Istennel együtt

Zsoltár II.
 
Mikor a falakon belül
félelem ólálkodik,
s körötted sötét a fény,
Ő melletted áll s figyeli
ajkadnak rezzenését,
hited karja megmozdul,
hogy magadhoz ragadd
és átöleld személyét.
Mikor elkomorul az ég,
s bitangok bűneikkel
körülötted tombolnak, s
hervadtra fáraszt a lét,
tekinteted emeld az égbe,
lásd meg arcának szépségét.
Megváltónk lehajol hozzád,
dicsfénye körüllebeg...
érezd kezének érintését!
Tárd ki kútját szívednek,
Ő ma sem változott irántad:
szeretete csorbíthatatlan,
balzsama gyógyír sebedre,
igéjét ízlelheti az ajkad.
Lépj hát ki börtönödből,
hagyd el végre az árnyad,
helyezd kezed kezébe, –
csónakja ma is várja,
hogy kimentsen téged
félelmek vad viharából,
S te nyugszol majd kebelében
- biztonság sátorában.

ÜZENET A SZÍVNEK

Ki érti beszédük – mélyben nyüzsgő lárma,
fejemben felordít hangjuk suttogása.
Régtől bekódolva mindegyikük hite,
de kezdet tudását valaki elvitte.
Csalitosba csalta, bekapta rossz horga,
sűrű sötét mélyén nem talál a honra.
Elvetélt időben, eltérítve Úrtól,
bemocskolva sárral, ártva hazugoktól.
Szép szándékú álma halva született kép,
bénára igézett állóvízzé lett lét…
Helyben-futó árnyék mókus kerekébe’,
kérgén fagyott páncél, ordít benn a vére.
Rosszul őrzött tanya, ruhája rozsdás rongy,
befonta már a lonc – hordva a nagy kolonc.
Elnehezült vérben, tépett verőérrel,
elvetélt időnek búsult keservében.
Hallom a sötétben tompa morajlásuk,
bilincsbe veretten keresik a társuk.
Állnak és meghalnak, élve temetve mind,
kételyben forogva nem érnek lélekig.
De én imádkozva, útján megállítom,
sírva kényszerítem, lágyan megsimítom,
isteni tükörként tárva szent beszédet,
embert képmásával benne szembesítek.
Az Isteni szóra megálljt parancsolok,
piros vérrel írott, új testamentomot
adok eleségül – friss tejet kenyeret,
Jézus sebeiből születő életet.
Hol a szív mélyében megfogan az írás,
buzgó forráskútból tör elő a sírás,
figyelj csendesedve, szélesre tárd ajtód, –
valaki szívedbe rejti most azt a szót.

A MEGOLDÁS: JÉZUS

Nincs más értelem, nincs más jó:
Kimondani, ami a lényeg,
Világ testére pergetett só, – s
Meggyógyulnak a teremtmények.

Ő út, igazság, és az élet,
Nélküle haldoklik a világ,
Mert porból jön, s forráshoz tér meg:
Megéled minden hervadt virág.

Engem már más nem érint meg,
Nem érdekel a sok cifraság,
Hamis kincs halála a szívnek,

s minden, mit kínál bukott világ,
Az ember mély örvényből tér meg,
S pecsétül rajta: örök-élet.

Versekbe álmodom
 
versekbe álmodom
kertemben árva gyom
itt hagyott egyetlen
virága a mennyben
s száll dalom
 
szerettem csak téged
szemedben a kéket
elrejtve mélyemben
szívemben kéretlen
emléked
 
utamon a szándék
halványló csöpp ányék
nyomában vértelen
botlik az életem
felállnék
 
elringat a szellő
fújdogál a mennyből
balzsama eltemet
támasztva lelkemet
Ki eljő
 
addig is magányom
megvetve az ágyon
virrasztok éjeken
nem riaszt félelem
ha várom

Mozdíthatatlan ország
 

Rám találna a szívemben
szavak alatt meglapulva
tölteném neki a kincsem
szeretőm ha meglágyulna

kristálykeménye roppanjon
álmom közt fogadjon lelke
öröklétet támaszt hangom
maradandót ébreszt benne

bölcsőmből hogy kiszülessen
kútja nyíljon felszín alatt
rimánkodom el ne vesszen
ha majd jön a tél és arat

ébredjen szívemnek szíve
szárnyaimon érkezésem
hazugság a világ kincse
elfoszlik egy érintésen

lelkem itt minden veszendő
ezüst arany kincs mi drága
de megáll a mi szerelmünk
örökké való a háza.

Találj rám mélyen szívedben,
szavak alatt meglapulva
töltöm neked minden kincsem –
szeretettől ha lágyulna.
 
Kristály-keménye roppanjon,
álmom közt foganjon lelked, 
öröklétre tervez hangom –
maradandót ébreszt benned.
 
Bölcsőmből hogy kiszülessél,
kutad nyíljon felszín alatt,
rimánkodom, hogy ne vesszél
el, ha jön - a halál – s arat.
 
Ébredj, Szívem – szállok feléd,
Isten szárnyán érkezésem,
hazugságot szóló mesék
foszlanak ez érintésen.
 
Nézz csak, itt minden veszendő:
ezüst, arany kincs, mi drága,
de megáll – ha eljövend Ő –
az Örökkévaló háza.