Tivoli Park terápia

Nos, az élet tényleg akkor osztogatja a legnagyobb pofonokat, amikor a legkevésbé számítasz rá.

Vagy talán épp ettől érzed annyira nagynak a pofont, mert annyira váratlanul ért?
Mert hát végül is, ha figyelsz, ha fel vagy készülve, hogy bármelyik sarkon ott ólálkodhat, akkor nem vág annyira földhöz, ha tényleg eléd ugrik az egyik sikátorból.


Hát, én erre most nagyon, nagyon nem voltam felkészülve.
Már a zsebemben éreztem. Már terveztem a napjaimat. Hiszen épp tegnap írtam róla. Erre tessék, jött a pofon azzal a bizonyos szívalakú szeneslapáttal. Telibe. Pofán.


Egész délután ezen agyaltam a parkban. Borzasztóan rossz érzés volt. Először. És másodszor is.
Aztán bosszantóvá kezdett válni. És jött a kérdés: miért is olyan rossz ez? Ez csak egy munka. Lesz majd másik. Jó eséllyel lesz másik olyan, amit szívesen fogok csinálni.

Attól sem kell félnem, hogy utcára kerülök. Van annyi spórolt pénzem, hogy ne kelljen kölcsön kérnem, legalábbis még 1-2 hónapig biztosan nem. De ha igen, akkor is vannak emberek, akikhez fordulhatnék. Nem kellene emiatt hazaköltöznöm, max. egy ideig  nem olyan színvonalon élem az életem, mint ahogy szeretném. Na bumm.

Aztán jöttek az érvek: hiszen egy sor dolgot tudok már most, ami miatt tutira kiégés lett volna ez a meló is.


Mégis, nagyon sokáig tartotta magát az érzés, hogy hatalmasat veszítettem most ezzel. Fájt, pedig még igazából még nem is volt az enyém.

Akkor miért?


Több órámba telt, mire rájöttem, mint amit szívesen bevallok, de rájöttem. :)

Pedig többször is beszéltünk már erröl Robival. Sőt, Timinek még én papoltam erről. A teljesíthetetlen elvárásoknak való megfelelési kényszerről. Hogy mindig a legjobb akarj lenni. Hogy mindig mindent jól, sőt, a legjobban akarj csinálni. Mert ha nem, akkor csalódást okozol. A családodnak. A barátaidnak. Mindenkinek aki ismer, és folyamstosan azt várják tőled, hogy megoldd a dolgokat.

Mert ez alap elvárássá vált. Főleg az elmúlt nyáron szembesültem ezzel többször is. Mikor jött egy-egy gázabb szitu, mindig ezt kaptam: „Ó, nem féltelek. Úgyis megoldod, mint mindig.”


Csak az a baj, hogy ezekhez az elvárásokhoz felérni egy idő után baromi nehéz. Túl stresszes. Túl sok. És baromira nem éri meg.