G.Gabi blogja

Tegnap este a srácaim rávettek, hogy focizzak velül. Olyan igazi családi bandázást akartak Apával és Anyával. 

- Anya te kapuban jó leszel! Mást nem kell csinálnod, csak ott állni és védeni!

Csak állni és védeni. Ilyen biztatás után vajon ki tudna ellenállni a kérésnek? Ati még a cipőmet is kihozta. 

Már besötétedett, csak a kerti lámpák adtak némi fényt. Gondoltam, így keveset kockáztatok, nem szúr szemet annyira, hogy a foci meg én nem igazán vagyunk pertuban. A csapatfelosztásban is megegyeztünk - Zozo Apával, Ati velem – és kezdetét vette a Meccs. Igen, így nagybetűsen: Meccs. Merthogy ez a srácok között vérre megy. Legyenek csapattagok vagy ellenfelek, barátok vagy akár rokonok, tétmérkőzés vagy csak családi időtöltés, ha fociról van szó, a pasik mind vért isznak. Kicsik és nagyok egyaránt. Szerintem ez genetikus és az enyémek sem kivételek.

Szóval a Meccs. Látom ám, hogy a kezdeti tapogatózás után gyermekeim már egyre vadabb tempóban űzik a labdát és egymást. Pálya az egész kert, még a fák és a bokrok alja is. Cél a kapu és a Mama virágai (na jó, azok csak néha). Én álltam a kijelölt helyemen, Apa időnként besegített Zozónak és bőszen védte a kapujukat. Persze „Mi“ szereztük az első gólt, Ati meg én (csapattag vagyok, vagy mi). 

A gólöröm - ez a lányoknak is ugyanolyan jól megy - gyorsan az arcomra fagyott, amikor megindultak felém a Zolik. Ati cikázott közöttük, bele-belepiszkált a labdába, de végül kapura (és a kapuban rám) lőttek... És kivédtem! Sikerült! Ati indián csatakiálltás kíséretében pacsizott velem. Tisztán már nem emlékszem, de azt hiszem, mindketten kiabáltunk. Igaz, hogy a labda rendesen sípcsonton talált, de ez abban a pillanatban egyáltalán nem számított. Csak futólag gondoltam a szomszédokra kicsit restelkedve - este félkilenc lévén - de magával ragadott engem is a játék izgalma. 

Kezdeti sikeremen felbátorodva tevékenyebb részt vállaltam, aminek a következménye sem váratott sokáig magára. Egyrészt gólt kaptunk, mert hát miért is nem álldogálok a kapuban a kijelölt helyemen, ahol „jó vagyok“,  miért kódorgok másfelé? Másrészt a fiaim szétrúgták a bokámat. Szerintem direkt. Simán kihasználták, hogy most foci címszó alatt bűntetlenül megtehetik. Még a gyenge fény ellenére is kaján mosolyt véltem felfedezni az arcukon. Micsoda remek revans lehetőség ez a kötelező fogmosásért meg Anya összes mániájáért, amivel az életüket „keseríti“. 

A helyzetet újraértékelve úgy döntöttem, hogy védem a kaput körömszakadásig, hiszen ott is kapok épp elég félrecsúszott? (még mindig gyanúsak a fiúk) rúgást. Kaptam is. Meg labdát is a gyomromba (Zozóval ezért még külön számolok, mert a kapu csak közvetlenül a térdem felettig ér és simán betalál, ha akar).

Persze Apa is élt a lehetőséggel, csak ő gólok formájában. Hiába tettünk hárompontos előnyre szert, gyorsan ledolgozta. Megfenyegettem, hogy letíltom, eltíltom, megtíltom és mindenféle tíltom lesz Rá, a kapumra - ahol „jó vagyok“ (legalább ott) - és a labdára vonatkozóan. Valahogy nem érzékeltem, hogy a szavaim igazán mély hatást gyakorolnak rá. Aha, genetika. Továbbra is ugyanolyan vehemenciával támadott és lőtt... naná, hogy gólt. Mi mást? A kaján vigyor persze nem hiányozhatott. Vajon ki tanulja kitől?

Még szerencse, hogy Ati is lődözött rendesen, így nem bőgtünk le, sőt. Ha egyetlen árva góllal is, de nyertünk! Még az „Aki az utolsó gólt rúgja, az nyer“ játékot is MI nyertük. És jogos a mi, mert igazi csapatmunka volt. 

Elfáradtunk végre mindannyian, gondoltam én naívan. Levezetésnek Olivért hívtam segítségül az Irsai klánból. Szerinem ő a legjobb pasi (bocs, Apa, csak utánad): selymesen simogat, ott van, ha szükségem van rá és mindig meghallgat. Persze úgy a harmadik pohár után szoktam csak beszélni hozzá.

Szóval ittunk egy laza fröccsöt és jött a bűvös mondat: Fürdés, fekvés, alvás! És jött a hiszti is: 

- De Anya még nem vagyok fáradt! Igyatok még egy pohárral, szívesen kitöltöm (ilyenkor Ati roppant készséges, nem is értem miért). És a Zozo kontra: 

- Még olyan korán van! Csak még ezt a mesét szeretném megnézni, ez új rész (legalább már tízszer látta). 

Érvek és ellenérvek. Esküszöm a foci az esti fektetéshez képest sétagalopp. Na de azért vagyunk mi, szülők, hogy (szerintük értelmetlen) korlátokat szabjunk a rakoncátlan lurkóknak. 

Végre ágyban a banda, persze nem a sajátjában. Miért is lepődöm meg? És mi megy a tv-ben? Pontosan az, foci. Na innen ágyúval sem robbantom ki őket és Apa is a képernyőre kövül „hárommajmosan“. Segítség sehol...

Ezen a pontos feladtam. Nem volt kedvem balhézni velük. Érdekes, hogy nincs kedvem mindig. Vagy erőm? Na mindegy. Inkább érzékeny búcsú a gyerkőcöktől, egy fél mondat Apának, hogy ha vége a meccsnek, övé a pálya (csak így stílusosan csípőből) és távoztam.

Könnyed léptekkel suhantam a teraszra Olivérhez (az Irsai klánból). És Olivér ott várt rám a teraszon türelmesen, megértően. Letelepedtem, deszpaszítosan rágyújtottam és kortyolgattam egy újabb laza fröccsöt. A mai nap után ez simán jár nekem, szerintem. Lassan magába zárt az éjszaka csendje, a tavaszi kert illata, szépsége. 

Napok óta foglalkoztatott egy gondolat, miszerint kipróbálnék egy számomra új verses műfajt, a haikut. Az este, a hangulat tökéletesnek tűnt tervem megvalósítására, plusz egyedül üldögéltem (végre) a teraszon. 

És úgy lett, megszületett az első haikum (ha annak nevezhető, a hozzáértők majd eldöntik). Olivér (az Irsai klánból) is segített - mondhatni csapattagként - a harmadik pohár közben mindent megbeszéltem vele. Íme a mű: 

Rügyhinta

Széllel hintázó,

fénnyel ébredő faág

rügyet bontogat.

Jókedv reggelén

dermesztő magány illan

pacsirta dallal.

Tavasz festeget.

Színes szavakat formáz,

szívekben remény.

Kertek alatt nyuszi oson,
magamat kicsinosítom,
kölnivizet megkeresem,
széplányokat felkeresem.

Ne kókadozz édesszentem,
nyakon öntlek itten helyben,
piros tojást adjad másnak,
vedd elé a pálinkádat!

Abból töltsél, ne csak egyet,
toroknak is jár a permet,
ha így teszel, Istenemre
jövőre is felkereslek!