gota

Ma megszólítottak az udvaron a fák:

ne vágyjam úgy a korai tavaszt.

Ők büszkén hordják most a hóruhát,

s bocskoruk alatt a föld megköszöni azt.

Sok gyökér nyújtózza lent a csendet,

s mikor majd a tavasz

- a nárcisz bársony harangján - csenget,

akkor lesz kikelet.

Szólt az akác:

- az első leszek,

ki a fejed fölé

hófehér zuhatagot ereszt.

Követem én

- súgta a hárs,

hogy illatos kis ernyőcskéket láss.

Én csak barkát dajkálok

- mondta a nyír,

de kérgem és vérem varázserővel bír.

Álmában rázkódott a vén diófa.

Vagy csak döcögve nevetett?

Mintha azt dünnyögte volna:

- hol van az még, kamaszbeszéd.

Csitt, szunnyadjatok csak még egy keveset!

Álmos rigó gubbaszt az ágon.

Itt kelt a kertben.

Ismerem, barátom.

Úgy ismerkedtünk össze, hogy

a tavaszi lombok között született,

és amikor fészekhagyó lett,

a bokraim alatt cseperedett.

Gondos szülei szorgosan etették,

s a korlátra szállva,

- tőlem segítséget várva -

hangosan "ordibálva" jelezték,

a macska-veszélyt.

Nyárra szépen felcseperedett,

és a kert öntudatos lakója lett.

Tollászkodik a gangon sétálva,

szó szerint: fütyül a macskákra. 

Pofátlanul a tányérjukhoz száll,

beleeszik, farktolla billeg, kokketál,

s ha elkergetik, még ő reklamál.

Játszik velük.

Az orruk előtt a fűben kotorászik,

sétálgat, könnyű prédának látszik.

Aztán mikor a macska

kuszva támadásba feszül,

egy könnyed szárnycsapással

az első fára lendül. 

Onnan mondja a magáét,

míg a porig alázott macska, 

sürgős tisztálkodásba kezd.

Emberi mércével mérve is,

röhejesen kínos a jelenet.

De most hideg van.

Nincs kedve mókázni.

Fázósan gubbaszt az ágon.

Meglepem egy kis nassolnivalóval.

Legyen neki is Karácsony.

Megrázta magát és széjjelnézett,

amikor álmából felébredt a hosszúvölgyi fűz.

Gondolatban a törzséhez simulni,

sokunkat megannyi emlék és legenda űz.

Hallom, ahogy zizzenő  levelekkel

a  burjánzó ifjoncokkal  beszélget,

s azok suttogva szólnak a szélnek:

- vidd hírül kérlek, hogy újból felébredt!

Mesél a fáknak, a bokroknak a  fűz.

Most épp a  régmúlt legendáinál időz,

de hiába kérik, a nagy titkot  nem fedi fel,

hogy  járt-e ott a költő, arra nem felel.

Egyszerre néma csend lett.

Az ágakon madár se szólt,

s a döngölt, kitaposott úton

- felénk - egy árny bandukolt.

Amikor mellénk ért,

ránk nézett álmodó-szeme.

Biccentett, s a poros úton

eltűnt Petőfi szelleme.

Elfáradtam.

Magamra húzom magamat.

Párnámmá teszem a rőt avart.

Göröngyeim lágyan puhán

lesznek paplanom, cihám.

Jön majd a hó és betakar.

Eltűnik majd a rőt avar.

Helyette dunyha lesz, fehér,

hátamon dorombol majd a tél.

- Tavasz van! - Mondta a rigó.