Ablak 1

Ablak

Az ég szürke volt. Bármerre nézett az ember mindent vastag, puha, fehér lepel takart. A kirakatokban Jingle bells-t éneklő játék mikulások rázták; az enyhén rockosított dalra; önmagukhoz képest tekintélyes méretű pocakjukat. Az utcákon karácsonyi ajándékokat kajtató, kissé feszült járókelők igyekeztek átverekedni magukat a sokaságon. Céljuk az volt, hogy bejuthassanak a következő bevásárlóközpontba. Azért, hogy megkaparinthassák a legújabb Barbie-k és Actionman-ek utolsó, még az üzletekben maradt példányait. – Hát igen. A szeretet ünnepére való készülés egyik elmaradhatatlan momentuma az apróságok kedvenc játékaiért folyó kisebb-nagyobb tömeg verekedések megvívása napjainkban. Ezt nevezik manapság karácsonyi láznak. Élvezet nézni, hogy miként esnek egymásnak az emberek a boltokban. Vagy az utcákon, miközben a hangszórókból mennyei dallamok szólnak. Ilyenkor mindenki ingerültebb a szokásosnál, és fáradtabb is! Könnyen elveszíti a türelmét. Lehet csak egy pillanatra nem figyel oda. Máris egy fán vagy oszlopon találja magát spirálosan felcsavarodva új autóstól. Netán a tükörsima jéggel borított földön feküdve sajgó hátsóval. Esetleg teljesen átfagyva álldogál a mínusz tíz fokban kabát nélkül. Mert véletlenül kizárta magát a lakásból. De meg kell várja, míg valaki hazajön. Még lehetne sorolni, hogy kinek mi baja van a téli idővel meg az ünnepekkel…

Mindez nyolcemeletnyi magasságból, egy panel ablakából nézve. Még kicsinyesebbnek, ironikusabbnak hat, ahogy elmélázik a nyüzsgés felett az ember. – Fridai Petra számára mindenegyes nap gúnyosan, egyhangúan telt, nézőként. Mivel nap-nap után mást sem tett, mint az ablakpárkányon könyökölve szúrós szemekkel vizslatta a hangyaboly módjára zsibongó népséget. Ott lent; azokat a parányi emberkéket, parányi problémáikkal. Siralmas. Nevetségesen siralmas. A karácsonyra hivatkozva megpróbálták takargatni a nyűgjüket. Elfedni azt színes csomagolópapírba bújtatott jelentéktelen kacatokkal. Na meg tonnányi mézes sütivel és forralt borral. – motyogta magában Petra. – Nem beszélve a giccses égők meg díszek szövevényes, összegabalyodott hálózatáról. Amit sebtében löktek be tavaly egy használaton kívüli szekrény poros polcára a vigaszság elmúltával. Most csodálják, hogy lehet ilyen ramaty állapotban az összes. S bizony sehogy sem akar tisztességesen megállni a megszokott helyen, mi meg illeti ilyenkor. Ez nem tragikomédia, hanem komikus tragédia. Ezt nevezik családi ünneplésnek! Vajon meddig folytatódhat ez még így? – Petra gondolataiban ilyesféle képek keringtek. De a világért se mozdult volna el az ablakból. Rendületlenül a duplafalú üveghez nyomta az orra hegyét. El sem fordította a fejét. A halvány, ködös, szürke, téli valóélet izgalmasabb bármelyeik túl spilázott szappanoperánál. (Nem mintha volna tévéje. Őt az ilyesmi nem kötötte le). Lassan besötétedett a kinti zimankós, kaotikus kép. Kigyúltak az utcai lámpák fényei, az ünnepi, csicsás kivilágítással együtt persze. A havas úton ekkor kissé csalinkázva bekanyarodott egy futár robogóval. Alfréd étterem szerepelt az oldalán. Kissé szokatlanul festett a közelgő szentestét övező fényáradatban. Sokan felhúzott szemöldökkel jól meg is bámulták. A kiszállító viszont arra koncentrált, nehogy felboruljon a sok ínyencséggel együtt a csomagtartón. Görcsösen markolászta a kormányt vastag bőrkesztyűjében. – Micsoda degenerált alak rendel ilyenkor éttermi kaját, pizzát meg hasonlókat?? Mindjárt karácsony! Hogy mik vannak? – hitetlenkedtek magukban a járókelők. Akik épp hazafelé tartottak, jól megpakolva ajándékkal. Melyeket többnyire maguknak vettek a másik nevében. Mondván így biztosan nem fognak valami ócska, használhatatlan bizgentyűt kapni. Amit később vagy kidobnak, vagy tovább ajándékoznak, jókor kicserélnek másra. Röviden, így a legegyszerűbb. Igaz nincs meglepetés. Ám nincs csalódás sem a másik félre csúszott ízlésében. A szállító eközben a legnagyobb lelki nyugalommal leparkolt. Fogta a még gőzölgő pakkot, és rajzfilmbe illő ügyetlenséggel valahogy elcsúszkált a kapucsengőkig. Igyekezett kisujjal eltalálni a megfelelő gombot.

– Nahát?! – rezzent össze meghökkenten Petra.

– Jó estét! Alfréd étterem. Meghoztam a rendelést! – szólalt meg a kaputelefonban egy férfi.

– Miféle rendelést? Én nem kértem semmit.

– Nekem a Köteles utca 33. 8. emelet 71-es ajtó lett megadva. Fridai Petra névvel. Talán nem stimmel valami?

– Az nem stimmel, hogy én nem telefonáltam maguknak!

– Oh, jaj elnézést! Most látom csak a papíron, hogy kegyed törzsvásárló nálunk. Ez az étterem ajándéka. Hálából, amiért rendszeresen minket választ, évek óta. Tudja rekord számú megrendelésünk volt ma. Csak mostanra tudtam kihozni. Felvinném, ha elfogadja! – fél perc csend a vonal túlsó végén.

– Ez valami újabb keletű szokás?

– Így van! A főnök újítása.

– Hm. Jó. Jöjjön. – mondta kelletlenül. Rögvest csendült a zárnyitódását jelző zúgás. Mire felért a lifttel már egy nyitott folyosó, és lakásajtó várta a futárt. – Köszönöm. Tegye csak le oda az asztalra. – intett Petra. Hátra sem nézett az ablak mellől. – Mennyi is lesz? – kérdezte a pénztárcája után kajtatva.

– Oh, ez most ingyenes!

– Hogyan?!

– A cég ajándéka karácsonyra. Nem kell fizetnie érte! Ezzel kívánunk nagyon kellemes ünnepeket Önnek! A főnök minden törzsvendégünknek a legtöbbször kért menüjét küldte ki. Reméljük ezúttal sem lesz rá panasza, és a jövőben is minket fog választani!

– Ja, persze! Éljen az önzetlen szeretet! – mondta gúnyosan. – Viszlát!

– Ezt úgy mondta, mint aki nem rajong az ünnepekért.

– Miért? Talán kötelező rajongani érte?

– Ne vicceljen! Mindenki szereti a karácsonyt! – kuncogta el magát a kiszállító.

– Akkor, íme az egyetlen kivétel ez alól!

– Miért, mi a baja a karácsonnyal?

– Mit érdekli az magát?

– Kíváncsi fickó vagyok. – felelte furcsán elmosolyodva az ételkihordó. Eközben letelepedett az egyik fotel karfájára. Levette sálját. Amivel úgy bebugyolálta arcát, hogy eddig csak a barna szemei látszottak ki. Bár arcát így is sikeresen vérpirosra csípte a kinti jeges szél a motoron.

– Majd pont magának fogok mesélni róla! – fordult felé Petra. – Kimondta, hogy leülhet? Hagyjon már békén! Kifelé! És csukja be maga után az ajtót! – förmedt rá a férfira, ingerülten.

– Oké! Jól van! Nyugodjon meg hölgyem! Én csak… gondoltam szeretne valakivel beszélgetni. Bocsásson meg, hogy egy kicsit kedvesebb akartam lenni a szokásosnál! Viszlát! Mégegyszer kellemes ünnepeket! – felelte az életkihordó. A végén kissé sértődött iróniával a hangjában. Pár pillanattal később be is csapódott az ajtó mögötte. Petra szemrebbenés nélkül újra kimeredt az ablakon. – Ez a Fridai Petra nem egy könnyű eset! – duruzsolta halkan a szállító. Majd neki vágott a visszaútnak. Eltűnt az utcasarkon, mintha ott sem lett volna soha. Az említett lány pedig követte őt fagyos tekintetével, ameddig tudta. Valóban nem volt az a barátkozó típus. Sosem járt sehova. Nem jöttek hozzá sem, az éttermi futárokat leszámítva. Nem voltak barátai. Akik legalább felhívták volna az ünnepek táján. Rokonai, családtagjai sem igen akadtak. Pláne nem olyanok, akik törődtek volna azzal, mi van vele. Számára nem maradt más csupán az; hogy külső, kritikus szemlélőként figyelte az ablakán át a rohanó, zajos, zavaros, képmutató világot tél-nyáron. Nem tartotta meg az ünnepeket. Még a születésnapokat sem. Sőt nem érdekelte, milyen nap van. Vagy melyik hónap, már hosszú évek óta. Felteszem, mindenkiben felmerül a kérdés, miért? Ok nélkül biztosan nem. Az a helyzet, hogy Petra számára az ünnepek; főleg a karácsonyok; egyet jelentettek a kórházakba járásokkal, műtétekkel. Sőt hozzátartozói temetésének megszervezésével. Hihetetlenül hangzik. Ám mióta csak az eszét tudja, nem volt egyetlen szép karácsonya sem. S azóta, hogy ennyire magára maradt, próbálja minél jobban távol tartani önmagát az emberektől, az ünnepektől. Nehogy még több baj érje. Szinte mondhatni szabályosan, már-már menetrendszerűen vonzza őket.

-------

Odakint már teljesen sötét volt, amikor egy tucatnyi kis növésű, furcsa hangú figura óbégatására lett riadt fel. Gyertyával a kezükben végig haladnak a havas úton a Szól a csengettyűt énekelve. Ásított és nyújtózott egy nagyot. Biztosan elbóbiskolt. Ahogy általában szokott, ha sokáig ül az ablaknál. Úgy döntött elmegy lefeküdni. Még egy pillantást vetett az ablakra. Egy röpke másodpercig azt hitte, rosszul lát. Ugyanis az teljesen fel volt díszítve. Égőkkel, angyalkás matricákkal, egyéb szokásos csecsebecsékkel. Melyeket egészen biztosan nem ő tett oda. Még a látványuktól is kirázza a hideg! Mi több, esküdni mert volna rá, hogy évekkel ezelőtt kidobta az összes ócska, törött, karácsonyi kacatot.

– Valami gond van Petrám? – kérdezte egy idősebb női hang a konyhaajtó felől. A megszólított ösztönösen a hang felé fordult, és majd leesett az álla.

– Anya?!

– Tessék, Kisszívem! – felelte a kedves hang. A sercegő, gőzfelhőkkel ötvözött konyhai sürgölődésből kiszólva. – Annyira csendben vagy. Elkészültél az asztaldíszekkel is?

– Öhm. – Petra körbenézett eddig üres, kopár kis garzonlakásán. Hitetlenkedő tekintettel. Mintha valaki más lakásán lennének. Csupa melegség, karácsonyi ragyogás, mintegy valódi otthon, úgy festett a nappali. – Igen. – nyögte ki végül a választ.

– Akkor jó. Eredj, és moss kezet mindjárt kész a vacsora! Apádék bármelyik percben megjöhetnek. – adta ki a szelíd, rég feledett utasítást édesanyja.

– Apáék?! – kapott észbe Petra. – Mi az, hogy apáék?!

– Oh, Kisszívem, már megint elfelejtetted? Elment Gáborral fát venni. – hangzott a konyhából a válasz, a sürgés-forgás zajai közepette.

– Milyen Gáborral?

– Hát Gáborral! A vőlegényeddel. Végre ő is velünk vacsorázik! Rémlik már?

– Miféle vőlegény? – értetlenkedett megint az ablaknak makogva Petra. – Nekem nincs is vőlegényem. Anyámmal beszélgetek, aki már évtizedek óta halott. Mi ez az egész? Valami rossz álom? Vagy kezd elmenni az eszem?! – arcát a tenyerébe temette.

– Megjöttünk! – harsogta az édesapja a bejáratból. – Na, mit szóltok, milyen ízlése van a leendő vejemnek? – kérdezte egy terebélyes lucfenyő egyik felét tartva. – Ez aztán a karácsonyfa, mi? – Petra továbbra is ledöbbenten ücsörgött az ablak előtt. Azt hajtogatva magában, hogy „Ilyen nincs!”. Az apja pedig széles vigyorral megállt a nappali közepén. Miközben az édesanyja kijött a konyhából, hogy megcsodálja a gyönyörű fát.

– Petra, te nem szólsz hozzá semmit? – kérdezte egy hang a fa mögül. Mikor kilépett a takarásból, a lány megmarkolta a karfákat megrökönyödésében. Majdhogy nem fel is pattant meglepetésében.

– Maga meg hogy kerül ide? – fakadt ki fennhangon.

– Hogyan? – hőkölt hátra a fiatalember értetlen.

– Petrám, nyugodj meg! Ő a vőlegényed, Gábor. Nem emlékszel rá? – a két férfinak eltátogta: – Már megint volt egy rohama. – erre csak épphogy biccentettek. Gábor odalépett Petrához. Mellé húzta a sarki fotelt, és kézen fogta.

– Petra, most itthon vagy a családod körében. – kezdte kedvesen.

– Azt én is látom. – húzódott el tőle Petra, idegesen. – De te nem vagy az!

– Ez így van! Még nem. De nemsokára az leszek.

– Dehogy leszel! – rivallt rá elutasítóan Petra.

– Valóban ezt szeretnéd? – kérdezett vissza Gábor. – Menjek el? Most rögtön? – hangjából teljes nyugalom, béke áradt. Fel sem vette Petra riadt, ideges stílusát. Pedig a lány már feleselésre nyitotta volna a száját. Azonban képtelen volt újra kimondani az undok elzárkózás mondatait. Hosszú percekig belemeredt a kedvesen csillogó barna szemekbe.

– Jól van! Menjünk vacsorázni, már tálalva van minden! – zárta le a témát Petra anyja. Hívta a lányát is, hogy menjen. Ám Petra meg sem moccant. Egyre csak azon tűnődött, mi folyik itt. Hogy lehetnek itt az elhunyt szülei? Hisz az apja sem él már három éve. Na és hogyan csöppenhetett a családba az ételfutár? Ma délben látta életében először. Ez egész biztos, hogy csak egy álom ez az egész. De miért tud felébredni belőle? Addig szólítgatták, amíg be nem adta a derekát. Önkénytelenül a szék oldalához nyúlt, hogy lendítsen rajta. Ennek viszont nem voltak kerekei.

– Hol van a tolószékem?! – nézett körül ijedten Petra.

– A tolószéked? Lent a pincében a többi feleslegessé vált holmival együtt. Miért? – kérdezte Gábor. Ám nem kapott választ. – Szívem, gyere már, állj fel! A végén még kihűl az a mennyei karácsonyi pulykasült. – megint Petra előtt termett, és felhúzta a fotelből. Aki innentől kezdve könnybe lábadt szemekkel csak annyit bírt mondani, „Ez egy álom.” – Petra, minden rendben? Felkavartnak tűnsz.

– Nem. Vagy is igen! Ez szép lenne. Ha lett volna egy ilyen csodás, családi karácsonyom valaha is! Bár lett volna!

– Most van Petrám! Reméljük, ezután mindig mindegyik hasonló lesz! Erről kell szólnia a karácsonynak! A családról. A szeretetről. Az örömről. Nekünk mindig te voltál, te vagy, és te leszel a legnagyobb boldogság! Ezt jegyezed meg! – simította végig lánya haját, az anyukája.

– Tudom. Tudom. Úgy lesz. Ígérem!

– Azért tegyük hozzá, ha nincs az a baleset három éve, most nem lennék ilyen boldogok. Hisz Gábor sem lenne itt velünk! – fűzte hozzá az apukája. – Akkor tájt megjártuk a poklokat is. De hála neked édesfiam! Ez már a múltéj. – veregette meg Gábor vállát. – Kifogtad a legjobb képű ápolót! Igaz-e? – ebből Petra nem sokat értett. Viszont akaratlanul is olyat tett, amit évek óta nem. Elmosolyodott. „Persze, Papa! Persze!” Magával ragadta az a mindent átitató ünnepi hangulat, amire már nem is emlékezett, hogy érezte-e valaha is.

Egy csapásra minden, amit rühellett a karácsonyban, most csodálatos lett benne. A fények. A díszek. A fenyőillat. Ami a mézes-cukros sütikével, meg a vacsora ínycsiklandozó aromáival keveredik. Az együttlét öröme. A régi elcsépelt történetek végig hallgatása. Mégis folyton nevetnek rajta újra meg újra. A zizegő szaloncukrok, amiket kínosan nagy gonddal aggattak fel a szúrós tűlevelek közé. Aztán holnap reggelre, már a fele kibontottan szokott éktelenkedik a fán. A hetekig titokban rejtegetett ajándékok. Nem számít mekkora. Mennyire értékes. Bolti vagy kézzel készült. Csak az, hogy szeretetből adták...

– Petra… biztosan jól vagy? – kérdezte Gábor. Meleget sugárzó barna szemeiben az aggodalom fényeivel.

– Igen jól. Bár még jobb lenne, ha mindez igaz lenne! Nem csak egy álom!

– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy most álmodsz? Karácsony van. A csodák időszaka. Amikor valóra válnak az álmok. Hidd el! A legnagyobb ajándék már a tied. Csak élned kell, és nem csupán lenned! Hidd el! Hidd el végre, hogy igaz! – lelkesítette Gábor.

-------

Odakint még teljesen sötét volt. Még égtek a karácsonyi fények. Talán egy tucatnyi kis növésű, furcsa hangú figura óbégatására riadt fel. Gyertyával a kezükben végig haladtak a havas úton a Szól a csengettyűt énekelve. Petra megdörzsölte könnyes szemét. Megint az ablak előtt találta magát a tolószékében. Körül nézett. A díszek, a fenyő, és a szülei sehol sem voltak, ahogy Gábor sem. Habár ezen nem volt meglepődve.

– Csak egy álom volt. – szögezte le a maga számára. Remegő, rekedt hangon. – Csak egy álom. Igen. – mégsem lefeküdni indult. Hanem évek óta először a telefonhoz gurult. Pár perc múlva rá is bukkant a keresendő számra a telefonkönyvben. Rögvest tárcsázott.

– Halló! Szent Péter kórház. Miben segíthetek? – érdeklődött egy fáradt női hang.

– Jó estét! Dr. Fehér Miklóst keresem… ha bent van még?

– Már is utána járok! Kérem, tartsa!

– Igen. Tartom…

                                                                    Vége

Várom a véleményeket!