Knoska blogja

Irodalom
Knoska•  2023. március 18. 21:19

Karl Ove Knausgård

Ismeritek eme kortárs norvég írót ? 

Én igen és nagyon megkedveltem.

A "Harcom" és az  "Évszakok" sorozatok után várom az új magyar nyelven elérhető kötetét a "Hajnalcsillagot".

Március végén, azaz nem sokára meg is érkezik :)

Knoska•  2022. október 16. 00:20

Mámor és délibáb

Egyszerű ez a történet.
Én már nem félek.
Az árnyak a falakon már rólam mesélnek.
Igen, egyszer itt éltem.

Knoska•  2022. október 16. 00:14

Poem

Vers. Sosem egyszerű jéték. 

Egy szavakkal talán megfogható képzet, érzés, és ami jön vele.

Kegyetlen egy játék, hiszed, vagy sem.

Mert nem igaz, hogy csak úgy jönnek a szavak. 

Előfordul, hogy hetekig, hónapokig kínoznak.

A helyüket kérik, itt bennem.

És mire vers lesz belőlük én már üres vagyok.

Az hiányzik amit adtam.

Mert az én voltam, és leszek.


Hiszed, hogy a vers hatalma a tied ?




Knoska•  2021. március 5. 21:49

Próza/vers

Pihenőidő

Most inkább iszok, nem verselek
néha kell a szünet, a tökéletes sorok
után is van élet, de az üres, ha előtte
elmondtam már megint mindent, mindent ?
frázisok játszanak ismét, hogy ők az
ácsok és a kőművesek falat húznak repedt téglából,
a tető majd csak meglesz valahogy, aztán az egész
összedől, a kártyavárt fújja a szél, a huzat nem szereti
a fülemet, vagy fordítva, ezért félreállok, a szemem még jó
hiszen, hiszem, hogy látok, ó igen, az a vak hit, ha van
még valamit kitalálok, utána ? , az a reménytelen helyzet
áll fönn, hogy mindig lesz valahogy, majd csak elfirkálok
a tisztán hagyott helyekre néhány nagyon bölcs meglátást,
ja, a látásról is beszéltünk, szóval őt is hagyjuk ki most,
elfáradt szegény a hosszú évek alatt vívott csatában, mikor az
értelem föl nem fogható nyomait kutattuk együtt, de jó is volt,
korok előtt ,századelőn, lengett az ajtó, és a laza zsanér táncba
hívta őt, majd jöttem én, újra, mint a hős, ki megfáradt,
de törve nem, a falat is átütöttem kemény fejemmel.

Knoska•  2020. május 16. 11:21

Zaklatott képsorok

Az egyik:

Tudod, milyen az a szürke szín mely átfut a szemünkön mikor az utca megszokott képeit látjuk ? Haragos és véres. Csíkok húzodnak szép lassan köré akár egy átkozott képkeret. Mert még te sem ismernéd be, hogy mennyire dühít ez a változatlan posvány amiben nap, mint nap fuldokolsz. Tudom, szürkét mondtam és az is a fekete ígéretét, súlyát húzza maga után, mint egy halálig hajtott igavonó barom. Olyan szép. Olyan jó. Olyannyira olyan. Hitünk az égig ér, bár sírunk is ilyen lenne...

A mesélő most néma. Szóval egy kicsit megszakadunk. Alszunk egyet. Puhára tört vánkoson. Megpróbálunk mindent elfelejteni. Hinni, bízni. Egy bénának is mondhatnánk, hogy fuss, rohanj. Keserédes bosszúnk a saját arcunkba tolat.

De ez a fabula a mi tollunk útján fakad. Tévedéseink a hátsó kijáraton menekülve itthagynak minket. Mi, mi maradunk. Többes számban beszélve az én magányosságáról mert fáj, fáj az a kés, az szó. De olyan vígasztaló, hogy halálunkat álmodjuk és mégis élünk.

"Csupasz vagyok, olyan emberi, illatok, vágyak
minden csontom eltörik."


A másik :

Egy régi kastély szobrai közt porosodunk szonettek, versek és novellák égő lázát hordozva szemünkben. Az egészben csak annyi a megnyugtató, hogy valamilyen tudalatti oknál fogva, amit az orvosunk is elemezhet persze idővel, egy Alekszandr Blok kötettel együtt a kezünkben szédültünk a formára nyírt sövények közt az éjeli fű harmatát belélegezve. A lélekelemző oltó kése lesben áll. Kicsit gonosz ő. Itt levág, ott vár míg nő majd valami. Kissé kusza az esze járása, de én se, azaz mi se vagyunk józanok. Hogy is lehetne ilyen görbén írni egyenes sorokat párhuzamosan a végtelen véges céljaival.

"foghíjas illúziók tengerén vért szül az
álom, a délibáb magába néz"