Cyrano gondolatai

Kardommal nézett farkasszemet, ki gúnyolt,
vagy arcát sem takarva, csak felnevetett.
Ha szemem szikrát szórt, pofonok is mentek,
s ki élve megúszta, az még elmehetett.

Ha nézel leselkedve, s rútnak látsz engem,
 szemed fókuszában ne az orrom legyen,
csak lásd szemeimben izzó szerelmemet,
s tiéddel a lelkem a mennyekbe megyen.

Tudtam én, tudtam, hogyha vágysz, én is vágyom
és tudod te, hogy szavaid - mint rég - épp ugyanúgy várom.

Még most is, időnként, ha visszatévedek,
szavak sokaságán túl a múltba révedek.

Ha kissé sajog is, egyszer csak jó lesz,
s ha jó, megint fáj, mert velem mindig így tesz.

Van bennem töredék, s tudom, van benned is,
Egyszer találkozunk még... rímek nélkül is...

Miért temetem magam az éjbe

Hisz minduntalan várom a hajnalt

Mely pírral köszönti arcod – itt látom

Magam mellett, s hogy újra lássam, csak várom

Mily közel vagy, s mégis oly távol

Béklyóm van, mit gondolatim kulcsával

Nem nyithatok. Túl szoros a láncom

 Börtönöm az idő - e börtön végtelen,

 Mely lefogja szállni vágyó szárnyam

S temetem magam az éjbe megint

Hogy te legyél az én

Szép lelkű, halálos álmom…

Nem én vagyok magányos...csak a lelkem...

Időnként a szemem elé villannak képek, jelenetek...régről...és a történet margóján érdekes gondolatok állnak...nem én írtam oda őket...de én is látom...
Nem rólam szólnak...szinte sosem rólam szóltak...
Talán ezért voltam magányos akkor is...

De nem én...csak a lelkem...

Rügyezik a vágy
Magához húz az álom
Pirkadatig él

 Könnycsepp szemedből
Lelkemnek bús tengere
Szigetet ígér