Noemi1976 blogja

Napszonett

Izzó fénykorong vagy, égi éltetőm,
távol vagy, mégis szívemhez oly közel,
érzem a bőrömön, sugarad ölel.
Vágyom folyvást melegedre reszketőn.

Ébredésed madárdal a dombtetőn,
fényed völgyeket és hegyeket elnyel.
Hajósnak irányt mutatsz égi jellel,
kibontod napvitorláid vakmerőn.

Nélküled nincs életcsíra a földön,
bár tüzed néha éget és pusztító,
szomjazzuk mégis, mit adsz, a fényözönt.

Fürössz meg fényeddel, Nap, te gyógyító!
Légy, ki reggel ablakomon beköszön,
s én visszamosolygok rád boldogítón!

Tavasz-nyitány

A nyíló természet végre zöldebb köpönyeget ölt,
a nap melegétől lassan felébred az alvó föld.
Vörösbegy csipeget szorgosan egy kicsiny harasztot,
trillázva fütyülget már fentről: Érzed már a tavaszt ott?
Kidugják fejüket az első kis hagymás virágok,
félve járok-kelek a kertben, vigyázva reátok.
A fű újra kizöldül, lerázza a fakó telet,
rigóúrfi kergeti az első tavaszi legyet.
A gerlék is szorgosak, fészeknek ágakat csennek,
irigyeli őket a szarka magában cserregve.
Megmozdul az élet a kertben, buzog a zöld vére,
magok sarjadznak szép sorban, készen a kitörésre.
Kíváncsian nézem, ahogyan változnak a színek,
melengető érzést okozva az ébredő szívnek.
Megújulás, az eleven lét bódító sodrása,
boldogságom, örömöm apadhatatlan forrása.

Óda a macskához

Szebb élőlényt nem is rajzolhatott volna az Isten,
több hiúságot adott neked, mi tarsolyában volt.
Álltál modellt a Szfinxnek, alkatod kecsesen libben,
szemed úgy ragyog a sötétben, mint égen a telihold.
Szőröd puha, simogatásra vágyó selyemtakaró,
makacs akaratodnak nem lehet ura földi halandó.
Veszedelmes párduc-lény, ha vad ösztönöd prédára éhes,
puha mancsod ekkor a múlté, karmod hegyes, tűje éles.
Tudsz simulni is, ha valami kell, mancsod dagaszt,
elnyúlsz a napfényben, vagy meleg ölbe tapadsz.
Szeretsz fentről nézelődni, nyújtózkodni a tornácon,
rezegsz a madaraknak, amíg ők énekelnek az ágon.
Néha vadászol is egyet, ha épp kedved úgy tartja,
szolgád itt mindenki, udvarod apraja és nagyja.
Én is hű szolgád lettem, de szívemmel teszem,
hogyan is tagadnám, lényed bűvkörébe estem.
Ó, te Macska, ki néha csacska, sugározd felénk energiád,
rezgéseddel gyógyítsd meg a földön minden emberfiát.

Mérlegen

Tavaly még nem is voltam ám annyi.
Most kezdjek menten sírva fakadni?
Nesze nekem ünnepek, lakoma és trakta,
súlyát a tavaly szépen rám hagyta.
Vagy a mérleg nyelve olyan csalfa,
szórakozik velem készakarva?
Lehet, hogy könnyebb vagyok, mint előtte?
És a testem így fejlődik töretlen előre?
Fene sem tudja, hol itt az igazság,
az egész mérlegelés egy hatalmas gazság.
Nem állok én soha többet rád, te ravasz!
Lesz majd több izgés-mozgás, ha itt a tavasz.

Kertem télen 

Milyen a kertem a télen?
Megmutatom neked vers képében.
Ami zölden fest most, az zöld is marad,
a fenyő tűlevele a fagytól harmat.
Barna levélkupac a kert végében,
giliszták telelnek benne békességben.
Fehér bőrű nyírfák kopaszon hajlanak,
tollas barátaim magok után kutatnak.
Hó leple takarja a rögös földet,
szarka koma töri meg a hideg csöndet.
Földi kamrájában alszik vakond úr hanyatt,
sündisznó szendereg a farakás alatt.
Sziklák kertjében fagyos fuvallat játszik,
zörgő, kicsiny ágakkal a szél citerázik.
Fázó gerlék talpukat a kéményre tapasztják,
a turbékolást és nászt tavaszra halasztják.
Alszanak a gyümölcsfák, napfényről merengnek,
csupasz ágaik egymáshoz zörrennek.
Téli harmónia honol a kertemben,
így pihenek én is belül, a testemben.