Cyrano gondolatai

Tudtam én, tudtam, hogyha vágysz, én is vágyom
és tudod te, hogy szavaid - mint rég - épp ugyanúgy várom.

Még most is, időnként, ha visszatévedek,
szavak sokaságán túl a múltba révedek.

Ha kissé sajog is, egyszer csak jó lesz,
s ha jó, megint fáj, mert velem mindig így tesz.

Van bennem töredék, s tudom, van benned is,
Egyszer találkozunk még... rímek nélkül is...

...repülni nem tudok...hát gondolatban belevetem magam a víz tükrébe és süllyedek az égbolt felé...ahogy felfelé egyre ritkább, itt lefelé annál sűrűbb a közeg...
...mennyivel másabb lefelé...!
...itt eszedbe sem juthat, hogy félúton elfáradsz, bár nem is biztos, hogy vissza tudsz fordulni...hogy a félelem, melyet a magasban érzel, vajon ugyanaz-e, nem tudom...
...minél beljebb hatolsz ebbe a furcsa birodalomba, annál inkább érezhetsz egy olyan fajta borzongást, amilyet a vándor, ha a mindent megolvasztó nap sugarai elől tér be a templom hűvösébe...
...vagy talán a kozmonauta rettegéséhez hasonlatos, kinek félelme a tiszteletből fakad, a roppant végtelenségben úszva...?

...nem tudom...de ahogy a parányi élőlények milliárdjai közt haladok lefelé, úgy érzem, mintha az univerzum csillagjai közt lebegnék...

...lélekemelő érzés...

A hétvégén megint az a tízéves kissrác voltam, aki az alkonyat közeledtével falta a járatlan utat a tótokilapi erdőben, a nagybátyjával és az "öreggel"...
Akkor láttam először elsülni vadászpuskát...a hangja még most is a fülemben van...emlékszem, mennyire megijedtem a hatalmas dörrenéstől, hiszen az erdőben síri csend volt...az "öreg" úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét és mivel végül nem tudta puskacsőre kapni a zsákmányt, jobb híján teleszedte a kalapját gombával...másnap olyan gombapaprikást rittyentett össze belőle, hogy talán még a lábujjam is megnyaltam utána...
Emlékszem, kilométereket kellett gyalogolni a tanyától a buszmegállóig...
Örültem, hogy nem kellett mindennap megtenni az utat, mert olykor az esőtől felázott földúton, csüdig gázoltam a sárban, mert nem tudtam hová lépni...máskor meg olyan szikesre száradt a talaj, hogy megőrizve kijárt nyomát az esőben arra járó kocsiknak, olyan göcsörtökre léptem, ha nem figyeltem, hogy kétannyira duzzadt bokával sántikáltam fel a tanyáig, ahol aztán órákig pihegtem a fáradtságtól és a fájdalomtól, a hűvös ház egyetlen szobájában...s közben figyeltem, ahogy nagybátyám szarvasagancsból faragja, a leendő késem nyelét...a hatalmas kést, ajándékba kaptam tőle, s még a mostani alkaromnál is hosszabb volt...és hogy megfelelően vigyázni tudjak kincsemre, varrt hozzá nékem egy bőrtokot is, olyanformán kialakítva, hogy fel tudjam fűzni a nadrágszíjamra...
Egyszer aztán magammal is vittem a srácok közé, hadd lássák micsoda "fegyverem" van nekem...apám pedig, amikor meglátta, biztosított róla, ha mégegyszer kimerészkedem az utcára azzal a bökővel, biz'isten letépi a fülemet és még a késemet is elveszi...
Hogy aztán a fülemet féltettem-e jobban vagy a késemet sajnáltam inkább, arra már nem emlékszem...de többé nem vittem a kincsemet emberek közé...
Hát ezekről a dolgokról és még sok miegymásról is beszélgettem a nagybátyámmal ezen a hétvégén...
...egy kicsit megint gyerek voltam...