Istennel együtt

Kezem kezedben

Gúnyolódásuk tárgya lettem:
törött befelé szálló madár,
óriáskarod elért engem,
maradtál titkot rejtő kvazár.
Rettegtem a csodáidat,
bőrömön éreztem figyelmed,
sötétség szemei döfködtek –
nem maradt el tőlem kegyelmed.
Sok vetés és kevés aratás –
szavaknak buja kertjében,
ellentmondásos barátoknak
ártatlan gyom volt –a vétkem.
Leveleimen bűn sarával,
mégis áttetsző szemeidnek,
jószándékok talpai alatt
megadón fakulnak a színek.
Kőfalaid súlyos tövébe
féltő karokkal nyúlsz értem,
szakadjon rám szégyen esője –
kezemet kezedbe féltem.

Megváltás - disztichon

Létezik ember – a kín és fáj szava Őt megalázta,
és a kereszten a vér felvitetett – az a bér.
Isteni karja a forró tűzszeretés aranyával
átkarolón kifeszült, és a szivünkig elért.
 
Ő Koponyák hegye sok népének erős-karu vára,
csúf szavak embere bántotta, de volt, aki hitt
Benne, – szivét ugyanúgy átjárta, a tőr tüze vágta,
és akik ismerik Őt: ők ama szent fiak itt.
 
Kéz sebe és feje rőt tüskés koronája fölötti
borzadalom heve, félelme, amint csak a tőr
tud behatolni a lelkeknek labirintusa mélyén
eltemetett tudományhelyre, – de az csupa kő.
 
Senki se tudta, hogy Isten volt maga Ő, Ki az egyszülött
árva Fiú gyerekét küldte a félelem, és
rettenetes remegés helyszínre – ezernyi veszejtő
démoni lény seregén, – át a vad élc delején.
 
Tervei így sikerültek – bíz a Fiát megalázni
merte a rút, buta és nemtelen ember előtt.
Bűntelen így lehetett – annó – szeretett Csemetének
érdemek útjain át verni le démonerőt.

A fénylő dombokon


Konokul konganak az esőcseppek,
zuhognak néma könnyekkel a földre,
visszapillantva a tavaszi zöldbe -
szívemre csendhangok telepednek.

Magam lengek - valótlan ág a szélben,
álmaim tétován hullnak a porba,
de felsóhajtok megálljt parancsolva,
s leporolom megsárgult reményem.

Nézem a bukott élet áradását,
ahogy felöltözi végső formáját:
fáradság rajzolódik az arcokon.

De Ki megteremtette képe mását,
s anyánk méhéből élet partjára vont, -
Ő vár ránk a fény-áztatta  dombokon.

Egy korty Édent!


Élet Fejedelme, lehelj lelket belém!
Oly könnyű magunk megadni a halálnak.
Ragyogjon arcod a mindennapok egén,
aranyozz, ne engedj rabul a romlásnak!

Mert szavadból erő támad, és a szegény
ember menekül segítő karjaidba.
Bajok pusztítanak ezen a sártekén,    
s szellemünk úgy inog bennünk, mint a hinta.

Aszály lepi el a földet s a tudatot,
kietlen birodalom ború barlangja
a szív – terméketlen magára hagyatott –
önmagába bolygó lonccal befont tanya.

Tölts nekem egy pohár buborékos Édent!  –
Szikkasztó nyár heve lassacskán eléget.

Hóseás próféciája