Knoska blogja

Pihenőidő

Most inkább iszok, nem verselek
néha kell a szünet, a tökéletes sorok
után is van élet, de az üres, ha előtte
elmondtam már megint mindent, mindent ?
frázisok játszanak ismét, hogy ők az
ácsok és a kőművesek falat húznak repedt téglából,
a tető majd csak meglesz valahogy, aztán az egész
összedől, a kártyavárt fújja a szél, a huzat nem szereti
a fülemet, vagy fordítva, ezért félreállok, a szemem még jó
hiszen, hiszem, hogy látok, ó igen, az a vak hit, ha van
még valamit kitalálok, utána ? , az a reménytelen helyzet
áll fönn, hogy mindig lesz valahogy, majd csak elfirkálok
a tisztán hagyott helyekre néhány nagyon bölcs meglátást,
ja, a látásról is beszéltünk, szóval őt is hagyjuk ki most,
elfáradt szegény a hosszú évek alatt vívott csatában, mikor az
értelem föl nem fogható nyomait kutattuk együtt, de jó is volt,
korok előtt ,századelőn, lengett az ajtó, és a laza zsanér táncba
hívta őt, majd jöttem én, újra, mint a hős, ki megfáradt,
de törve nem, a falat is átütöttem kemény fejemmel.

Az egyik:

Tudod, milyen az a szürke szín mely átfut a szemünkön mikor az utca megszokott képeit látjuk ? Haragos és véres. Csíkok húzodnak szép lassan köré akár egy átkozott képkeret. Mert még te sem ismernéd be, hogy mennyire dühít ez a változatlan posvány amiben nap, mint nap fuldokolsz. Tudom, szürkét mondtam és az is a fekete ígéretét, súlyát húzza maga után, mint egy halálig hajtott igavonó barom. Olyan szép. Olyan jó. Olyannyira olyan. Hitünk az égig ér, bár sírunk is ilyen lenne...

A mesélő most néma. Szóval egy kicsit megszakadunk. Alszunk egyet. Puhára tört vánkoson. Megpróbálunk mindent elfelejteni. Hinni, bízni. Egy bénának is mondhatnánk, hogy fuss, rohanj. Keserédes bosszúnk a saját arcunkba tolat.

De ez a fabula a mi tollunk útján fakad. Tévedéseink a hátsó kijáraton menekülve itthagynak minket. Mi, mi maradunk. Többes számban beszélve az én magányosságáról mert fáj, fáj az a kés, az szó. De olyan vígasztaló, hogy halálunkat álmodjuk és mégis élünk.

"Csupasz vagyok, olyan emberi, illatok, vágyak
minden csontom eltörik."


A másik :

Egy régi kastély szobrai közt porosodunk szonettek, versek és novellák égő lázát hordozva szemünkben. Az egészben csak annyi a megnyugtató, hogy valamilyen tudalatti oknál fogva, amit az orvosunk is elemezhet persze idővel, egy Alekszandr Blok kötettel együtt a kezünkben szédültünk a formára nyírt sövények közt az éjeli fű harmatát belélegezve. A lélekelemző oltó kése lesben áll. Kicsit gonosz ő. Itt levág, ott vár míg nő majd valami. Kissé kusza az esze járása, de én se, azaz mi se vagyunk józanok. Hogy is lehetne ilyen görbén írni egyenes sorokat párhuzamosan a végtelen véges céljaival.

"foghíjas illúziók tengerén vért szül az
álom, a délibáb magába néz"

Félvakon bolyongok csillagok haldoklása között  időtlen sötétségtől körülvéve. A haldoklás párájában fürüdve.

A delírium éhes fenevadkét veti rám magát, mint egy üstökös zuhanok, nincs fent és lent. Valami őrült és céltalan

bolyongás.

"Láztól égek temetem magam földet hányva nemtelen halálomra.

Semmi se az ami volt. A tükrök hazudnak.

Idegenek néznek vissza rám. "

Mintha a szemeim megfagytak volna és szilánkosra törve szakadnának ki tarkómon véresre szabdalva a cafatokban lógó bőrt.

Hullamerev elmém zaklatottan tűri besűrűsödött vérem dobolását. Összetörve, összezúzva csapódom a végtelen éjben.

Nem volt itt semmi és nem is lesz csak az eltemetett üresség. Rothadó kérge alatt fogok elmerülni én is. És úgy hagyom 

a látszatot, hogy itt nem volt és nem lesz semmi.

"Utolsó ölelésként megélem ami volt.

Fekete hegyen ébredek.

Ez az a zuhanás mi sosem ér véget."

A megszokott utamon jártam. Ma mégis a másik irányba fordultam el, mint ahogy szoktam és mire észrevettem újra abban a régi utcában voltam.

Este van, már sötét minden és üres. Csak a távoli zajok aszfalton és házfalakon pattogó hangja ér el ide.
Régen sétáltam erre. Egy időben talán túl sokat is. Sivársága és illúziók nélküli létezése pihentette kaotikus gondolataim.
Meglepett, hogy a régi érzések megint itt voltak velem. Majdnem ugyanúgy, mint egykor az özönvíz előtti időkben.
Nem is igazán tudom mi tart még itt azon kívül, hogy számba veszem a homályban mi változhatott. Nagyon úgy tűnik, hogy semmi.
Miért is lepődjek meg. 

Mintha látszódna a közeli ház falán a bakancsom nyoma hova mindig betámasztottam a lában, és úgy álltam órákig,míg teljesen holttá nem vált lábam a folyamatosan rátörő zsibbadásban. Helyzetpróba. Furcsa, mintha épp itt álltam volna és pont így.




Elővettem a cigim, rágyújtottam. Álltam támaszkodva, mint rég. Azt már meg ne kérdezd, hogy meddig mert mire észhez tértem már hajnalodott.
Fél láb, mínusz kábé 20 percig. A nap óvatosan közelítette meg a mállú vakolatú erődjét az enyészetnek. 


Az a régi fakerítés még ott állt. Foghíjas lett akár egy öreg macska ínye. Az elkopott festékre mindig új színt raktak, így egy zaklatott mozaik darabjai
tűntek fel kábán. A két nappal ezelőtti eső itt is járt és a pocsolyában szívárványhalál tükrözte magát ónos szürke mázzal küzdve. Eres deszkalapok,
rozsdaette szögek fájó rendje az atomjaira hullot álmok mellett. Egy temető kapuja se lehetne nyomasztóbb. A gyár mi mögötte állt már bezárt. Csak a 
romok maradtak. Gaz verte fel az emberi csőd sírját.


Fény s árnyék. Szirén dalt ölt a villogó távolság. Itt mégis oly közel van a megnyugvás hamis illúziója. Mit hagyhattam itt nem tudom. Megint itt ért egy
reggel ki egyszer már mindenkit hátrahagyott. Sáros zászlóját remegve ejti el az ég lángoló szörnyetege. 
Akkor már nekem is menni kell. Menni, hogy merre még kiderül. Talán kiderül.

Meghúzták a vonalat, én átléptem rajta. Hiába etettek, mint a vadat a ketrecben ragyogott a fény és a csillogása utat mutatott. Kibújtam a semmi közepén. Akár egy születés után a méh oltalmából. Futóhomok ragadt talpamra. Tálcán nyújtották a párkák elém kimért időm perceit. Osszam be, ahogy tudom. Nevettem volna ha gyomrom az éhségtől nem húzodik görcsösen össze. Hisz csak az eső ért ajkamhoz és a levegő fémes ízét nyeltem már napok óta. Kerestem, majd találtam. Elvesztem. Kerestek és vadásztak. Árnyékom taposták, mint döglött varjat az avarban. Sokszor hittem, hogy itt lehetek és szólhatok a naphoz én a béna ikarosz. Mindenem eltörve, nyert csaták nélkül. Szél, szél kapj karjaim alá. Repülni akarok.