gota blogja

   Piroska  már nem féli a farkast,
kinek fogsora, s szeme
rég SZTK-ra van,
s kárt benne,
- még ha tudna is -
akkor se tenne,
hiszen lánysága,
khmm...na igen,
-   pár éve már -
úgyis odavan.
Tényleg szűk a pruszlik,
s melltartó kell alá,
ha nagy a sár,
s a bokorugró kis piros szoknya
évek óta
a ládafiában, egy alapos
- Norbi-féle - diétára vár.
A Piroska-szerelésből egyedül
már csak a csizmácska, ami jó,
milyen szerencse, hogy akkor régen
- úgy is belenősz fiam -
öt számmal nagyobbat vett nagyanyó.
Így, most szépen elfér benne a bütykös lába,
és amikor felveszi,
arról ábrándozik,
ha arra jár a farkas,
majd
egy baromi nagyot
seggberughati.

 cicamica vadászik
(Esti mese a Grimm testvérek nyomán)

Felröppen az este,
mint egy hangja-nincs madár.
Leül a legfelső  grádicson,
aztán macskabőrt ölt,
és  nesztelen talpakon
tovább oson.
Falak rejtekén a néma árnyak
éber fülekké válnak.
Villannak a sötétben pásztázó,
résre zárt  szemek.
A vadász csendes és gyors halált hoz,
mikor a farka megremeg.
Éles karma a torkodba vág,
és csap majd belőled,
hetedhétre  szóló
 lakomát.

Régen,
amikor az indigó színű ég
ölelkezett a földdel,
ledobta fátyol köpenyét.
Zsebeiből
a sok csillag
egy sziklára esett,
és a kő
számtalan
apró darabbá  zúzta meg.
Felkapta őket az éj,
bagolyszárnyakon
hordta széjjel,
másnapra a világ
megtelt különös,
furcsa  fénnyel.
De az ég visszavette,
amit nem önként adott,
csak kevés elemnek
sikerült  vegyjelébe
elrejtenie
néhány alakot.
Mikor fénnyel játszó
kavicsot találsz,
vagy a sárga homok
szikrája babonáz
- mint a föld gyomrából kiforduló
oktaéder széndarab -
ha a kopár szirtfalon
megcsillan a nap,
megláthatod,
és megérintheted
a csillagokat.

A tó most szende,
fehér fodrokba öltözött,
és a partján guggoló fűzfák
lecsüngő ágai alá, a mederbe,
egy vadkacsapár költözött.
Jobb búvóhely ez, mint a nád,
rejt majd fészekalja,
sípoló, pelyhes kiskacsát.
A szomszédság nyár közepén
a vízililiom rózsaszín csészéjébe ül,
aranylón csillogó békaszem,
és figyelő  teknősbékafej alatt,
méregzöld tányér terül.
Közöttük
- néha megzavarva az idillt -
egy vízityúk szalad át,
miközben pittyegve, csipegetve
ugrál a levelekre,
a vízbe üldözve a napozók hadát.
Nyílegyenes vonalat húzva a felületre,
egy sikló közelít,
fejét kitartva szaglássza éppen
leendő prédája nyomait.
Halpikkely csillan a légben,
fürdőzni ő is kijön,
másodpercnyi a szikrázó látvány,
majd eltűnik a felszín alatt
egy bűvös körön.
Nehéz, nagy árnyak
korhadó rönk alól lesben állnak,
vagy karcsún, borotvaéles foggal
hirtelen halállá válnak.
Ilyenkor a víz  remegni kezd,
és némaság tör ki a  környező fákon,
minden eddig perlekedő kismadáron.
Néhány megriadt szárny
- a pillanatnyi csendben -
 a víztükörről
cseppekből  gyöngysort húzva
lebben.
Megint szelíd a tó.
Eligazgatta széttépett fodrait,
és mélyében lágyan átkarolja,
vagy a hátán ringatva hordja tovább
fogadott-édes terheit.

 a kanadai természetfilmes utolsó mondatai (mert néha prózában is ALKOTOK):

Fantasztikus,  egy körülbelül  25 főből álló farkasfalkát látok.
Ketté vállnak, úgy tűnik vadásznak.
Lenyűgöző látvány, és milyen szerencse éppen erre tartanak...