aimee blogja

Tegnap is ültem ott, olvastam, közben remegett a lábam, a kezem,

és csak abbahagyni szerettem volna egy szó közepén,

és eltűnni a balfenéken. Pedig kedvesek voltak velem.

Aztán egész úton hazafelé írtam.

Tőlem teljesen idegen stílusban,

amelyben minden szó is éppolyan idegen

és mikor hazaértem, írtam a linóleumról,

a kilincsről, a gombról a farmeremen,

a repedésről a falon, csupa baromságot, és bőgtem,

mert nekem ez NEM MEGY!

Én. Ezt. Így. Nem. Tudom!

Mióta felébredtem, írok fejben, írok papíron,

írok a tojássárgájával a tányérra, a porba a polcokon...

Megírom magamnak a nagy nincseket, ahogy régóta szokom, vigasz

talkodom, hogy kicsit halkuljon az üvöltés a fejemben,

kicsit ernyedjen a görcs, amivel vágyom nekifeszülni,

mások szellemi fölényének, ami ellen, nekem semmi

féle fölény nincs a birtokom

ban. Feladom, úgy tűnik én csak érezni

vagyok képes, de nem gondolkodom.

Hát... csak kipukkant egy újabb, rózsaszín illúzió,

hogy én picivel is több vagyok, mint egy ápoló

nő, és holnap talán majd egész más érzés lesz kicserélnem egy pelenkát,

vagy letörölnöm egy homlokot, a kezem erre van idom

ítva, az agyam ezeket a szükségleteket ismeri föl,

majd szép lassan elfelejtem, hogy az ige görögül logosz és elfogadom,  

hogy az én utam egy linóleumborítású folyo

só tóltól-tóligja, az emelkedésem maximum kettő emelet,

határaim zárt ajtajú, fertőtlenített szobák

és a szándékos, vagy szándéktalan kizu

hanást gátló rácsos ablakok,

és ha felnézek az égre, az a nagy magasság,

az a nagy kékség nekem sem jelent majd mást,

mint a többieknek, akik felmérik a felhőzetet,

és sóhajtanak, hogy megint esni fog.

A koporsó nyitott volt.
Nylonzsákban feküdt anyám,
a selyembélés és a szemfödél között.
Talán a szagok miatt kellett a zsák.
Talán, hogy a párától ne lássuk
a bonckés és a csontfűrész nyomát
a hátrafésült haja alatt.
Szája lila, pillája zúzmarás volt,
hideg gomolygott körötte.
Ma már tudom: a tetemtárolóé.
S hogy a halottakat mindig megskalpolják.

Aztán bezárták krisztusi szögekkel,
óriás-hangú kalapáccsal.
Lassú léptekkel imbolyogtak vele,
föletetni a fekete földdel,
miközben a pap örök fényességet ígért
és mi virágokat dobáltunk utána.
Talán a szagok miatt kellettek virágok.
Talán, hogy világítsanak fehér fejükkel.
Odalentről, fölfelé…

Már akkor is tudtam:
a halottak körme, még sokáig nő tovább.
Csak az ég a tudója, meddig vártam hiába,
hogy végre kiássa magát.

… amikor elzuhant,
nyitva maradt a szája,
a szeme.
Utóbbi furcsán megvakult,
éles és mindent-tudó lett,
előbbi csodálkozó, szederjes és ernyedt.

Húsába mélyedő ujjaim
vértelen-sárga nyomokat hagytak
és gerincem beleroppant,
míg bevonszoltuk a szobába,
fel az ágyra.
(évek kellettek, hogy újra
fölegyenesedjek)

Később az orvos
megmarkolta a mellét, miközben
azt mondta: -Anyád meghalt, kislány. Vége.
És amíg felöltöztettem a pőre,
megszégyenített testet,
hosszan, iszonyodva bámultam
a fanszőrzetén egy apró,
közönnyel párolgó vízcseppet.

… talán, mikor
a gesztenye virága
szikra-szárnyas, szép
hajadra hullt
akkor éledt fel
ajkaimban újra
a vágy, a csókra
fel, felszédülni
a lüktető csillagokra
és most ég a vér
mar a láng, és
a mozdulat
belefeszül karomba…

… reszketeg, szomjas
mosolyomra
árnyékcsipkét ver a szél
tiszta illatodból
forró elragadtatást
és valahol, egy árva
klarinét szól
lázasan dülöngő
néma tánc
párálló vadvirágokon
s tágra nyílt
éhes szememből
részeg fény motoz
puhán, felettem
hullámzó válladon…

árnyak, s bódító illatok között
bolyongok sápadtan, szorongva
kezem, az élet gyomron öklözött
vöröslő kínjára szorítva
fűtetlen, hideg falak mögött
a csend kapar vihogva
s hasadt-fehér semmibe lök
pőrére rongyolódva

tört tükrök szilánkjain keringek
karjaim béna gúzsban
taposok szárnyaim lemetszett
tollain, s vad hús-odúkban
hályogos szemek figyelnek
véreres, éhes hunyorral
ődöngő táncot, mielőtt megesznek
s feloldják a múltam

pólya-lepelbe gömbölyítik
a lerágott csontokat
és fakó szűz ölébe merítik
míg jajjal megfogan
s mikor vajúdó sikolyra gyűlik
az Idő, és megragad
míg a test-zár feszül, nyílva létbe lökni
-burkom vizébe ölöm magam