aimee blogja

Itt ülök és várlak. Valami
veszteség lüktet bennem, valami,
amit talán, nem kellene tudnom,
nem kéne sejtenem se még.
Amit nem fájhatok meg előre,
hisz csak tompa dömdöm,és
agresszív kattogás. Sárga.
Mint az első hajnali villamos,
benne egyetlen utas, akárha,
egyetlen gondolat, mintha én... Az enyém
az egyetlen riadt, vagy épp,
riasztó magánya, fáradtsága,
hunyorgása, hogy a fény túl sok,
(nélküled) túl kevés, túl... tompa, túl éles, Édes,
félreismert-érzett, keserű felismerés.
Várlak. Nem vagy. Nem szólsz. Nem jössz.
Nagy nincs vagy most. Üvöltő nemlevés. A te, te, te,
és te, a nincs, mert itt, mert én, és ha, és az és...
Szóismétlés. Tudom, de ezt zsolozsmázza
bennem minden rezdülés. A szívé. Az egészem.
Szimpla lettem. Árva. Sótlan. Léleknehéz.
Csonka. Csorba. Dimenziótlan.
Pont. Zéró kiterjedés.

Te vagy az én sötétségem.
Mocskos és édes virágok ellenállhatatlan
harangzúgása a legcsöndesebb
éji órán, lila és nyers, akár a
titkok és a zúzódások színe.

Te vagy az én sötétségem.
Mohó habzsolója a pillanatnak,
összekulcsolt kéz a türelem
ősi módján, szent és forró, mint
az őrület és a halotti máglyák tüze.

Te vagy az én világosságom.
A pupilláink mögött versengő délibábok
vibrálássá morzsolódott hangján - ÉN
szólok hozzád, hogy kitöltsem eljövendő
kínjaink repedéseit.

 Te vagy az én világosságom.
Benned vetkőzöm, hogy bőrünk sóhajtásaitól
szabaduljak, hisz már
az első pillanatban megterveztük
minden mozdulatunkat, s most
a fák gondolatmagasából zuhannak
érintéseink egymás felé,
átcsurognak a csodák valóságán
 és harapnak. Lassan 
lerágnak fehérlő csontjainkig, 
 az ólmos némaságig és falnak...

...szívszakadásig.

Most kellenél!
Most kellene ízed a számba
és hogy ölembe forrjon az öled,
a fönt, a lent, s az ajkak tapadása
és a fülledt, ziháló őrület!
Hátamra szenvedélyed rovása,
vér kell! Kell a tágra nyílt szemed
mélyülő színe, csípőd rándulása
és síkos combod is, ahogy remeg…
És kellenek a kimerült csókok
és az újrahorgadt láz is még veled,
hogy abban, s attól kelljen újra, s még
ezerszer, jajongva semmisülni meg!

Akarlak őrjöngő, fájó akarással,
mégsincs nálam tehetetlenebb.
Ahogy beléd feszülnék, úgy
feszülök feléd a világba… Jajj!
Most kellenél, hogy az Isten verne meg!

Tudom, belémcsapódsz majd.
Mint egy kő. Elsüllyesztesz,
és én magammal rántalak.
Forgunk, sejtmélyi-elválaszthatatlan.
Tapadva...
Fogaink közt édes, lángoló pillanat
gyújt föl, s perzsel sóvár pupillasötétre,
tehetetlen, semmi tiltásokat...

...És végül...

egymásba fulladunk, miként a tűz,
mely tűz ellen fúl ki. Összeomlik,
s némán
vöröslő zsarátnokká lohad.
Szomjazva új viharra,
szélre... Húsra... Vérre...!
Tetszhalott szikrák
lobbannak Holdra, Napra. Égni...
égetni... És az égre!
Bőrünkre marni a titkolt vágyakat.

Bújhatsz messzeségbe.
Fuss csak... de mivégre?
Majd magad
apasztod lázas,
egy-lélegzetünkké a délibábos,
lobogó távolságokat.

Mert szemedben mindig ott lesz,
s szememből visszasüt rád
a tulajdon, tagadhatatlan éhed.
- Az a most riadt, világtalan-szép, ősi,
rabláncról szökött, mohó szenvedélyed.

A koporsó nyitott volt.
Nylonzsákban feküdt anyám,
a selyembélés és a szemfödél között.
Talán a szagok miatt kellett a zsák.
Talán, hogy a párától ne lássuk
a bonckés és a csontfűrész nyomát
a hátrafésült haja alatt.
Szája lila, pillája zúzmarás volt,
hideg gomolygott körötte.
Ma már tudom: a tetemtárolóé.
S hogy a halottakat mindig megskalpolják.

Aztán bezárták krisztusi szögekkel,
óriás-hangú kalapáccsal.
Lassú léptekkel imbolyogtak vele,
föletetni a fekete földdel,
miközben a pap örök fényességet ígért
és mi virágokat dobáltunk utána.
Talán a szagok miatt kellettek virágok.
Talán, hogy világítsanak fehér fejükkel.
Odalentről, fölfelé…

Már akkor is tudtam:
a halottak körme, még sokáig nő tovább.
Csak az ég a tudója, meddig vártam hiába,
hogy végre kiássa magát.