Cyrano gondolatai

Tudtam én, tudtam, hogyha vágysz, én is vágyom
és tudod te, hogy szavaid - mint rég - épp ugyanúgy várom.

Még most is, időnként, ha visszatévedek,
szavak sokaságán túl a múltba révedek.

Ha kissé sajog is, egyszer csak jó lesz,
s ha jó, megint fáj, mert velem mindig így tesz.

Van bennem töredék, s tudom, van benned is,
Egyszer találkozunk még... rímek nélkül is...

Nézem szemed, benne a táncoló fényeket
S a bujkáló bánatot mosolyod mögött,
Szelíd szótlanság mellettünk helyet keresett
Átölellek; lennék napfény felhők fölött.

Fogom a kezed, érzem reszkető ritmusát
Andalgó véremmel lágyan csitítalak,
Pirosló ajkad bágyadtan érinti arcom,
Én szerelmes szavakkal megvidítalak.

Csillogón tekintsz rám, lelkünk újra megpendül,
Szívünk megdobban, oly’ varázsos pillanat,
Miként bársonyos légben az avarszagú ősz,
Úgy állunk egymásnak a csillagok alatt.

Karomban pihensz, s nézel rám sóhajnyi vággyal,
Szeretve vigyázom minden mozdulatod,
Hagyjuk az időt most, hadd múljon kedvesem,
Tiéd vagyok mindig, ha te is akarod.

Lelkemben él emléke egy ősznek
Októberi, langyos napsütésnek,
Angyalt láttam, ki karjait tárja,
Hogy szerelmét kebelére zárja.

Szívem remegett, míg felém jöttél
Csillogó mosollyal átöleltél,
Bársonyos kezed kezemet fogta
Tó partján sétáltunk andalogva.

Csókod nem ízleltem elégszer még
Arcomat sem simítottad, már rég,
Fény-tekinteted, hadd lásson engem
Szemed tüzében hagyj elmerengnem.

Vállad szép ívén, hadd fusson ujjam
Engedd, hogy ében fürtjeid bújjam,
Ha gondolatim nálad időznek,
Érzékim is, mind téged idéznek.

Őrizem szíved minden melegét
Szeress, ha ez így neked sem elég,
Nem kérem többé, csak most az egyszer
Jöjj hozzám, s csókolj, csókolj ezerszer!

Nemes anyagot tartott az Isten
Mindkét kezében lágyat, remegőt
Szívet s szépséget gyúrt hát beléje,
Midőn kedves lényt alkotott: a nőt.

Felruházta szépen türelemmel
Erőt adott hozzá, mi végtelen,
Társul adta férfi örömére
Óvhassa az, ha nagyon védtelen.

Lehet az leány, feleség, nagyanyj’
Mindenik bájos, amíg szenderül
S ha fáradtan virrasztja gondjait,
Akkor is szép, csak immár legbelül.

Halandó bár, de mindig virágzik
Vigyázok is rá, míg csak tehetem,
Illata mosolyt rajzol lelkemre
S tudja bizton, mennyire szeretem.

Görcsbe rándult szívvel szorítnám a lelked
Gyönyörrel simító, mézajkú látomás,
Vágyam, úgy terülne öled birtokán, mint
Rónákat hódító, tavaszi áradás.

Hullámzó testeden hömpölyögnék lágyan,
Ringatóznék némán érzésid ladikján,
Eperízű szellő volnál a karomban
S én magam kezedben lüktető talizmán.

Csillagokba vágyó, fáradó érzékkel
Idézném fel újra éjszakánk hangjait,
Forró remegéssel simulnék tehozzád
S csókolnám boldogan éledő ajkaid.