Ösvényeken bukdácsolva

Ösvényeken bukdácsoltan látatlan a tisztás

akár vágyálom, lehet, látomás.

Arcunknak csapódó ágaktól vérzünk,

nincs, eldobtuk épp ősi fegyverünk.

Mennénk előre, törnénk az utat,

újabb sebeket váj a megfeneklett tudat.

Bokánkon lobok, fáj minden lépésünk,

ájulásba roppan a lelkünk.

Szemlesütve sodródik az akarat

maltert hoz, téglát, húz falakat.

Kitörni gyenge, a törődésbe veszünk,

önsajnálat zokog, vállán a kezünk.

Felemellek, úgy magasba tartalak,

te beteg erő, mentsd meg magad!

Ne kiálts, csak hidd, hogy bennünk,

bennünk rejlik a tisztás, mit keresünk.