Bekesi.Fanni89 blogja

Ablak 2 – A másik oldalon

Már majdnem eltelt egy újabb év. Újfent nyoma sincs a nyár fülledtségének, elillant. A fák üdítő zöldje mind mélyebb narancs-rozsdába vedlett át. Hervadt sárgán átszínezte a sáros, hideg földet is foszló avarjával. A változást természetesen követték a plázák, és üzletsorok városszerte. A bolti üveg mögül műanyagsütőtök hegyeken heverő vérfagyasztó szörnymaszkok, boszorkánysüvegek vicsorogtak vissza. Meg koromfekete óriás plüsspókok fekete damil hálókon csüngve ijesztgették a bambultan nézelődőket. Karamellás alma illattal kevert gyermeki visongások terjengtek a levegőben. Zizegő cukorkás papírokba lett csomagolva a ködbeveszett múlt hagyományának mímelt emléke. Ha valaki nem követte a naptárját, akkor is tudta; október 31-e körül lehetett. A mindenszentek tiszteletére napok óta mécses tüzek néma lángnyelvei simogatták a sajgó szívűek emlékeit. Nem győzték gyújtogatni azokat el nem cseppent belső könnyeik után sorba.

Még a kórházak hangulatában is ott motoszkált az ünnep kísértete. Nem volt ez másképp a Szent Péter Kórház Neurológiai osztályán sem. Melynek önműködő ajtaja finoman szétvált. Átbotorkált rajta, egy fiatal, húszas évei végén járó nő. Pinocchio módjára egyensúlyozott két mankójával.

– A kezeléseknek még korán sincs vége Petra! – szólt utána egy öblös, idős férfihang.

– Tudom, Doktor Úr! – hagyta rá a nő. Közben egy félfordulatot tette vissza az ajtó felé.

– Nem szabad megerőltetnie a lábait! – folytatta a kioktatást az orvosa. – Csak a saját felelősségére engedhetem el!

– Megértettem. – bólogatott Petra. – Maga pedig értse meg, hogy nem álltam a saját lábamon több, mint 12 éve. Újra át akarom élni ezt az érzést! Még ma ott akarok lenni, a szeretteim mellett a családi kriptánknál. Azt hittem sosem leszek képes eljutni odáig. Most pedig négy nagyműtét és több hónap gyógytorna foglalkozás után, járok. Egyedül, én. – szipogta saját kínjaitól meghatottan. – Szeretnék odamenni. Mécsest gyújtani, mint mindenki más.

– Meg tudom érteni Petra! – mondta együttérzően a doktor. – Nos, legyen! Ahogy mondtam a saját felelősségre kimehet! De vissza is kell jöjjön éjszakára! Gyalog, véletlenül sem mehet hosszan! Inkább hívjunk magának egy taxit! Erre tessék!

– Jaj, Fehér Doktor, maga olyan kedves! Köszönöm! – hálálkodott Petra. Fél órán belül a főbejárat előtt lefékezett egy fehér taxi. Tetején a megszokott lámpával. Addigra szinte teljesen besötétedett. A sofőrnő sebesen besietett a recepcióra.

– Helló! – szólalt meg dallamosan búgó hangon. – Az Alfréd taxitól jöttem. Úgy tudom, Fridai Petra névre innen kértek egy fuvart.

– Így van! – felelte az ápolónő egyhangúan. – Ott várakozik a beteg. – mutatott rá egyenesen Petrára. Ő indulásra készen várt egy széken ücsörögve.

– Oh, üdv Kisasszony! Alfréd taxi, szolgálatára. – lépett oda hozzá. – Segíthetek?

– Igen, köszönöm! – tápászkodott fel nehézkesen Petra. – Az Északi Temetőbe vigyen ki, kérem! – adta meg az úti célját mialatt kivánszorogtak az autóhoz.

-------

Ahogy Petra beült a taxi hátuljába furcsa érzés fogta el. Maga sem tudta, miért, képtelen volt levenni acélkék tekintetét a sofőrnő tarkójáról. Mintha látta volna azelőtt is ezt a lányt. Aki szótlanul a gázra lépett. Határozattan, nyugodtan, habár elég gyorsan vezetett. Igazán nem volt rajta semmi különös. Semmi feltűnően érdekes ismertető jel. Mégis olyan valószínűtlenül ismerősen festett. Talán húsz éves lehetett, vagy annyi se. Szegecses bőrdzsekit, lámpásként világító szemű, koponya mintás pólót, szűk farmert, magas szárú bakancsot, és levágott ujjú kesztyűt viselt. Fekete volt az egész megjelenése. Beleértve a derékig érő hullámos haját, sőt a szemeit is. Bőre a frissen meszelt faltól fakóbban fénylett. Dermesztő hatással volt Petrára a kisugárzása. Ma amúgy is nyomasztotta a közelgő ünnep érzete. De még szomorúbbnak találta saját magát, a temetőfelé haladva. Egyszer csak felötlött benne a gondolat, hogy meg kéne törnie a köztük lévő mély csendet. Ki kéne öntse a szívét. Képtelen volt megmagyarázni, mi ütött belé. Sosem szokott idegenekkel diskurálni. Ám most bármennyire tiltakozott magában, kibuktak a száján a szavak.

– Bocsánat! Nem figyeltem, amikor bemutatkozott. Mit mondott, hogy hívják? – puhatolózott.

– Nem mondtam Kisasszony. – felelte lágyan, ám hidegen a taxis lány. – Csak annyit, hogy az Alfréd Taxitól jöttem. – közben megállt egy pirosnál.

– Áh, tényleg! Tudja ironikus, de azért választottam magukat, mert a kedvenc éttermemet is így hívják. Fura véletlen, nem? – érdeklődött Petra.

– Nem igazán. – jött a tényként közölt válasz. – Annak is apám a tulajdonosa. Ambos Alfréd. Elég sokféle tevékenységgel foglalkozik a vállalkozásunk.

– Vagy úgy! Akkor ezért volt annyira ismerős. Tudtam, hogy már találkoztunk valahol.

– Oh, igen! Fridai Petra, tényleg találkoztunk korábban. Meglepően sokszor is. Maga apám, egyik kedvenc törzsvásárlója. Én Azrael vagyok. – felelte a taxis lány. A hangja egyszerre volt kedves, és távolságtartó. Lekanyarodott, mivel időközben zöldet kapott.

– Öhm, most miért kanyarodtunk le? Az Északi Temetőbe szeretnék menni. Ott vannak eltemetve a szüleim. Sőt sajnos a legrégibb barátom is, sajnos. Elmondhatatlanul régen szeretném már megtenni ezt az utat hozzájuk.

– Nyugalom! Odamegyünk! Csak el akarom kerülni az utcai Halloween partikat. Egy rakás útlezárás van mindenfelé. Főleg a nagy terek környékén, ahol koncertek kezdődnek nemsoká. Tudja milyen manapság október utolsó éjjele? – tette fel költőien a kérdést Azrael.

– Persze. Maga biztosan jobban tudja. Nem akartam beleszólni. – zárta le a csevegést Petra. Végre elbírta fordítani a pillantását a taxisnőről. Egykedvűen kibámult az ablakon. Habár elsőre nem látott semmit az őszi ködfoltok homályos sötétségétől. Majd kisvártatva égő lámpásokat, vonagló, görcsös léptekkel haladó torzókat látott néhány fős csoportokban vonulni. – Egyesek milyen komolyan veszik a szerepüket! – gondolta elsomolyodva. Talán a terápiás gyógyszerektől, talán a nyirkosan csípős őszidőtől, esetleg az andalító zenétől; amit a taxislány bekapcsolt; vagy mindtől együttesen, hirtelen elálmosodott. Pisze orra nekinyomódott a hideg ablaküvegnek mialatt elnehezült pillái leragadtak.

-------

Amikor Petra legközelebb kinyitotta a szemét a lakásán találta magát. Szokott helyén, az ablaknál ült. Mely tele volt aggatva mindenféle rémséges halloweenes kellékkel. Odakint sötét volt, köd, és fújt a szél. A nappaliból épp felcsendült a Manson-féle This is Halloween. Nem tudta eldönteni, mi lepte meg jobban. Eddig teljesen biztos volt abban, hogy ez nem ismétlődhet meg vele többé.

– Megint álmodom?? – elmélkedett fél hangosan.

– Petra, gyere már! A házigazda nem hiányozhat a szörnyvonatról! – lépett be a helyiségbe egy magas, négyszárnyú, vigyorgó kutyafejű, oroszlánmancsú, keselyűlábú, skorpiófarkú lény. – Azrael ragaszkodik hozzá, hogy te légy a masiniszta.

– Ki… kicsoda maga?! Vagy inkább micsoda? Hogy jött be ide? Mit akar tőlem? – kérdezte Petra holtra vált arccal, szinte rátapadt az ablakra ijedtségében.

– Petra, ne csináld már! Én vagyok az! – kacagta ki a démoni alak. Lenyitotta a félelmetesen hatalmas, éles kutyafogsort. – Látod. Gábor vagyok. Fél órája engedtél be a többi vendéggel együtt. Csak átöltöztem a jelmezembe. Te mondtad, hogy ókori mitológiák legyenek a parti jelmezek témája. Ez volt az egyik legijesztőbb rém az óvilágon. Pazuzu, a démonkirály a babiloni és asszír mitológiákból. Szóval jó lett?

– Öhm, igen! Rettentő hiteles. – felelte zavartan Petra.

– Ha nem tévedek, benned pedig a Hatalmast tisztelhetjük. – biccentett vidáman Gábor. – Szehmetet, az oroszlánfejű istennőt.

– Hogy?? – Petra értetlenül rápillantott a pipereasztal tükrére. Onnan egy hosszú egyiptomi ruhát viselő oroszlánfej koronás kép köszönt rá vissza. – Öhm, vagyis… eltaláltad.

– Petra, gyere Anyukádék hívnak telefonon! – viharzott be a szobába egy csillogó fehér tüll ruhás lény. Az áttetsző óriás pillangószárnya, sápadt arca, hosszú szőke parókája is fénylett.

– Maga meg kicsoda? – érdeklődött Petra. Válaszra sem méltatta a fehér tündér szavait.

– Azrael vagyok. Ez a Cerridwen jelmezem. Kisüstöm is van. Persze nem a mindentudás elixírjével töltött, csak forralt borral. – felelte lelkesen. – Saját recept. Majd igyatok belőle, azért hoztam. De előbb vedd fel a kagylót! Pereg a telefon számlájuk!

– Jaja, megyek. – felelte Petra szórakozottan. – Haló, tessék! – mondta a telefonkagylóba. Közben nem ismert barátainak integetett szívélyesen, a lakás minden szegletébe. – Anya?! – kérdezte döbbenten. – Hogy hol vagytok, most?! – értetlenkedett tovább. – A kanadai Havenspingth-ben, a Paradicsom Szállóban?! Remek. Jól vagytok? … Igen? … Nagyon jó! … Igen, hallom apát is! … Én is szeretlek titeket! Úgy hiányoztok! Olyan jó lenne, ha itt lennétek! – szipogta meghatottan. – A parti nagyszerű! Persze, a kedvenc témámról szól. … Öhm, nem! Nem vagyunk olyan sokan. Pont elég a jó hangulathoz. – magyarázta a könnyeit törölgetve. – Persze, jól fogom érezni magam a saját bulimon! Örülök, hogy jól érzitek magatokat! Jó pihenést! Sziasztok! Sok puszi!

– Látod, mondtam én az utazásuk előtt is, hogy nem lesz semmi gond! – szólt hozzá Gábor, Pazuzu szájából. – A lehető legjobb helyre kerültek, ahol békére találtak. Neked is meg kell találnod ugyanezt, itthon!

– Rendben van! – adta meg magát Petra. – Ígérem, igyekezni fogok!

– Muszáj lesz, mert különben mind itt hagyunk! – viccelődött Azrael. – Halloween fényei már égnek. Kövesd ezeket! Odavezetnek, ahol lenned kell! – váltott sejtelmes hangra. Ezalatt a szemei szinte egy-egy tátongó sötétséggé mélyültek csupán egy hosszú pillanatra. Aztán kigyulladtak, ahogy a taxiban, a pólóján lévő lenyomaton. – Tényleg, a taxi! –  kapott észbe magában Petra. Újra képtelen volt máshová tekinteni. Belemerült, egyenesen a szemlámpás üregeibe. Ettől szinte rosszul lett. Szédelegni kezdett. Végül elsötétült a világ. Nem maradt más előtte, csak ez a derengő arcú fehérfény. Egyre mélyebben meredt bele. Az mind fényesebb, vakítóbb és fehérebb lett.

-------

Nőttön-nőtt körülötte a ragyogás. Távolról hangokat hallott. Mintha beszéltek volna. De nem hozzá, hanem róla. Az egyik ki akart kapcsolni valamit mindenáron. A másik tiltakozott ellene. Petra semmit sem értett tisztán. Mivel egy ütemesen zajongó géphang sok szó elejét vagy végét elnyomta monoton fújtatásával. Elnehezült szemhéjai ólomsúlyokkal küszködtek. – Ki kell nyitnom mindkettőt! Muszáj látnom, mi folyik itt! – erőlködött magában. Nagy sokára sikerült. Először esküdni mert volna rá, hogy Ambos Azrael vitatkozik Dr. Fehérrel. Újfent a taxis szerelésében a folyosón állt. Pontosan Petra kórházi szobájának jókora méretű üvegablaka előtt. Kisvártatva tudatosult benne hol van. A Szent Péter Kórház Intenzívosztályán. Épp feküdt egy ágyon. Az ütemes fújtatás a lélegeztetőgépből jött. Mellette rásandított az élesen csipogó szívmonitorjára. Szeretett volna megszólalni. Csakhogy egy csövet dugtak le a torkán. Így képtelenség beszélni. Majd kitisztultak a folyosóról beszűrődő eszmecserék is. – Igen, ez a jó doktor. Ám Azrael helyett a másik hang Fridai Csilláé, az unokatestvéremé. – állapította meg gondolatban.

– … Úgy jött ide, hogy meg akart gyógyulni! – folytatta Csilla. Azaz a rokona; metálszerelésben.

– Miért lehet így öltözve? Oh, persze! Biztosan valami rock koncertre akart menni. Imádja azt a műfajt. – mélázott Petra hangtalanul.

– Hosszú évekbe telt, mire rászánta magát erre a műtétre. Megbízott magában, a szakértelmében. Nem engedheti el! Nem kapcsolhatja le a gépeket! Nem engedélyezem! – jelentette ki határozattan Csilla. – Gyógyítsa meg!

– Kisasszony, értse meg, kérem! Mindent megtettünk az unokanővéréért, amit csak tudtunk! Sajnos eddig négyszer kellett újra éleszteni. Hónapok óta nem reagál semmire. Mély kómában van. Kifogytunk a lehetőségekből. Nem hiszem, hogy valaha is felébredne. – felelte komoran Fehér doktor. Petrára vetett egy röpke pillantást az ablakon át. Majd ledöbbent. – Egek! Ébren van! Felébredt! Kérem, maradjon itt! – rikkantotta Csillának. Beviharzott a pácienséhez. Elvégzett néhány egyszerű rutin vizsgálatot. Például a pupillák fényreakcióját, a szemtornát. Utoljára megszabadította az intubációs csőtől. – Nos, Petra! Hogy érzi magát?

– Fáradtan. – válaszolta rekedten, szinte némán tátogva.

– Ez csak természetes. Elég hosszú utat tett meg. Ne aggódjon! Innentől minden nappal jobb lesz! – nyugtatta meg az orvos. – A maga esete egy igazi csoda!

– Mennyi ideig voltam eszméletlen? – érdeklődött Petra.

– Tíz hónapig! Most november 1-je van. Sajnos komplikációk merültek fel az első műtét alatt. Újra kellett élesztenem. Kómába esett. Azóta, még háromszor állt le a szíve.

– Úgy érti, összesen tíz hónapja vagyok itt? Végig kómában feküdtem?!

– Igen. Ez történt. – magyarázta a doki.

– Na, de a kezelések… a műtétek… a terápiák… a taxi Halloweenkor… a parti… miden csak álom volt? – hüledezett Petra, könnyezve. – Semmi sem javult? Nem tudok járni?

– Derítsük ki! – mondta Fehér doktor. Beállt az ágy végébe, megérintette a bal talpát egy ujjal. – Ezt érzi? – Petrából sírás tört ki. Pár percnyi bömbölés után így felelt.

– I-gen! – nyöszörögte boldogan. – Ér-zem! – kinézett Csillára, könnyektől elhomályosult szemekkel. Egy pillanatig esküdni mert volna, Azrael állt a szobaablak előtt, mosolyogva. Aztán elszállt ez az érzete. Lassan a réges-régi Petrává lett. Azzá, aki tizenkét évvel korábban volt. Mielőtt gúzsba kötötte, és panelfogságra kárhoztatta magát egy autóbaleset után. Melyben elveszítette a családja nagy részét is. Jövőre talán már álmain túl is mécsest gyújthat nekik az Északi Temetőben…

-------

Odakint szépen a fák üdítő zöldje mind mélyebb narancs-rozsdába vedlett át. Hervadt sárgán átszínezte a sáros, hideg földet foszló avarjával. Elmúlt a zizegő cukorkás papírokba csomagolt, ködbeveszett múlt hagyományának mímelt bolondsága. Mindenszentek tiszteletére napok óta mécses tüzek néma lángnyelvei simogatták a sajgó szívűek emlékeit. Nem győzték gyújtogatni őket el nem cseppent belső könnyeik után sorba. Még a kórházak hangulatában is ott motoszkált az ünnep kísértete. Nem volt ez másképp a Szent Péter Kórház Neurológiai osztályán sem. Melynek önműködő ajtaja finoman szétvált. Csilla kilépett rajta boldogan. Szinte szökdécselve. Hisz visszakapta az ő Petráját. Leintett egy taxit, hogy hazamehessen…

Vége

Ablak

Az ég szürke volt. Bármerre nézett az ember mindent vastag, puha, fehér lepel takart. A kirakatokban Jingle bells-t éneklő játék mikulások rázták; az enyhén rockosított dalra; önmagukhoz képest tekintélyes méretű pocakjukat. Az utcákon karácsonyi ajándékokat kajtató, kissé feszült járókelők igyekeztek átverekedni magukat a sokaságon. Céljuk az volt, hogy bejuthassanak a következő bevásárlóközpontba. Azért, hogy megkaparinthassák a legújabb Barbie-k és Actionman-ek utolsó, még az üzletekben maradt példányait. – Hát igen. A szeretet ünnepére való készülés egyik elmaradhatatlan momentuma az apróságok kedvenc játékaiért folyó kisebb-nagyobb tömeg verekedések megvívása napjainkban. Ezt nevezik manapság karácsonyi láznak. Élvezet nézni, hogy miként esnek egymásnak az emberek a boltokban. Vagy az utcákon, miközben a hangszórókból mennyei dallamok szólnak. Ilyenkor mindenki ingerültebb a szokásosnál, és fáradtabb is! Könnyen elveszíti a türelmét. Lehet csak egy pillanatra nem figyel oda. Máris egy fán vagy oszlopon találja magát spirálosan felcsavarodva új autóstól. Netán a tükörsima jéggel borított földön feküdve sajgó hátsóval. Esetleg teljesen átfagyva álldogál a mínusz tíz fokban kabát nélkül. Mert véletlenül kizárta magát a lakásból. De meg kell várja, míg valaki hazajön. Még lehetne sorolni, hogy kinek mi baja van a téli idővel meg az ünnepekkel…

Mindez nyolcemeletnyi magasságból, egy panel ablakából nézve. Még kicsinyesebbnek, ironikusabbnak hat, ahogy elmélázik a nyüzsgés felett az ember. – Fridai Petra számára mindenegyes nap gúnyosan, egyhangúan telt, nézőként. Mivel nap-nap után mást sem tett, mint az ablakpárkányon könyökölve szúrós szemekkel vizslatta a hangyaboly módjára zsibongó népséget. Ott lent; azokat a parányi emberkéket, parányi problémáikkal. Siralmas. Nevetségesen siralmas. A karácsonyra hivatkozva megpróbálták takargatni a nyűgjüket. Elfedni azt színes csomagolópapírba bújtatott jelentéktelen kacatokkal. Na meg tonnányi mézes sütivel és forralt borral. – motyogta magában Petra. – Nem beszélve a giccses égők meg díszek szövevényes, összegabalyodott hálózatáról. Amit sebtében löktek be tavaly egy használaton kívüli szekrény poros polcára a vigaszság elmúltával. Most csodálják, hogy lehet ilyen ramaty állapotban az összes. S bizony sehogy sem akar tisztességesen megállni a megszokott helyen, mi meg illeti ilyenkor. Ez nem tragikomédia, hanem komikus tragédia. Ezt nevezik családi ünneplésnek! Vajon meddig folytatódhat ez még így? – Petra gondolataiban ilyesféle képek keringtek. De a világért se mozdult volna el az ablakból. Rendületlenül a duplafalú üveghez nyomta az orra hegyét. El sem fordította a fejét. A halvány, ködös, szürke, téli valóélet izgalmasabb bármelyeik túl spilázott szappanoperánál. (Nem mintha volna tévéje. Őt az ilyesmi nem kötötte le). Lassan besötétedett a kinti zimankós, kaotikus kép. Kigyúltak az utcai lámpák fényei, az ünnepi, csicsás kivilágítással együtt persze. A havas úton ekkor kissé csalinkázva bekanyarodott egy futár robogóval. Alfréd étterem szerepelt az oldalán. Kissé szokatlanul festett a közelgő szentestét övező fényáradatban. Sokan felhúzott szemöldökkel jól meg is bámulták. A kiszállító viszont arra koncentrált, nehogy felboruljon a sok ínyencséggel együtt a csomagtartón. Görcsösen markolászta a kormányt vastag bőrkesztyűjében. – Micsoda degenerált alak rendel ilyenkor éttermi kaját, pizzát meg hasonlókat?? Mindjárt karácsony! Hogy mik vannak? – hitetlenkedtek magukban a járókelők. Akik épp hazafelé tartottak, jól megpakolva ajándékkal. Melyeket többnyire maguknak vettek a másik nevében. Mondván így biztosan nem fognak valami ócska, használhatatlan bizgentyűt kapni. Amit később vagy kidobnak, vagy tovább ajándékoznak, jókor kicserélnek másra. Röviden, így a legegyszerűbb. Igaz nincs meglepetés. Ám nincs csalódás sem a másik félre csúszott ízlésében. A szállító eközben a legnagyobb lelki nyugalommal leparkolt. Fogta a még gőzölgő pakkot, és rajzfilmbe illő ügyetlenséggel valahogy elcsúszkált a kapucsengőkig. Igyekezett kisujjal eltalálni a megfelelő gombot.

– Nahát?! – rezzent össze meghökkenten Petra.

– Jó estét! Alfréd étterem. Meghoztam a rendelést! – szólalt meg a kaputelefonban egy férfi.

– Miféle rendelést? Én nem kértem semmit.

– Nekem a Köteles utca 33. 8. emelet 71-es ajtó lett megadva. Fridai Petra névvel. Talán nem stimmel valami?

– Az nem stimmel, hogy én nem telefonáltam maguknak!

– Oh, jaj elnézést! Most látom csak a papíron, hogy kegyed törzsvásárló nálunk. Ez az étterem ajándéka. Hálából, amiért rendszeresen minket választ, évek óta. Tudja rekord számú megrendelésünk volt ma. Csak mostanra tudtam kihozni. Felvinném, ha elfogadja! – fél perc csend a vonal túlsó végén.

– Ez valami újabb keletű szokás?

– Így van! A főnök újítása.

– Hm. Jó. Jöjjön. – mondta kelletlenül. Rögvest csendült a zárnyitódását jelző zúgás. Mire felért a lifttel már egy nyitott folyosó, és lakásajtó várta a futárt. – Köszönöm. Tegye csak le oda az asztalra. – intett Petra. Hátra sem nézett az ablak mellől. – Mennyi is lesz? – kérdezte a pénztárcája után kajtatva.

– Oh, ez most ingyenes!

– Hogyan?!

– A cég ajándéka karácsonyra. Nem kell fizetnie érte! Ezzel kívánunk nagyon kellemes ünnepeket Önnek! A főnök minden törzsvendégünknek a legtöbbször kért menüjét küldte ki. Reméljük ezúttal sem lesz rá panasza, és a jövőben is minket fog választani!

– Ja, persze! Éljen az önzetlen szeretet! – mondta gúnyosan. – Viszlát!

– Ezt úgy mondta, mint aki nem rajong az ünnepekért.

– Miért? Talán kötelező rajongani érte?

– Ne vicceljen! Mindenki szereti a karácsonyt! – kuncogta el magát a kiszállító.

– Akkor, íme az egyetlen kivétel ez alól!

– Miért, mi a baja a karácsonnyal?

– Mit érdekli az magát?

– Kíváncsi fickó vagyok. – felelte furcsán elmosolyodva az ételkihordó. Eközben letelepedett az egyik fotel karfájára. Levette sálját. Amivel úgy bebugyolálta arcát, hogy eddig csak a barna szemei látszottak ki. Bár arcát így is sikeresen vérpirosra csípte a kinti jeges szél a motoron.

– Majd pont magának fogok mesélni róla! – fordult felé Petra. – Kimondta, hogy leülhet? Hagyjon már békén! Kifelé! És csukja be maga után az ajtót! – förmedt rá a férfira, ingerülten.

– Oké! Jól van! Nyugodjon meg hölgyem! Én csak… gondoltam szeretne valakivel beszélgetni. Bocsásson meg, hogy egy kicsit kedvesebb akartam lenni a szokásosnál! Viszlát! Mégegyszer kellemes ünnepeket! – felelte az életkihordó. A végén kissé sértődött iróniával a hangjában. Pár pillanattal később be is csapódott az ajtó mögötte. Petra szemrebbenés nélkül újra kimeredt az ablakon. – Ez a Fridai Petra nem egy könnyű eset! – duruzsolta halkan a szállító. Majd neki vágott a visszaútnak. Eltűnt az utcasarkon, mintha ott sem lett volna soha. Az említett lány pedig követte őt fagyos tekintetével, ameddig tudta. Valóban nem volt az a barátkozó típus. Sosem járt sehova. Nem jöttek hozzá sem, az éttermi futárokat leszámítva. Nem voltak barátai. Akik legalább felhívták volna az ünnepek táján. Rokonai, családtagjai sem igen akadtak. Pláne nem olyanok, akik törődtek volna azzal, mi van vele. Számára nem maradt más csupán az; hogy külső, kritikus szemlélőként figyelte az ablakán át a rohanó, zajos, zavaros, képmutató világot tél-nyáron. Nem tartotta meg az ünnepeket. Még a születésnapokat sem. Sőt nem érdekelte, milyen nap van. Vagy melyik hónap, már hosszú évek óta. Felteszem, mindenkiben felmerül a kérdés, miért? Ok nélkül biztosan nem. Az a helyzet, hogy Petra számára az ünnepek; főleg a karácsonyok; egyet jelentettek a kórházakba járásokkal, műtétekkel. Sőt hozzátartozói temetésének megszervezésével. Hihetetlenül hangzik. Ám mióta csak az eszét tudja, nem volt egyetlen szép karácsonya sem. S azóta, hogy ennyire magára maradt, próbálja minél jobban távol tartani önmagát az emberektől, az ünnepektől. Nehogy még több baj érje. Szinte mondhatni szabályosan, már-már menetrendszerűen vonzza őket.

-------

Odakint már teljesen sötét volt, amikor egy tucatnyi kis növésű, furcsa hangú figura óbégatására lett riadt fel. Gyertyával a kezükben végig haladnak a havas úton a Szól a csengettyűt énekelve. Ásított és nyújtózott egy nagyot. Biztosan elbóbiskolt. Ahogy általában szokott, ha sokáig ül az ablaknál. Úgy döntött elmegy lefeküdni. Még egy pillantást vetett az ablakra. Egy röpke másodpercig azt hitte, rosszul lát. Ugyanis az teljesen fel volt díszítve. Égőkkel, angyalkás matricákkal, egyéb szokásos csecsebecsékkel. Melyeket egészen biztosan nem ő tett oda. Még a látványuktól is kirázza a hideg! Mi több, esküdni mert volna rá, hogy évekkel ezelőtt kidobta az összes ócska, törött, karácsonyi kacatot.

– Valami gond van Petrám? – kérdezte egy idősebb női hang a konyhaajtó felől. A megszólított ösztönösen a hang felé fordult, és majd leesett az álla.

– Anya?!

– Tessék, Kisszívem! – felelte a kedves hang. A sercegő, gőzfelhőkkel ötvözött konyhai sürgölődésből kiszólva. – Annyira csendben vagy. Elkészültél az asztaldíszekkel is?

– Öhm. – Petra körbenézett eddig üres, kopár kis garzonlakásán. Hitetlenkedő tekintettel. Mintha valaki más lakásán lennének. Csupa melegség, karácsonyi ragyogás, mintegy valódi otthon, úgy festett a nappali. – Igen. – nyögte ki végül a választ.

– Akkor jó. Eredj, és moss kezet mindjárt kész a vacsora! Apádék bármelyik percben megjöhetnek. – adta ki a szelíd, rég feledett utasítást édesanyja.

– Apáék?! – kapott észbe Petra. – Mi az, hogy apáék?!

– Oh, Kisszívem, már megint elfelejtetted? Elment Gáborral fát venni. – hangzott a konyhából a válasz, a sürgés-forgás zajai közepette.

– Milyen Gáborral?

– Hát Gáborral! A vőlegényeddel. Végre ő is velünk vacsorázik! Rémlik már?

– Miféle vőlegény? – értetlenkedett megint az ablaknak makogva Petra. – Nekem nincs is vőlegényem. Anyámmal beszélgetek, aki már évtizedek óta halott. Mi ez az egész? Valami rossz álom? Vagy kezd elmenni az eszem?! – arcát a tenyerébe temette.

– Megjöttünk! – harsogta az édesapja a bejáratból. – Na, mit szóltok, milyen ízlése van a leendő vejemnek? – kérdezte egy terebélyes lucfenyő egyik felét tartva. – Ez aztán a karácsonyfa, mi? – Petra továbbra is ledöbbenten ücsörgött az ablak előtt. Azt hajtogatva magában, hogy „Ilyen nincs!”. Az apja pedig széles vigyorral megállt a nappali közepén. Miközben az édesanyja kijött a konyhából, hogy megcsodálja a gyönyörű fát.

– Petra, te nem szólsz hozzá semmit? – kérdezte egy hang a fa mögül. Mikor kilépett a takarásból, a lány megmarkolta a karfákat megrökönyödésében. Majdhogy nem fel is pattant meglepetésében.

– Maga meg hogy kerül ide? – fakadt ki fennhangon.

– Hogyan? – hőkölt hátra a fiatalember értetlen.

– Petrám, nyugodj meg! Ő a vőlegényed, Gábor. Nem emlékszel rá? – a két férfinak eltátogta: – Már megint volt egy rohama. – erre csak épphogy biccentettek. Gábor odalépett Petrához. Mellé húzta a sarki fotelt, és kézen fogta.

– Petra, most itthon vagy a családod körében. – kezdte kedvesen.

– Azt én is látom. – húzódott el tőle Petra, idegesen. – De te nem vagy az!

– Ez így van! Még nem. De nemsokára az leszek.

– Dehogy leszel! – rivallt rá elutasítóan Petra.

– Valóban ezt szeretnéd? – kérdezett vissza Gábor. – Menjek el? Most rögtön? – hangjából teljes nyugalom, béke áradt. Fel sem vette Petra riadt, ideges stílusát. Pedig a lány már feleselésre nyitotta volna a száját. Azonban képtelen volt újra kimondani az undok elzárkózás mondatait. Hosszú percekig belemeredt a kedvesen csillogó barna szemekbe.

– Jól van! Menjünk vacsorázni, már tálalva van minden! – zárta le a témát Petra anyja. Hívta a lányát is, hogy menjen. Ám Petra meg sem moccant. Egyre csak azon tűnődött, mi folyik itt. Hogy lehetnek itt az elhunyt szülei? Hisz az apja sem él már három éve. Na és hogyan csöppenhetett a családba az ételfutár? Ma délben látta életében először. Ez egész biztos, hogy csak egy álom ez az egész. De miért tud felébredni belőle? Addig szólítgatták, amíg be nem adta a derekát. Önkénytelenül a szék oldalához nyúlt, hogy lendítsen rajta. Ennek viszont nem voltak kerekei.

– Hol van a tolószékem?! – nézett körül ijedten Petra.

– A tolószéked? Lent a pincében a többi feleslegessé vált holmival együtt. Miért? – kérdezte Gábor. Ám nem kapott választ. – Szívem, gyere már, állj fel! A végén még kihűl az a mennyei karácsonyi pulykasült. – megint Petra előtt termett, és felhúzta a fotelből. Aki innentől kezdve könnybe lábadt szemekkel csak annyit bírt mondani, „Ez egy álom.” – Petra, minden rendben? Felkavartnak tűnsz.

– Nem. Vagy is igen! Ez szép lenne. Ha lett volna egy ilyen csodás, családi karácsonyom valaha is! Bár lett volna!

– Most van Petrám! Reméljük, ezután mindig mindegyik hasonló lesz! Erről kell szólnia a karácsonynak! A családról. A szeretetről. Az örömről. Nekünk mindig te voltál, te vagy, és te leszel a legnagyobb boldogság! Ezt jegyezed meg! – simította végig lánya haját, az anyukája.

– Tudom. Tudom. Úgy lesz. Ígérem!

– Azért tegyük hozzá, ha nincs az a baleset három éve, most nem lennék ilyen boldogok. Hisz Gábor sem lenne itt velünk! – fűzte hozzá az apukája. – Akkor tájt megjártuk a poklokat is. De hála neked édesfiam! Ez már a múltéj. – veregette meg Gábor vállát. – Kifogtad a legjobb képű ápolót! Igaz-e? – ebből Petra nem sokat értett. Viszont akaratlanul is olyat tett, amit évek óta nem. Elmosolyodott. „Persze, Papa! Persze!” Magával ragadta az a mindent átitató ünnepi hangulat, amire már nem is emlékezett, hogy érezte-e valaha is.

Egy csapásra minden, amit rühellett a karácsonyban, most csodálatos lett benne. A fények. A díszek. A fenyőillat. Ami a mézes-cukros sütikével, meg a vacsora ínycsiklandozó aromáival keveredik. Az együttlét öröme. A régi elcsépelt történetek végig hallgatása. Mégis folyton nevetnek rajta újra meg újra. A zizegő szaloncukrok, amiket kínosan nagy gonddal aggattak fel a szúrós tűlevelek közé. Aztán holnap reggelre, már a fele kibontottan szokott éktelenkedik a fán. A hetekig titokban rejtegetett ajándékok. Nem számít mekkora. Mennyire értékes. Bolti vagy kézzel készült. Csak az, hogy szeretetből adták...

– Petra… biztosan jól vagy? – kérdezte Gábor. Meleget sugárzó barna szemeiben az aggodalom fényeivel.

– Igen jól. Bár még jobb lenne, ha mindez igaz lenne! Nem csak egy álom!

– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy most álmodsz? Karácsony van. A csodák időszaka. Amikor valóra válnak az álmok. Hidd el! A legnagyobb ajándék már a tied. Csak élned kell, és nem csupán lenned! Hidd el! Hidd el végre, hogy igaz! – lelkesítette Gábor.

-------

Odakint még teljesen sötét volt. Még égtek a karácsonyi fények. Talán egy tucatnyi kis növésű, furcsa hangú figura óbégatására riadt fel. Gyertyával a kezükben végig haladtak a havas úton a Szól a csengettyűt énekelve. Petra megdörzsölte könnyes szemét. Megint az ablak előtt találta magát a tolószékében. Körül nézett. A díszek, a fenyő, és a szülei sehol sem voltak, ahogy Gábor sem. Habár ezen nem volt meglepődve.

– Csak egy álom volt. – szögezte le a maga számára. Remegő, rekedt hangon. – Csak egy álom. Igen. – mégsem lefeküdni indult. Hanem évek óta először a telefonhoz gurult. Pár perc múlva rá is bukkant a keresendő számra a telefonkönyvben. Rögvest tárcsázott.

– Halló! Szent Péter kórház. Miben segíthetek? – érdeklődött egy fáradt női hang.

– Jó estét! Dr. Fehér Miklóst keresem… ha bent van még?

– Már is utána járok! Kérem, tartsa!

– Igen. Tartom…

                                                                    Vége

Várom a véleményeket!

 

Csend van

Ez volt a címe az egyik legelső zsengémnek, amit megírtam, kb. 16 éves koromban.

Ekkor még semmiben sem voltam biztos. Tanácstalan voltam. Nem tudtam, mit akarok tenni.
Viszont éreztem, hogy ott vannak bennem ezek a gondolatok, kérdések. De nem tudtam,
hogyan mondhatnám el ezeket. Végül nem mondtam el. Inkább leírtam, vagy még inkább

kiírtam magamból. Ez is egy fontos lépés volt. Habár csak további kérédsek és mondanivalók
születtek bennem utána.

Nem érzetem tehetséget, nem érzetem nagyságot, nem kaptam megerősítést. Egyszerűen

csak csodáltam azt a sok nagyszerű írót, költőt, akik annyi annyi szépet papírra vetve képesek

voltak önmagukból átadni mindazt, ami őket épp foglalkoztatta. Megpróbáltam utánozni őket.

De hosszú évekig egyedül a fióknak tartogattam írásaimat. Hiszen, én sosem leszek olyan, mint ők.

Persze ma már nem is szeretnék senkire sem hasonlítani. Épp az egyediséget keresem, de azt

hiszem, ehhez idő kellett, hogy elengedjem a sok félelmet és bizonytalánságot, és megtanuljak

önmagam lenni, és hinni...

Ennek emlékére íme maga a vers:          Csend van

Hol van? Hová lett a zene,
Mit zengett madarak serege?
Csend van. Milyen furcsa zene?
Ez a jövő előszele?

Kihalt, kiégett a táj,
S az ember szíve fáj!
Halott levél hull a fákról,
Szárazvirágok az ágról.

Hol van? Hová lett a zene,
Mit zengett madarak serege?
Csend van. Milyen furcsa zene?
Ez a jövő előszele.

A patakok medre kiszáradt,
Az ég halovány, sápadt.
Madár s tücsök halott,
Fa s fű földre hajlott.

Nincs már zene,
Mit zengett madarak serege.
Csend van. Ez a zene!
Itt van már a jövő szele!

Szörnyű álom!
Szörnyű zene!
Bár a madár csicseregne!
Az szép és édes álom lenne!

Várom hozzá a véleményeket!

Alonália

https://poet.hu/vers/259855

A cím egy kitaláció, értelmetlen. Az angol "alone" (egyedül) szóból átformált egyedi szóalak.
Hiszen a magányosság is egyfajta nonszensz érzés, ami nem illik bele az ember mindennapjaiba,
ám találkozik ezzel az érzettel, és értetlenül áll előtte. Hogy jutott el ideáig? Hol tért le a megfelelő ösvényről?

Néha képtelenség kimondani hangosan, élő szóban, milyen sok feszültség, mennyi kéretlen szó
éri el az embert nap, mint nap. Olyankor nem számít, hányan veszik körbe az illetőt. Magányosnak érzi önmagát.

Mindentől jobban vágyik a szeretre, de képtelen elhinni, hogy valóban érdemes rá.
Az Alonália című versem ezt az érzést jeleníti meg.

Ez volt az első publikált versem itt a Poet-en.  Megtekinthető a fenti linken...

Szabad láncon

Légkő szorongatja a szívem.
Sajogva karcol, horzsol tétlen.
Görnyedve botladozom alatta.

A nagyok mondják nekem: „Menjek;
mert ők mindig mögöttem lesznek!”
Ám amikor lépek, gáncsot vetnek.

A szélrózsa egy iránya sem jó,
s egyre mélyül az ingoványos tó.
Simogatva szúrnak a szavak.

Szól szabad láncra vert farkas-lelkem.
Ezüsthold őshatalmáért vonyít.
Hangját én süketen követem.

Görnyedve szívem köve alatt
lágyan horzsolnak balga szavak.
Tudom, mindig mögöttem lesznek!
Farkasom láncai megcsörrennek…