Ablak 2

Ablak 2 – A másik oldalon

Már majdnem eltelt egy újabb év. Újfent nyoma sincs a nyár fülledtségének, elillant. A fák üdítő zöldje mind mélyebb narancs-rozsdába vedlett át. Hervadt sárgán átszínezte a sáros, hideg földet is foszló avarjával. A változást természetesen követték a plázák, és üzletsorok városszerte. A bolti üveg mögül műanyagsütőtök hegyeken heverő vérfagyasztó szörnymaszkok, boszorkánysüvegek vicsorogtak vissza. Meg koromfekete óriás plüsspókok fekete damil hálókon csüngve ijesztgették a bambultan nézelődőket. Karamellás alma illattal kevert gyermeki visongások terjengtek a levegőben. Zizegő cukorkás papírokba lett csomagolva a ködbeveszett múlt hagyományának mímelt emléke. Ha valaki nem követte a naptárját, akkor is tudta; október 31-e körül lehetett. A mindenszentek tiszteletére napok óta mécses tüzek néma lángnyelvei simogatták a sajgó szívűek emlékeit. Nem győzték gyújtogatni azokat el nem cseppent belső könnyeik után sorba.

Még a kórházak hangulatában is ott motoszkált az ünnep kísértete. Nem volt ez másképp a Szent Péter Kórház Neurológiai osztályán sem. Melynek önműködő ajtaja finoman szétvált. Átbotorkált rajta, egy fiatal, húszas évei végén járó nő. Pinocchio módjára egyensúlyozott két mankójával.

– A kezeléseknek még korán sincs vége Petra! – szólt utána egy öblös, idős férfihang.

– Tudom, Doktor Úr! – hagyta rá a nő. Közben egy félfordulatot tette vissza az ajtó felé.

– Nem szabad megerőltetnie a lábait! – folytatta a kioktatást az orvosa. – Csak a saját felelősségére engedhetem el!

– Megértettem. – bólogatott Petra. – Maga pedig értse meg, hogy nem álltam a saját lábamon több, mint 12 éve. Újra át akarom élni ezt az érzést! Még ma ott akarok lenni, a szeretteim mellett a családi kriptánknál. Azt hittem sosem leszek képes eljutni odáig. Most pedig négy nagyműtét és több hónap gyógytorna foglalkozás után, járok. Egyedül, én. – szipogta saját kínjaitól meghatottan. – Szeretnék odamenni. Mécsest gyújtani, mint mindenki más.

– Meg tudom érteni Petra! – mondta együttérzően a doktor. – Nos, legyen! Ahogy mondtam a saját felelősségre kimehet! De vissza is kell jöjjön éjszakára! Gyalog, véletlenül sem mehet hosszan! Inkább hívjunk magának egy taxit! Erre tessék!

– Jaj, Fehér Doktor, maga olyan kedves! Köszönöm! – hálálkodott Petra. Fél órán belül a főbejárat előtt lefékezett egy fehér taxi. Tetején a megszokott lámpával. Addigra szinte teljesen besötétedett. A sofőrnő sebesen besietett a recepcióra.

– Helló! – szólalt meg dallamosan búgó hangon. – Az Alfréd taxitól jöttem. Úgy tudom, Fridai Petra névre innen kértek egy fuvart.

– Így van! – felelte az ápolónő egyhangúan. – Ott várakozik a beteg. – mutatott rá egyenesen Petrára. Ő indulásra készen várt egy széken ücsörögve.

– Oh, üdv Kisasszony! Alfréd taxi, szolgálatára. – lépett oda hozzá. – Segíthetek?

– Igen, köszönöm! – tápászkodott fel nehézkesen Petra. – Az Északi Temetőbe vigyen ki, kérem! – adta meg az úti célját mialatt kivánszorogtak az autóhoz.

-------

Ahogy Petra beült a taxi hátuljába furcsa érzés fogta el. Maga sem tudta, miért, képtelen volt levenni acélkék tekintetét a sofőrnő tarkójáról. Mintha látta volna azelőtt is ezt a lányt. Aki szótlanul a gázra lépett. Határozattan, nyugodtan, habár elég gyorsan vezetett. Igazán nem volt rajta semmi különös. Semmi feltűnően érdekes ismertető jel. Mégis olyan valószínűtlenül ismerősen festett. Talán húsz éves lehetett, vagy annyi se. Szegecses bőrdzsekit, lámpásként világító szemű, koponya mintás pólót, szűk farmert, magas szárú bakancsot, és levágott ujjú kesztyűt viselt. Fekete volt az egész megjelenése. Beleértve a derékig érő hullámos haját, sőt a szemeit is. Bőre a frissen meszelt faltól fakóbban fénylett. Dermesztő hatással volt Petrára a kisugárzása. Ma amúgy is nyomasztotta a közelgő ünnep érzete. De még szomorúbbnak találta saját magát, a temetőfelé haladva. Egyszer csak felötlött benne a gondolat, hogy meg kéne törnie a köztük lévő mély csendet. Ki kéne öntse a szívét. Képtelen volt megmagyarázni, mi ütött belé. Sosem szokott idegenekkel diskurálni. Ám most bármennyire tiltakozott magában, kibuktak a száján a szavak.

– Bocsánat! Nem figyeltem, amikor bemutatkozott. Mit mondott, hogy hívják? – puhatolózott.

– Nem mondtam Kisasszony. – felelte lágyan, ám hidegen a taxis lány. – Csak annyit, hogy az Alfréd Taxitól jöttem. – közben megállt egy pirosnál.

– Áh, tényleg! Tudja ironikus, de azért választottam magukat, mert a kedvenc éttermemet is így hívják. Fura véletlen, nem? – érdeklődött Petra.

– Nem igazán. – jött a tényként közölt válasz. – Annak is apám a tulajdonosa. Ambos Alfréd. Elég sokféle tevékenységgel foglalkozik a vállalkozásunk.

– Vagy úgy! Akkor ezért volt annyira ismerős. Tudtam, hogy már találkoztunk valahol.

– Oh, igen! Fridai Petra, tényleg találkoztunk korábban. Meglepően sokszor is. Maga apám, egyik kedvenc törzsvásárlója. Én Azrael vagyok. – felelte a taxis lány. A hangja egyszerre volt kedves, és távolságtartó. Lekanyarodott, mivel időközben zöldet kapott.

– Öhm, most miért kanyarodtunk le? Az Északi Temetőbe szeretnék menni. Ott vannak eltemetve a szüleim. Sőt sajnos a legrégibb barátom is, sajnos. Elmondhatatlanul régen szeretném már megtenni ezt az utat hozzájuk.

– Nyugalom! Odamegyünk! Csak el akarom kerülni az utcai Halloween partikat. Egy rakás útlezárás van mindenfelé. Főleg a nagy terek környékén, ahol koncertek kezdődnek nemsoká. Tudja milyen manapság október utolsó éjjele? – tette fel költőien a kérdést Azrael.

– Persze. Maga biztosan jobban tudja. Nem akartam beleszólni. – zárta le a csevegést Petra. Végre elbírta fordítani a pillantását a taxisnőről. Egykedvűen kibámult az ablakon. Habár elsőre nem látott semmit az őszi ködfoltok homályos sötétségétől. Majd kisvártatva égő lámpásokat, vonagló, görcsös léptekkel haladó torzókat látott néhány fős csoportokban vonulni. – Egyesek milyen komolyan veszik a szerepüket! – gondolta elsomolyodva. Talán a terápiás gyógyszerektől, talán a nyirkosan csípős őszidőtől, esetleg az andalító zenétől; amit a taxislány bekapcsolt; vagy mindtől együttesen, hirtelen elálmosodott. Pisze orra nekinyomódott a hideg ablaküvegnek mialatt elnehezült pillái leragadtak.

-------

Amikor Petra legközelebb kinyitotta a szemét a lakásán találta magát. Szokott helyén, az ablaknál ült. Mely tele volt aggatva mindenféle rémséges halloweenes kellékkel. Odakint sötét volt, köd, és fújt a szél. A nappaliból épp felcsendült a Manson-féle This is Halloween. Nem tudta eldönteni, mi lepte meg jobban. Eddig teljesen biztos volt abban, hogy ez nem ismétlődhet meg vele többé.

– Megint álmodom?? – elmélkedett fél hangosan.

– Petra, gyere már! A házigazda nem hiányozhat a szörnyvonatról! – lépett be a helyiségbe egy magas, négyszárnyú, vigyorgó kutyafejű, oroszlánmancsú, keselyűlábú, skorpiófarkú lény. – Azrael ragaszkodik hozzá, hogy te légy a masiniszta.

– Ki… kicsoda maga?! Vagy inkább micsoda? Hogy jött be ide? Mit akar tőlem? – kérdezte Petra holtra vált arccal, szinte rátapadt az ablakra ijedtségében.

– Petra, ne csináld már! Én vagyok az! – kacagta ki a démoni alak. Lenyitotta a félelmetesen hatalmas, éles kutyafogsort. – Látod. Gábor vagyok. Fél órája engedtél be a többi vendéggel együtt. Csak átöltöztem a jelmezembe. Te mondtad, hogy ókori mitológiák legyenek a parti jelmezek témája. Ez volt az egyik legijesztőbb rém az óvilágon. Pazuzu, a démonkirály a babiloni és asszír mitológiákból. Szóval jó lett?

– Öhm, igen! Rettentő hiteles. – felelte zavartan Petra.

– Ha nem tévedek, benned pedig a Hatalmast tisztelhetjük. – biccentett vidáman Gábor. – Szehmetet, az oroszlánfejű istennőt.

– Hogy?? – Petra értetlenül rápillantott a pipereasztal tükrére. Onnan egy hosszú egyiptomi ruhát viselő oroszlánfej koronás kép köszönt rá vissza. – Öhm, vagyis… eltaláltad.

– Petra, gyere Anyukádék hívnak telefonon! – viharzott be a szobába egy csillogó fehér tüll ruhás lény. Az áttetsző óriás pillangószárnya, sápadt arca, hosszú szőke parókája is fénylett.

– Maga meg kicsoda? – érdeklődött Petra. Válaszra sem méltatta a fehér tündér szavait.

– Azrael vagyok. Ez a Cerridwen jelmezem. Kisüstöm is van. Persze nem a mindentudás elixírjével töltött, csak forralt borral. – felelte lelkesen. – Saját recept. Majd igyatok belőle, azért hoztam. De előbb vedd fel a kagylót! Pereg a telefon számlájuk!

– Jaja, megyek. – felelte Petra szórakozottan. – Haló, tessék! – mondta a telefonkagylóba. Közben nem ismert barátainak integetett szívélyesen, a lakás minden szegletébe. – Anya?! – kérdezte döbbenten. – Hogy hol vagytok, most?! – értetlenkedett tovább. – A kanadai Havenspingth-ben, a Paradicsom Szállóban?! Remek. Jól vagytok? … Igen? … Nagyon jó! … Igen, hallom apát is! … Én is szeretlek titeket! Úgy hiányoztok! Olyan jó lenne, ha itt lennétek! – szipogta meghatottan. – A parti nagyszerű! Persze, a kedvenc témámról szól. … Öhm, nem! Nem vagyunk olyan sokan. Pont elég a jó hangulathoz. – magyarázta a könnyeit törölgetve. – Persze, jól fogom érezni magam a saját bulimon! Örülök, hogy jól érzitek magatokat! Jó pihenést! Sziasztok! Sok puszi!

– Látod, mondtam én az utazásuk előtt is, hogy nem lesz semmi gond! – szólt hozzá Gábor, Pazuzu szájából. – A lehető legjobb helyre kerültek, ahol békére találtak. Neked is meg kell találnod ugyanezt, itthon!

– Rendben van! – adta meg magát Petra. – Ígérem, igyekezni fogok!

– Muszáj lesz, mert különben mind itt hagyunk! – viccelődött Azrael. – Halloween fényei már égnek. Kövesd ezeket! Odavezetnek, ahol lenned kell! – váltott sejtelmes hangra. Ezalatt a szemei szinte egy-egy tátongó sötétséggé mélyültek csupán egy hosszú pillanatra. Aztán kigyulladtak, ahogy a taxiban, a pólóján lévő lenyomaton. – Tényleg, a taxi! –  kapott észbe magában Petra. Újra képtelen volt máshová tekinteni. Belemerült, egyenesen a szemlámpás üregeibe. Ettől szinte rosszul lett. Szédelegni kezdett. Végül elsötétült a világ. Nem maradt más előtte, csak ez a derengő arcú fehérfény. Egyre mélyebben meredt bele. Az mind fényesebb, vakítóbb és fehérebb lett.

-------

Nőttön-nőtt körülötte a ragyogás. Távolról hangokat hallott. Mintha beszéltek volna. De nem hozzá, hanem róla. Az egyik ki akart kapcsolni valamit mindenáron. A másik tiltakozott ellene. Petra semmit sem értett tisztán. Mivel egy ütemesen zajongó géphang sok szó elejét vagy végét elnyomta monoton fújtatásával. Elnehezült szemhéjai ólomsúlyokkal küszködtek. – Ki kell nyitnom mindkettőt! Muszáj látnom, mi folyik itt! – erőlködött magában. Nagy sokára sikerült. Először esküdni mert volna rá, hogy Ambos Azrael vitatkozik Dr. Fehérrel. Újfent a taxis szerelésében a folyosón állt. Pontosan Petra kórházi szobájának jókora méretű üvegablaka előtt. Kisvártatva tudatosult benne hol van. A Szent Péter Kórház Intenzívosztályán. Épp feküdt egy ágyon. Az ütemes fújtatás a lélegeztetőgépből jött. Mellette rásandított az élesen csipogó szívmonitorjára. Szeretett volna megszólalni. Csakhogy egy csövet dugtak le a torkán. Így képtelenség beszélni. Majd kitisztultak a folyosóról beszűrődő eszmecserék is. – Igen, ez a jó doktor. Ám Azrael helyett a másik hang Fridai Csilláé, az unokatestvéremé. – állapította meg gondolatban.

– … Úgy jött ide, hogy meg akart gyógyulni! – folytatta Csilla. Azaz a rokona; metálszerelésben.

– Miért lehet így öltözve? Oh, persze! Biztosan valami rock koncertre akart menni. Imádja azt a műfajt. – mélázott Petra hangtalanul.

– Hosszú évekbe telt, mire rászánta magát erre a műtétre. Megbízott magában, a szakértelmében. Nem engedheti el! Nem kapcsolhatja le a gépeket! Nem engedélyezem! – jelentette ki határozattan Csilla. – Gyógyítsa meg!

– Kisasszony, értse meg, kérem! Mindent megtettünk az unokanővéréért, amit csak tudtunk! Sajnos eddig négyszer kellett újra éleszteni. Hónapok óta nem reagál semmire. Mély kómában van. Kifogytunk a lehetőségekből. Nem hiszem, hogy valaha is felébredne. – felelte komoran Fehér doktor. Petrára vetett egy röpke pillantást az ablakon át. Majd ledöbbent. – Egek! Ébren van! Felébredt! Kérem, maradjon itt! – rikkantotta Csillának. Beviharzott a pácienséhez. Elvégzett néhány egyszerű rutin vizsgálatot. Például a pupillák fényreakcióját, a szemtornát. Utoljára megszabadította az intubációs csőtől. – Nos, Petra! Hogy érzi magát?

– Fáradtan. – válaszolta rekedten, szinte némán tátogva.

– Ez csak természetes. Elég hosszú utat tett meg. Ne aggódjon! Innentől minden nappal jobb lesz! – nyugtatta meg az orvos. – A maga esete egy igazi csoda!

– Mennyi ideig voltam eszméletlen? – érdeklődött Petra.

– Tíz hónapig! Most november 1-je van. Sajnos komplikációk merültek fel az első műtét alatt. Újra kellett élesztenem. Kómába esett. Azóta, még háromszor állt le a szíve.

– Úgy érti, összesen tíz hónapja vagyok itt? Végig kómában feküdtem?!

– Igen. Ez történt. – magyarázta a doki.

– Na, de a kezelések… a műtétek… a terápiák… a taxi Halloweenkor… a parti… miden csak álom volt? – hüledezett Petra, könnyezve. – Semmi sem javult? Nem tudok járni?

– Derítsük ki! – mondta Fehér doktor. Beállt az ágy végébe, megérintette a bal talpát egy ujjal. – Ezt érzi? – Petrából sírás tört ki. Pár percnyi bömbölés után így felelt.

– I-gen! – nyöszörögte boldogan. – Ér-zem! – kinézett Csillára, könnyektől elhomályosult szemekkel. Egy pillanatig esküdni mert volna, Azrael állt a szobaablak előtt, mosolyogva. Aztán elszállt ez az érzete. Lassan a réges-régi Petrává lett. Azzá, aki tizenkét évvel korábban volt. Mielőtt gúzsba kötötte, és panelfogságra kárhoztatta magát egy autóbaleset után. Melyben elveszítette a családja nagy részét is. Jövőre talán már álmain túl is mécsest gyújthat nekik az Északi Temetőben…

-------

Odakint szépen a fák üdítő zöldje mind mélyebb narancs-rozsdába vedlett át. Hervadt sárgán átszínezte a sáros, hideg földet foszló avarjával. Elmúlt a zizegő cukorkás papírokba csomagolt, ködbeveszett múlt hagyományának mímelt bolondsága. Mindenszentek tiszteletére napok óta mécses tüzek néma lángnyelvei simogatták a sajgó szívűek emlékeit. Nem győzték gyújtogatni őket el nem cseppent belső könnyeik után sorba. Még a kórházak hangulatában is ott motoszkált az ünnep kísértete. Nem volt ez másképp a Szent Péter Kórház Neurológiai osztályán sem. Melynek önműködő ajtaja finoman szétvált. Csilla kilépett rajta boldogan. Szinte szökdécselve. Hisz visszakapta az ő Petráját. Leintett egy taxit, hogy hazamehessen…

Vége