1950.02.02 blogja

Barátnőmnek

(Lócsi Erzsébetnek)  

Elmentél, s nem szóltál, tőlem el sem búcsúztál.

azzal, hogy én messze mentem,

soha-soha nem feledtem,

kicsi falum, barátaim, régi játszótársaim,

Barátnőmet, ki Te voltál, jóban, rosszban velem voltál.

Koporsódnál nem állhattam, elbúcsúzni így nem tudtam.

Virágot sem küldtem Néked,

ezért versben búcsúzom Tőled,

Amíg élek nem feledlek, temetőbe felkereslek,

Teszek virágot sírodra, imádkozom majd a templomban.

Áldást kérek családodra, békességet sírhantodra,

Mindig legyen rajta virág, nyugodj békén "régi barát".

Gyulai Pál:

Éji látogatás

Három árva sír magában, elhagyott sötét szobában.

Zivataros hideg éj van édesanyjuk kinn a sírban.

Édesanyám, édesanyám, altass el, már úgy alhatnám .

Mond az egyik el nem alszik sóhajtása föl-fölhalszik.

Beteg vagyok édesanyám, hol maradtál, nem gondolsz rám.

Mond a másik is jajjal végzi, a fájdalmat kétszer érzi.

Édesanyám gyújts világot, nem tudom én, jaj mit látok

Harmadik mond mindegyik sír, temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok, kilép sírból édesanyjuk.

S tovalibben a vak éjben, hazafelé az ösvényen.

Arca halvány, hangja  régi, fia, lánya megösméri.

Immár tőle hogyan félne, megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja, másikat felfogja karja

Elringatja, elaltatja, harmadikat ápolgatja.

S ott virraszt a kiságyon, míg elalszik mind a három

Majd megindul, széttekinget, keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát, helyreteszi a ruhácskát.

Az alvókat hosszan nézi, csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra, el kell válni virradóra

Visszanéz a véghatárul, sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed, bút, örömet, fényt, szerelmet.

De ki gyermekét szerette gondját sír el, nem temette.

Édesanyámnak
(Komáromi Zoltán)

Anyám, anyám édesanyám
Tudom sokat gondolsz reám
Ne szomorítsd a szívedet
Kicsi fiad már megpihent.
Sírom mélyén koporsómban
Csend honol és nyugalom van
Idelent már nem fáj semmi,
vágytam ide megpihenni
Ne sirass hát édesanyám
Szeretettel gondolj reám
Bocsásd meg amit tettem
A te fiad mindig szeret.

 Bucsuzás

Mint kettétört fa a viharban

Ugy hunyt ki életed lángja

Ellobbant egy pillanat alatt

Csak a fájdalom maradt utánna. 

Kisirt szemmel, zokogva állunk koporsodnál

Édesanyád, testvérek rokonok, s megannyi jóbarát. 

Kik nem tudják, nem értik, mért kellett elmenned

Hisz oly sok szépet adhatott volna még az élet.

Háborgó szíved megpihenni tért.

Csillagok közt felragyog egy fény.

Odafentről vigyázol ránk.

Nem feledünk soha drága Zolikánt.