Egy séta emlékére

Elköszönt a gyerekektől az iskola előtt és elindult haza. Hideg téli reggel volt, az éjszakai havazás hófehér paplant terített a kertekre. Arra gondolt, hogy kicsit elkésett a hó. A téli szünetben kellett volna esnie, hogy a gyermekek is élvezhessék.  

Gyönyörködve nézte a fákat, bokrokat a hópamacsok alatt, és észre sem vette, hogy nem hazafelé viszik a lábai, hanem a sétaúton. Azon az úton, ahol nem is annyira régen még hűséges kutyájával bandukolt minden reggel. Az asszony megtorpant, amikor tudatosodott benne, hogy merre jár. Lehajtotta a fejét és egy forró könnycsepp koppant a cipője orrán. Tanácstalanul állt a feltörő emlékek ostromában, nem tudta, merre menjen. Végül tovább indult és gondolataival ölelte decemberben elvesztett kedvencét. 

Túl friss volt még a seb, be sem heggedt, máris felszakadt. Könnyeivel küszködött a magányos reggelben, a hiány érzete egyre erősebben fojtogatta. Maga előtt látta, ahogy Roxy szimatol, sorra veszi a bokrokat és „olvassa“ a napi híreket a fekete németjuhászról a sarkon, vagy a tarka kandúrról, aki időnként személyesen is bosszantotta őt. Bevárta, amíg pár méterre megközelíti, majd villámgyorsan a kapu tetejére ugrott és onnan figyelte, hogy az eb szinte pórázát tépve ugrál a kerítésre és veszettül ugatja őt. Egy ideig nézte, majd a kertjükben landolt és eltűnt a bokrok alatt. Bevált koreográfia volt ez kettejük között. De most már ez sincs... 

Az asszony reménykedve felnézett, hátha meglátja a cicát, de a hideg elől valószínűleg ő is elbújt, ahogy az ismerős kutyusokat sem látta és hallotta útközben. Azok sem jöttek elő megugatni őt... 

A könnycseppek versenyt futottak az arcán, ahogy az emlékekbe merült. Felidézte az utolsó közös sétát és szinte érezte, ahogy Roxy a lábához simul. Érezte bizonytalan lépteit és látta hűséges tekintetét... Majd a másnap reggelt, amikor már alig tudott lábra állni... Stroke, vagy agydaganat, ezt mondta az orvos... 5 nap. Ennyi volt. Eddig tartott a remény. Eddig küzdöttek együtt, amíg a józan ész és a szeretet meghozta a legfájdalmasabb döntést... És elment örökre. Emlékezett, ahogy még utoljára a szemébe nézett a búcsú pillanatában. Szeretet, megnyugvás és béke volt abban a tekintetben... Az utolsó másodpercig mellette ült és simogatta, megcsókolta a hűséges eb fejét... Szépen ment el, szeretetben. Csak egy halk sóhaj jelezte, hogy jobblétre szenderült...

Szörnyű volt az a délután, amikor a gyerekeknek meg kellett mondani, hogy Roxy nincs többé. Még most is látja értetlen és könnyben úszó szemüket, és a vígaszra szánt szavaira gondolt, amik persze akkor nem értek semmit. Ártatlan lelkük fel nem foghatta a halál miértjét és lázadt az ellen tiszta, gyermeki módon... Csak a másnap hozott némi örömet, mikor hófehér reggelre ébredtek. Az első hó. A reggelit is csak bekapkodták és már mentek is a kertbe hóembert építeni. Egy halvány mosoly futott át az arcán, ahogy felidézte a boldogan játszó fiait. Akkor arra gondolt, lám a Jóisten megsegítette, hogy gyermekei könnyebben feledjék a bánatot...

Ismét elkomorodott és tovább lépkedett a sétaúton, a frissen esett hó halkan ropogott a cipője alatt. Már négy hete nem járt arra, már négy hete, hogy... Hiányzott pedig a séta, de egyszerűen eddig nem tudott erre indulni. Még a fejét is elfordította arról az utcáról, amikor a gyerekeket iskolába vitte, vagy értük ment. Most sem tudatosan jött erre, csak a lábai hozták... és az emlékei. 

A Szenteste jutott eszébe... Pár perc volt csak éjfélig, amikor kiment az udvarra, mert egy kis csendre, nyugalomra vágyott a mozgalmas este után. Családi körben ünnepeltek korábban, de addigra már elmentek a vendégek és a gyermekek is az ágyukban aludtak. Rágyújtott egy cigarettára és lassan, élvezettel fújta a füstöt. Hideg volt, de most a hideg különösen jól esett. Tekintete a zárt kutyaházakra tévedt és elszomorodott. Nehéz volt ez az év, két kutyusát veszítette el. Csak állt a csendben, a közös emlékekre gondolt és mereven bámulta a kutyaházakat. A cigaretta halkan sercegett, ahogy megszívta. Hirtelen gyenge zajt hallott a kutyaház felöl, ami úgy hangzott, mint amikor Roxy és Buksi a farkukat csóválták és az neki ütődött a ház falának.

- Hát itt vagytok, kiskutyáim? – a kérdés önkéntelenül tört elő. Eszével tudta, hogy lehetetlen, de a szíve egyre hevesebben vert és azt súgta, hogy a csodák éjszakáján még ez is lehetséges. És mintha csak igazolni akarná gondolatát, a zaj erősödött. Elmosolyodott és azt mondta:

- Ünnepelni jöttetek? Búcsúzni tőlem? 

És a kutyaház felől jövő zaj felelt, majd elcsendesedett minden. Egy percig fülelt még, elnyomta a cigarettát, de tudta, hogy már egyedül van. A templomban éjféli misére harangoztak...