Filemon blogja

Hajnalodott, mikor kiértem az útra.. a hajlongó fák félénk tinikre emlékeztettek a parkett szélén, mikor csak egymás szemét lesik, senki nem akar elsőnek táncba menni. Szégyenlősen lépnek egyik lábukról a másikra. Közben kigyúlnak a percek, és röpke mosolyokkal szórják a szimpátia jeleit. Valaki leül, mintha nem bírná az érzelmek hatalmas áradatát. Az út mentén sűrű aljnövényzet húzódik. Padok.. és asztalokhoz ülhetnek így a szórakozóhelyen.. itt erre tévedt szarvasok és őzek teszik tiszteletüket. Nem félek, csak jussak el az első településig. Ekkora szélben nem jó széllel szemben menni. Fárasztó út vár rám. Az égen sorakozó szürke szivacsok nemsokára majd kicsavarva fognak eloszlani, érzem. Nem sok fény van.. lassabban jön a reggel mint gondoltam. Mintha a fák is fáznának, recsegve koccan össze foguk. Karjukkal egymás széldzsekijét csapkodják, s a levelekkel integetnek közben hadonászva. Nem lennék a helyükben. Az útpadka a kövekkel zörög a lábam alatt. Az erőlködéstől néha kikapar a talpam, mint egy gyorsulási versenyen.. Néha ezt erőltetem, hogy ne legyen annyira unalmas az út. Állatokat még nem láttam. Ilyenkor biztos összebújnak valami hasadékban, minél láthatatlanabbá válva a tomboló természet szeme számára. Annyira erős a szél, hogy már fi szögben megyek, és néha eszembe jut, hogy inkább mennék az ellenkező irányba háromszor annyit, mert lehet, hogy gyorsabban ott lennék.. Eszembe jutnak azok az igazi balatoni nyarak.. most nem fürödnék az biztos, de lehet, nemsokára épp olyan vizes leszek itt is. Még egy autó sem jött. Egyszer eltűnt jobbról az erdő, és a Balaton sarka látszott, olyan szürkén, mint az ég. Lehet, hogyha nem tudom, hogy az a tó, észre sem veszem, annyira beleolvadt a képbe. A nádas őrült alternatív pogót járt a szélben.. Össze-vissza rugdosták a víz hullámai.. (ezt csak képzeltem). Bár egy jó darabon hiányzott a növényzet, nem láttam a vizet. Elég messze volt az úttól. Na, az első dörgés.. jó kis nyári vihar készül, és még öt kilométer van hátra. A villám beragyogta előttem az egész eget, mint vaku, és a hátam mögött csapott le valahol. Megnéztem volna milyen. A vihar egészen ellopja a figyelmem, most csak arra tudok gondolni, hogy minél hamarabb az állomáson legyek..

Fénycsomagban érkezett,

apró fénykísértetet

mozgatott a képzelet..

Roppant apró reggelen,

Felhő fázott féktelen..

Csóró esőcseppeken

Csúszkáltunk de nesztelen..

Égi szürke számvetésen,

összegeztük már ebédre

mennyit ér az életünk,

elfelednek, mint letűnt,

komposztsír-keresztes álmunk,

mint avarral, összeállunk,

föld leszünk a végeken,

várárok, vagy szénelem,

kémikus kísérleten,

szerves létünk vízmosásban,

megfürdünk a nincstovább-ban,

s hangra hanggal némaságban

áttörjük a néma gátat..,

mint a szélvész vad folyója,

nyargalunk, mint harci Trója

utolsó nagy ütközetben

újra létbe sütve egyben

cukrász süteménye lettem..

apró édes semmiség...

http://www.youtube.com/watch?v=rX69ZkkSumw

Ha kószál a réten az alkony,

a nap alacsonyan száll,

a fűcsomók árnyékában

eléggé sötét van már..

A mező patakja a hídnál

a mi szerelmünkről mesél,

duzzasztott vize volt egyszer

de gyorsan jár a sötét..

alkonyban hallom az erdőt

altató zajokból szól,

fészkéből távol a szívem

pacsirta hangja dalol..

A sündisznó avarban kutat

csak lessük, milyen hangos

lábunk a még meleg utat

(a kezedben tűz hegedül..)

futva tesszük meg mégis

mert kergetlek kedvesem

fáradva lelkemben kutat

a naplemente fenn..

(Fehér bőröd Olyan nekem..!)

a régi dombon kérdezem

jársz-e még a hasadéknál

ágyúk álltak úgy hiszem

innen lőtték a innen szálltak

csókjaink az égbe fel,

innen estünk némaságba,

innen jött a fény, hiszem..

Néha könny és néha lárma

néha hangos nevetés,

bőröd illat mámorától

soha nem lesz menedék..

Úgy kívánom még a fát,

és bokrok alján még a sást

a régi hidat, hogyha járjuk

táncol újra víz velem,

kendőd drága, olyan vágyba

tekerted be életem.. hogy

azóta, a tél a nyár, csak

vándormadár semmi más,

jégmadár a párja nélkül

tengert járja óraszám..

Lengő idő lánca kattog

láthatatlan ott mozog,

láthatatlan sóvár élet

mező lakta alkonyon..

Ahol sötét fűcsomókat

tapos szét az értelem,

mi messze már, mi arra

téved, alkony órán szendereg...

Felhő a forró nyárban..

mint hűs, édes eső

kánikulában..

Csak nézlek.., még így,

nem mosolyogtál, érzem..

Csak várlak, vártalak

mindig is vágyban..

és képzeletem puha

ágyban, összefonott

suhogásban.. s drága

tüzed nevetésben,

záporozó ölelésben..

és várlak, vártalak

mindig is lázban

Éj-pegazus suhogásban

barlangi langy

menedékben, hajnali

hűs ölelésben..

Látlak, láttalak

mindig is árva..

álmaimat odatárva..

Mászkál az égen a hold,

éj szekerére hajol..

Felteszi fény-kosarát,

benne a nap-koronát..

Bakra, ha végre felül,

Két paripája repül..

Úgy szeli égi határt,

pirkad az ég a nyomán..

Fény szele szembe repül,

nap dalol, úgy hegedül..

Hajnali csók-pirulát,

játszik a nap, figuráz..

Búzamezőn, ha a fény,

búza hajába, ha tép,

Lisztet őröl a táj,

szélmalom, égi lapát..

Kedvesem, majd a mezőn,

fogd a kezem, egyedül..

Kérjed a nap szekerét,

kedvet adó tenyerét..

Futva a nyár parazsán,

újra öleljen a vágy..

Újra szeressen a szó,

ajkad a rózsaszirom..