Istennel együtt

Törvény, kontra Kegyelem

Míg háttal álltál riadtan
zordon kőtábláknak, ütötték vállad,
hátadon koppantak kavics-igék;
szíved csonthéját tördelve,
acélossá kenték bensejét.
Tűz villant fémes haraggal,
felnyílt a düh öblös szája,
tested mobilját pörgette vad metronóm.
Kőszíved motorja őrjöngve tombolt,
míg önnön haragod kardjába dőlve,
elvéreztél szent igéjén.
Ekkor illetve Isten lehétől,
megölte tested vad indulatát,
halálra sebezve szeretetével, -
tüze felajzotta egész lényed,
támasztva benned új reményed;
olajat s bort öntött sebeidbe,
s szelíd bilincsébe zárva,
örökre szerelmesévé tette szíved.

(ez már régi írás)

A vonat robogott...

A vonat robogott velem
az ismeretlen felé.
Szívem szárnya csattogott
a csábító kék egén.
Izgalom izzított belül, 
nem menekültem bután –
vágyódás valami szebb iránt:
az örök ország után.
Szent örömök ölelése
hevítette lelkemet,
mely a valóban foghatatlan,
de amott természetes, 
állandó s rezzenéstelen,
mint szerető szíverény,
mely végigkísérte lépteit,
mikor itt járt a földtekén
az Emberfia - Megváltó,
Ki örök egyedül –
az enyészhetetlen Bárány,
a szívünkön legbelül...
Bár olykor leplezett arca,
mégis az egyetlen
legbiztosabb pont számunkra
– a hullámzó tengeren.

/régebbi/

Örök-életnek Szülője

És itt maradt az én lapom,

fülelve les,

én hallgatom,

mit rejt a szív

s a rajzolat –

mi irányítja tollamat...

A szívből kikívánkozó,

lélek-szülte,

sóhajtozó

szavak törnek

fel legbelül,

és nyílnak rendületlenül  

mély rejtelemnek szirmai,

feleletet

kimondani,

hogy lélektől

a lélekig –

behatoljon a szívekig.

Oly lágyan ringnak a szavak,

és felröppen

a gondolat,

s dallam ritmus

is járja át

a szív zugát, szíved zugát.

Én azt szeretném mondani:

képes legyél

majd hallani

Isten szavát,

ha szól hozzád:

legyek én az istenhozzád!

Tárjak fel égen ablakot:

meglásd arcát,

ha felragyog,

mint napsugár

ha rád vetül –

érezd szerelmét legbelül!

Ő szóljon hozzád rajtam át,

halld szíveddel

minden szavát:

úgy szeretett

egyszer nagyon,

hogy pokolbéli fájdalom

 járta át, s teste húscafat –

minden lépten,

kereszt alatt –,

nyögte lelkét,

kilehelte...

helyetted ment a keresztre.

 Harmadnapra feltámadott,

mert tiszta volt,

de meglakolt

az Atyának

szent Küldötte:

örök-életnek Szülője.

/egy költő dallamára/

Kifordult

Megriad magányom, szavak vigyázzban állnak,
ha hívom, mind szalad az álomvilágból;
illúzióit vetkőzik a romlott vágyak, –
megcsonkolt lelkem reszket a hiánytól.
Veszett realitás rést szül a kacér elmén,
ingoványon az élet, foszlik valóság...
felismerést kutatok az elme szigetén:
rájövök, nem voltál csak egy buta kórság.
Fejemben észbontón hasadozik az emlék;
e vers ,– csakúgy mint napjaim – csont-nélküli,
ki ölelésbe, piába, én az Úrhoz mennék, –
Ő, a kereszten boldogságom megszüli.
Meghasonlott délutánon gyötrő hiányok:
te már kiléptél, az Úr még küszöbön áll,
én kettő között résbe szorulva kiáltok, –
tyúkketrecben kárál, rikoltoz pörös szám.
Fura szavak törnek fel a lélekbugyorból:
se Isten, se ember most nem gyönyörködtet;
torz arcok villannak elő tükörfoncsorról,
utálat támolyog falakról a földre.
Képmutatásvilág és szeretethalandzsák –
hiábavaló űr jön le a szavakból:
keserű köpések – szájból zúduló lándzsák, –
unott szent tehenek kérődznek hangomon.
Fájdalmas velőmben mindegyik engem csócsál,
nincs ép gondolat, mely papírra szülhető;
leírt szavak virítanak keserű tócsán, –
szótrágyahalomból párolog bűz elő.
Kit érdekelne nyavalyám meg a sok sirám,
ha versem oly silány, senki sem élvezi:
senkit nem tanít, nem vigasztal sem nem int már,
csak hull bűzlőn, akár tehénlepényeső.
Eh, miért, miért? Ti nem segíthettek rajtam!
Futok a keresztfához, s mélyből kiáltok,
szeretőn néz rám, szívéből vér csorog elő, –

tiszta szemén fényleni látom a világot.

(versátirat)

ADVENTI INTELEM

Világra csatolt bilincs a gyűlölet,
a szeretet sötét sarokba gunnyadt,
támadjál fel lelkemben Krisztusom, –
belső szobámban fényeid kihunytak.

Tükrömben magamat jól nem látom,
csak fényes fejpántú glóriádba’…
  ledér göncébe öltözött szerelmet
rikoltoz’ a pokolnak páriája.

Vakok vonulnak, mint az elítéltek,
a jó fekete festékkel bekenve,
nem lát, nem eszmél és senki nem hall,
s már tudjuk, a purgatórium mese.

Világ, mosd meg szemeidet arcában,
Őbenne láthatod rútságod titkát:
nyavalyás, szegény, félmeztelen vagy,
habár a rongyaid rajtad még cifrák.