gota blogja

Nesztelen szárnyakon siklik az Idő.
Áthatol tükrökön,
majd poros pókhálóvá nő.
Ingaóra láncán hintázik picit,
és a falon, egy képen
lágyabbra simítja
a dédi ráncait.
Fakít fájdalmakat
és drapériát.
A könyvespolcon
a  borítókról
leszopogatja a színt.
Lassan minden halványodik,
csak  az én arcélem lett
élesebb megint.

Egy dúsképű lovag,
ki nem La Mancha,
 mivel nem sebezhetetlen a sarka,
hát nem  is az Achilles nevet kapta,
és már amúgy is  Dö Bélla volt,
a szomszéd várba elindult.
Momentán náluk
- akasztás miatt -
bizonytalan ideig zárva volt a bolt,
mert a szatócs,
az említett esemény
number one-jaként holt.
Szüksége lett volna,
erre, arra,
mert az ő  Duldidinárja
-  aki mellesleg,
 már  húsz éve a jegyese,
de még nem esett rajta folt,
igaz a kedves papa
erényöv- és páncél-pucerájos volt -
folyton nyaggatja,
hogy vegyen már másik sisakot,
mert amit hord,
az nem trendi,
kopott.
Páncélból is kéne másik
- ezt még a lovagi vizsgára kapta -
és már  úgy kinőtte,
hogy alul belőle,
a lova is kilátszik.
Ekképp bandukolt  Dö Bélla,
háromlábú jó lován,
minek negyedik lába mű volt,
mert azt gazdája elvesztette kártyacsatán.
Felette pacsirta énekelt volna,
ha a hátán nem egy sassal röpül,
de mivel nem szól a nóta,
Dö Bélla  a paripa hátán komoran ül.
Meleg van, és zötyög a ló is,
oly messze még a másik vár,
de hirtelen gondolatiból kizökken,
mert az út szélén
egy lóstoppos leányka áll.
Behúzza hát a kötőféket,
és maga elé felveszi,
miközben hálát rebeg érte,
hogy régi páncélja,
csak addig ér neki.

Így fogadsz el, ahogy vagyok.
Akkor is,
ha vannak batyumban
gonoszkodó napok,
mikor kiszökik,
az arcomra ül,
és vas orrot növeszt
a ráncaim közül
egy szarkasztikus banya.
Mert így fogadsz el,
ahogy vagyok,
és nem menekülsz itthonról haza,
akkor sem,
mikor a nyakamon
hét lesz a fej,
és hét torokból,
hét lángot okád.
Így fogadsz el.
Ahogyan vagyok.
Akkor is,
ha nem látod okát,
hogy miért változom hirtelen
egy rosszcsont  kobolddá át.
Így fogadsz el, ahogy vagyok,
hiszen titokban te is tudod,
többen vannak az olyan napok,
mikor angyalból vagyok,
csendes szavakba öltözöm,
és  tenyeredbe lapulok.

Így fogadlak el, ahogy kaptalak.
Akkor is,
ha tipikusan férfiből vagy.
Mikor egy egyszerű kérdésemre
az atomoknál kezdődik a válasz,
én ugyan egy szavadat sem értem,
de pillogó szemekkel csodállak.
Így fogadlak el,
ahogy kaptalak,
és akkor sem menekülök otthonról haza,
ha az előszobádban,
az ajtód előtt
- hogy hasra essem bennük  -
őrt áll cipőid hada.
Már azt sem bánom,
hogy lemegy a nap
- mikor  főzöl -
mire mérnöki pontossággal
feldarabolod a dolgokat.
Megszoktam, 
hogy amikor alkotsz,
vagy dolgozol,
-  és slafrok nélkül állok eléd,
azt észre sem veszed -
nem hallod, ha kérdezek.
Ebben a korban
ezeken már változtatni nem lehet.
- hát -
Így fogadlak el, ahogy kaptalak,
- hiszen így szeretlek -
még akkor is,
ha tipikusan típushibás férfiből vagy.

Ha  vesztes akarsz lenni,
hát az is leszel.
Harcolj, hogy az iszapból
kicuppanj,
még ha a cipőd oda is tapad,
szaladj a rétre,
hogy a nedves fű
csiklandozza a talpadat.
A kezeddel a felhőket told félre.
Kék az ég
-  látod -
a bánatod fújd el
- bízd a szélre -
mint túlérett pitypang virágot.
Körülötted harsogva nőnek,
vagy csak szelíden,
halkan előtörnek
a színek és a hangok,
a fény és a zene,
illatok és ízek.
Egy érintés ereje.
Egy apró bogár, mi a kezedre száll.
Ablakodban egy kíváncsi kismadár.
Egy  értelmes, hűséges szem,
és az sem kell, hogy emberből legyen.
De, ha már mindent elrontottál,
amit csak lehet,
még akkor is nyithatsz
tabula rasával
egy új fejezetet
- hét lakattal,
hét szobába zárva
a régi életed.
Veszítsd el a kulcsokat,
és indulj egy újabb hegy felé.
Hólyagos tenyérrel, és térddel
legyőzni újabb csúcsokat.
Mert, hogy akarod-e végül
kitűzni a zászlót,
ezt egyedül te döntöd el,
de ha ezért nem teszel,
- mert örökké vesztes akarsz lenni -
hát az is leszel.

Suttogó esti csend,
körbe font, átölelt.
Gyöngyöző szófüggöny
ajkadról rám köszön.
Ölelő mondatok
- mint vigyázó két karod -
kőkemény-lágy-puhán,
magában elrejtve
őrizget reggelre.

Zöld vagyok.
Halványzöld,
libegő fényfoszlány.
Bujkálok ágakon,
átbújok lábakon.
Jó kedvem megcibál,
füledre rátalál,
súg bele szavakat,
ígérget nyarakat.
Előbb még tavaszt hoz,
hasonlít kamaszhoz.
Viháncol idétlen,
nevetgél, elröppen.
Csókolja szemedet,
kápráztat, hálót vet.
Amikor kifoglak,
magamba befonlak.
Zöld színű tavamba
legyél a halacska.