gota
EgyébSzunnydjatok még...
Ma megszólítottak az udvaron a fák:
ne vágyjam úgy a korai tavaszt.
Ők büszkén hordják most a hóruhát,
s bocskoruk alatt a föld megköszöni azt.
Sok gyökér nyújtózza lent a csendet,
s mikor majd a tavasz
- a nárcisz bársony harangján - csenget,
akkor lesz kikelet.
Szólt az akác:
- az első leszek,
ki a fejed fölé
hófehér zuhatagot ereszt.
Követem én
- súgta a hárs,
hogy illatos kis ernyőcskéket láss.
Én csak barkát dajkálok
- mondta a nyír,
de kérgem és vérem varázserővel bír.
Álmában rázkódott a vén diófa.
Vagy csak döcögve nevetett?
Mintha azt dünnyögte volna:
- hol van az még, kamaszbeszéd.
Csitt, szunnyadjatok csak még egy keveset!
A Rigó
Álmos rigó gubbaszt az ágon.
Itt kelt a kertben.
Ismerem, barátom.
Úgy ismerkedtünk össze, hogy
a tavaszi lombok között született,
és amikor fészekhagyó lett,
a bokraim alatt cseperedett.
Gondos szülei szorgosan etették,
s a korlátra szállva,
- tőlem segítséget várva -
hangosan "ordibálva" jelezték,
a macska-veszélyt.
Nyárra szépen felcseperedett,
és a kert öntudatos lakója lett.
Tollászkodik a gangon sétálva,
szó szerint: fütyül a macskákra.
Pofátlanul a tányérjukhoz száll,
beleeszik, farktolla billeg, kokketál,
s ha elkergetik, még ő reklamál.
Játszik velük.
Az orruk előtt a fűben kotorászik,
sétálgat, könnyű prédának látszik.
Aztán mikor a macska
kuszva támadásba feszül,
egy könnyed szárnycsapással
az első fára lendül.
Onnan mondja a magáét,
míg a porig alázott macska,
sürgős tisztálkodásba kezd.
Emberi mércével mérve is,
röhejesen kínos a jelenet.
De most hideg van.
Nincs kedve mókázni.
Fázósan gubbaszt az ágon.
Meglepem egy kis nassolnivalóval.
Legyen neki is Karácsony.
Az aszódi fűz
Megrázta magát és széjjelnézett,
amikor álmából felébredt a hosszúvölgyi fűz.
Gondolatban a törzséhez simulni,
sokunkat megannyi emlék és legenda űz.
Hallom, ahogy zizzenő levelekkel
a burjánzó ifjoncokkal beszélget,
s azok suttogva szólnak a szélnek:
- vidd hírül kérlek, hogy újból felébredt!
Mesél a fáknak, a bokroknak a fűz.
Most épp a régmúlt legendáinál időz,
de hiába kérik, a nagy titkot nem fedi fel,
hogy járt-e ott a költő, arra nem felel.
Egyszerre néma csend lett.
Az ágakon madár se szólt,
s a döngölt, kitaposott úton
- felénk - egy árny bandukolt.
Amikor mellénk ért,
ránk nézett álmodó-szeme.
Biccentett, s a poros úton
eltűnt Petőfi szelleme.
Terra Mater
Elfáradtam.
Magamra húzom magamat.
Párnámmá teszem a rőt avart.
Göröngyeim lágyan puhán
lesznek paplanom, cihám.
Jön majd a hó és betakar.
Eltűnik majd a rőt avar.
Helyette dunyha lesz, fehér,
hátamon dorombol majd a tél.
...és szólt a rigó
- Tavasz van! - Mondta a rigó.
- Észnél vagy? - Förmedt rá a hárs.Recseg, ropog az összes könyököm,s karjaimon csak egy varjú tanyáz. - Akkor is, érzem! - Szólt a rigó.Már haldoklik a fagy.Arcára barázdákat vésneka déli napsugarak. - Minden évgyűrűm fázik.- Panaszkodott a hárs.Hol van az még, mikor majd rajtamillatos ernyőcskéket látsz. - De itt van, bizony! - Trillázta az.Reggel találkoztam vele.Körbejárta a birodalmát,s látod, már gyengül a fagy ereje. Maholnap hóbocskorod helyettlábadnál krókusz és kankalin virít,s az én kicsi párom,majd lombjaidtól védve nevelgeti a fiait.