Helena1 blogja

Elhervadt, nyírfák, elbúsongó, lelkem, rezzen, szél, semmibe,
fuvallat, verőfény, kóborol.
--------------------------------------------------------------------------------

Utolsó tánc
Helena

Lelkem kertjében elhervadt hulló virágok,
őszi fuvallat járja az utolsó táncot.
Rezzen a lomb, a szél is csúfot űz véle,
ágaik között lapul a zorduló enyészet.

Az emlék egyre kóborol, régen visszajár…
volt egyszer egy ifjúság, egy régi forró nyár.
Verőfény még simogatja utoljára,
eloson majd, de visszatér nemsokára.

Semmibe vesznek a porba hullott szirmok,
elbúsongó őszünk a tél előtt kullog.
Nyírfák! Kecsesen ringó tündér leányok,
csupaszon lejtsetek, egy utolsó táncot.

Csend ölén, lélek rezzenés...
gondolat fonala messze néz.
Mit  látok ott a falak mögött...
hallgatást... a dal megszökött.

Virradati zubogás aranykönnye pereg,

amott az ágak hegyén, még billeg a Hold...

Páradunnáját a szél felrázza... méla

kedvűen a fűz, az ébredő tóra hajol.

Pézsma szeme nád torzsa mögött csillanó,

merengve megpihen a rebbenő kacsán...

Ébresztőt kopog egy fakopács az ágon,

a hajnal terít már, a természet asztalán.

Selyem szárnyú szitakötő libbenve táncol,

ámulatba ejt... álcába bújt tündér leány.

Szivárvány szárnya, reggeli harmatban fürdő,

kéken hullámzó, azsúros porcelán.

Villás farkú, forgó kört rajzol a tóra,

szellők bodrot kócolnak a hűs víz felett,

kék tündér szépségét meglátva csodálja...

csivit-csivit dalolja, majd huss.... Ég veled!

Egyszer
Helena

Egyszer... nagyon régen,
tán sosem feledem,
elvarázsolt nyár volt,
egyre csak temetem.
 
A fény a szemedben
 titkokat is rejtett,
rezdülő szívemben
vágy képeket festett.
 
Ölelt a boldogság...
röppentem csak véle,
tekingettem messze,
soha nem az égre.
 
Zord lett a kéksége,
zengett még az ég is,
villámlás lesújtott,
szép volt azért, mégis

Találd ki, miről írtam!

Közös-ülés
Helena

Örök rabságra ítélt a közelséged...
játszunk egymással, mint ki szeret,
mindegy nékem éjszaka vagy nappal,
vonz hozzád az érintés, a bűvös képzelet.

Ujjaimmal mikor simogatlak... mert szabad,
s te élvezet mindig, amit véled teszek,
rabommá leszel, ha érintelek, adod magad...
még az ó-id is hevesen bizsereg.

Simogatlak, dúdolászok, mondok néked szépeket,
teljesíts a kívánságom, ragyogjon reám kék szemed.
Ha gyengéd vagy, s ujjaim érintésére szóra is fakadsz,
szerelmes szavakat suttogok néked,
ujjaim begye tüzel, és már te is zaklatsz.

Közös a mámor... szívem és a te kék szemed...
egyhúron pendülünk idők végezetéig,
míg utol nem ér, a te végzeted.
Kihuny a kékség, öl téged a kék-halál,
magamra húzhatom a takaróm, dühöngök,
és a kín végül engem is lekaszál.