Zaklatott képsorok

Az egyik:

Tudod, milyen az a szürke szín mely átfut a szemünkön mikor az utca megszokott képeit látjuk ? Haragos és véres. Csíkok húzodnak szép lassan köré akár egy átkozott képkeret. Mert még te sem ismernéd be, hogy mennyire dühít ez a változatlan posvány amiben nap, mint nap fuldokolsz. Tudom, szürkét mondtam és az is a fekete ígéretét, súlyát húzza maga után, mint egy halálig hajtott igavonó barom. Olyan szép. Olyan jó. Olyannyira olyan. Hitünk az égig ér, bár sírunk is ilyen lenne...

A mesélő most néma. Szóval egy kicsit megszakadunk. Alszunk egyet. Puhára tört vánkoson. Megpróbálunk mindent elfelejteni. Hinni, bízni. Egy bénának is mondhatnánk, hogy fuss, rohanj. Keserédes bosszúnk a saját arcunkba tolat.

De ez a fabula a mi tollunk útján fakad. Tévedéseink a hátsó kijáraton menekülve itthagynak minket. Mi, mi maradunk. Többes számban beszélve az én magányosságáról mert fáj, fáj az a kés, az szó. De olyan vígasztaló, hogy halálunkat álmodjuk és mégis élünk.

"Csupasz vagyok, olyan emberi, illatok, vágyak
minden csontom eltörik."


A másik :

Egy régi kastély szobrai közt porosodunk szonettek, versek és novellák égő lázát hordozva szemünkben. Az egészben csak annyi a megnyugtató, hogy valamilyen tudalatti oknál fogva, amit az orvosunk is elemezhet persze idővel, egy Alekszandr Blok kötettel együtt a kezünkben szédültünk a formára nyírt sövények közt az éjeli fű harmatát belélegezve. A lélekelemző oltó kése lesben áll. Kicsit gonosz ő. Itt levág, ott vár míg nő majd valami. Kissé kusza az esze járása, de én se, azaz mi se vagyunk józanok. Hogy is lehetne ilyen görbén írni egyenes sorokat párhuzamosan a végtelen véges céljaival.

"foghíjas illúziók tengerén vért szül az
álom, a délibáb magába néz"