyeken, ahol alszol, de csak egyszer,

Nyugodtan álmodsz, álmod tele éji nesszel. 

Menj tovább, csak menj! Előre virrad az új nap.

Csodás kalandunknak határt senki nem szabhat.