G.Gabi blogja

Láng lobban egy
magányos hanton,
mécsesnyi az emlék,
oly halovány,
sírkövön kuporgó
nyughatatlan lélek
imája csak sóhaj,
ideje lejárt.
Kínkönnye zápor,
zápor mosta árnyék
lobban a lángban,
lassú táncba kezd,
ezernyi a gyertya,
ezernyi lángjában
libegő lelkek -
csak a szél neszez.

Zsongó sírkertben
ezernyi ember
ezernyi lélekre
szórja panaszát,
kínkönnye hull
hantra, virágra,
reszkető kezekben
lobban a láng.
Hideg az érintés,
mégis-mégis érzi,
halott az a lélek,
az élőhöz ér,
kínkönnye szárad,
kéz simul kézbe...
élő, s holt lélek
végül hazatér.

Elköszönt a gyerekektől az iskola előtt és elindult haza. Hideg téli reggel volt, az éjszakai havazás hófehér paplant terített a kertekre. Arra gondolt, hogy kicsit elkésett a hó. A téli szünetben kellett volna esnie, hogy a gyermekek is élvezhessék.  

Gyönyörködve nézte a fákat, bokrokat a hópamacsok alatt, és észre sem vette, hogy nem hazafelé viszik a lábai, hanem a sétaúton. Azon az úton, ahol nem is annyira régen még hűséges kutyájával bandukolt minden reggel. Az asszony megtorpant, amikor tudatosodott benne, hogy merre jár. Lehajtotta a fejét és egy forró könnycsepp koppant a cipője orrán. Tanácstalanul állt a feltörő emlékek ostromában, nem tudta, merre menjen. Végül tovább indult és gondolataival ölelte decemberben elvesztett kedvencét. 

Túl friss volt még a seb, be sem heggedt, máris felszakadt. Könnyeivel küszködött a magányos reggelben, a hiány érzete egyre erősebben fojtogatta. Maga előtt látta, ahogy Roxy szimatol, sorra veszi a bokrokat és „olvassa“ a napi híreket a fekete németjuhászról a sarkon, vagy a tarka kandúrról, aki időnként személyesen is bosszantotta őt. Bevárta, amíg pár méterre megközelíti, majd villámgyorsan a kapu tetejére ugrott és onnan figyelte, hogy az eb szinte pórázát tépve ugrál a kerítésre és veszettül ugatja őt. Egy ideig nézte, majd a kertjükben landolt és eltűnt a bokrok alatt. Bevált koreográfia volt ez kettejük között. De most már ez sincs... 

Az asszony reménykedve felnézett, hátha meglátja a cicát, de a hideg elől valószínűleg ő is elbújt, ahogy az ismerős kutyusokat sem látta és hallotta útközben. Azok sem jöttek elő megugatni őt... 

A könnycseppek versenyt futottak az arcán, ahogy az emlékekbe merült. Felidézte az utolsó közös sétát és szinte érezte, ahogy Roxy a lábához simul. Érezte bizonytalan lépteit és látta hűséges tekintetét... Majd a másnap reggelt, amikor már alig tudott lábra állni... Stroke, vagy agydaganat, ezt mondta az orvos... 5 nap. Ennyi volt. Eddig tartott a remény. Eddig küzdöttek együtt, amíg a józan ész és a szeretet meghozta a legfájdalmasabb döntést... És elment örökre. Emlékezett, ahogy még utoljára a szemébe nézett a búcsú pillanatában. Szeretet, megnyugvás és béke volt abban a tekintetben... Az utolsó másodpercig mellette ült és simogatta, megcsókolta a hűséges eb fejét... Szépen ment el, szeretetben. Csak egy halk sóhaj jelezte, hogy jobblétre szenderült...

Szörnyű volt az a délután, amikor a gyerekeknek meg kellett mondani, hogy Roxy nincs többé. Még most is látja értetlen és könnyben úszó szemüket, és a vígaszra szánt szavaira gondolt, amik persze akkor nem értek semmit. Ártatlan lelkük fel nem foghatta a halál miértjét és lázadt az ellen tiszta, gyermeki módon... Csak a másnap hozott némi örömet, mikor hófehér reggelre ébredtek. Az első hó. A reggelit is csak bekapkodták és már mentek is a kertbe hóembert építeni. Egy halvány mosoly futott át az arcán, ahogy felidézte a boldogan játszó fiait. Akkor arra gondolt, lám a Jóisten megsegítette, hogy gyermekei könnyebben feledjék a bánatot...

Ismét elkomorodott és tovább lépkedett a sétaúton, a frissen esett hó halkan ropogott a cipője alatt. Már négy hete nem járt arra, már négy hete, hogy... Hiányzott pedig a séta, de egyszerűen eddig nem tudott erre indulni. Még a fejét is elfordította arról az utcáról, amikor a gyerekeket iskolába vitte, vagy értük ment. Most sem tudatosan jött erre, csak a lábai hozták... és az emlékei. 

A Szenteste jutott eszébe... Pár perc volt csak éjfélig, amikor kiment az udvarra, mert egy kis csendre, nyugalomra vágyott a mozgalmas este után. Családi körben ünnepeltek korábban, de addigra már elmentek a vendégek és a gyermekek is az ágyukban aludtak. Rágyújtott egy cigarettára és lassan, élvezettel fújta a füstöt. Hideg volt, de most a hideg különösen jól esett. Tekintete a zárt kutyaházakra tévedt és elszomorodott. Nehéz volt ez az év, két kutyusát veszítette el. Csak állt a csendben, a közös emlékekre gondolt és mereven bámulta a kutyaházakat. A cigaretta halkan sercegett, ahogy megszívta. Hirtelen gyenge zajt hallott a kutyaház felöl, ami úgy hangzott, mint amikor Roxy és Buksi a farkukat csóválták és az neki ütődött a ház falának.

- Hát itt vagytok, kiskutyáim? – a kérdés önkéntelenül tört elő. Eszével tudta, hogy lehetetlen, de a szíve egyre hevesebben vert és azt súgta, hogy a csodák éjszakáján még ez is lehetséges. És mintha csak igazolni akarná gondolatát, a zaj erősödött. Elmosolyodott és azt mondta:

- Ünnepelni jöttetek? Búcsúzni tőlem? 

És a kutyaház felől jövő zaj felelt, majd elcsendesedett minden. Egy percig fülelt még, elnyomta a cigarettát, de tudta, hogy már egyedül van. A templomban éjféli misére harangoztak...

Csillagos augusztus
bűvös nyári éjjel,
meteor csóvák és
szerelmes sóhajok,
de régen sétáltunk
ketten kéz a kézben,
csókban és holdfényben
fürdőző boldogok.
De régen virradt ránk
szemérmes nappallal
szerelmünket őrző
titokzatos éj,
de régen csillogott
bőrünkön holdsugár,
s fedetlen fedelünk
velünk a szenvedély...

Gondolatban jártam
mezítelen lábbal
süppedős fövenyen,
hol egykor - Te meg Én,
gondolatban láttam
szerelmes magunkat,
mosolyod varázsolt
augusztus éjjelén.
Gondolatban veled
csillagokra léptem,
szemünkben őszinte
rajongó remény,
csókban és holdfényben
fürdőztünk boldogan,
s fedetlen fedelünk
bennünk a szenvedély...

Gyere velem és mesélek neked,
megosztom veled titkomat,
talán együtt kacagunk mindenen,
talán megérted álmomat.

Gyere velem egy bűvös világba,
hol a varázsló én vagyok,
mesék szárnyán szállunk a magasba,
s veled felhők közt álmodok.

Van úgy, hogy számon kér a sors,
egyszer eltöpreng minden ember...
Mindent úgy tennék, ahogy volt?
Vagy változtatnék, ha lehetne?

Van úgy, hogy merengek a múlton
tévedést és hibákat keresve,
újra indulni egy másik úton...
Min változtatnék, ha lehetne?

Szerelmek emléke fakó mosoly,
szétgurult gyönysorok keresztje.
Egyszer végleg elköszön a múlt...
Csak Te maradnál, ha lehetne!