aimee blogja

Nagy szavak? Nincsenek. Kicsik sem.
Az igazi gyász mély. Leginkább hallgatag.
Csak kulcsok vannak, túl sok is, idegenné
lett ajtókhoz, s valami ősharag. Tárgya nincs,
nem oldja semmi. Csak kulcs. Az van. Meg ajtók,
amiken bemenni... ehh. És kín, és vigyor,
míg a szív szakad. No, meg új nap, mi alatt - mondják -
nincsen új már. Helyes. Ami volt - így marad.

Megszokom majd. Tudom. Megszokni semmi.
Érezni. Na. Az. Folyton keserűt nyelni,
és az a millió, őrjítő gondolat, hogy ugorj elé! Ki!
Le! Vágd fel! Nyeld le! Idd meg! Iktasd ki magadat...!
A jövőnek nincs képe immár, tehát én,
úgy tűnik, kép-telen vagyok. Tavasz,
meg ibolyák, meg színesre lobbant párok... jajj...
Ti! Élők! Hagyjatok...

 Hagyjatok!

Itt ülök és várlak. Valami
veszteség lüktet bennem, valami,
amit talán, nem kellene tudnom,
nem kéne sejtenem se még.
Amit nem fájhatok meg előre,
hisz csak tompa dömdöm,és
agresszív kattogás. Sárga.
Mint az első hajnali villamos,
benne egyetlen utas, akárha,
egyetlen gondolat, mintha én... Az enyém
az egyetlen riadt, vagy épp,
riasztó magánya, fáradtsága,
hunyorgása, hogy a fény túl sok,
(nélküled) túl kevés, túl... tompa, túl éles, Édes,
félreismert-érzett, keserű felismerés.
Várlak. Nem vagy. Nem szólsz. Nem jössz.
Nagy nincs vagy most. Üvöltő nemlevés. A te, te, te,
és te, a nincs, mert itt, mert én, és ha, és az és...
Szóismétlés. Tudom, de ezt zsolozsmázza
bennem minden rezdülés. A szívé. Az egészem.
Szimpla lettem. Árva. Sótlan. Léleknehéz.
Csonka. Csorba. Dimenziótlan.
Pont. Zéró kiterjedés.

Tegnap is ültem ott, olvastam, közben remegett a lábam, a kezem,

és csak abbahagyni szerettem volna egy szó közepén,

és eltűnni a balfenéken. Pedig kedvesek voltak velem.

Aztán egész úton hazafelé írtam.

Tőlem teljesen idegen stílusban,

amelyben minden szó is éppolyan idegen

és mikor hazaértem, írtam a linóleumról,

a kilincsről, a gombról a farmeremen,

a repedésről a falon, csupa baromságot, és bőgtem,

mert nekem ez NEM MEGY!

Én. Ezt. Így. Nem. Tudom!

Mióta felébredtem, írok fejben, írok papíron,

írok a tojássárgájával a tányérra, a porba a polcokon...

Megírom magamnak a nagy nincseket, ahogy régóta szokom, vigasz

talkodom, hogy kicsit halkuljon az üvöltés a fejemben,

kicsit ernyedjen a görcs, amivel vágyom nekifeszülni,

mások szellemi fölényének, ami ellen, nekem semmi

féle fölény nincs a birtokom

ban. Feladom, úgy tűnik én csak érezni

vagyok képes, de nem gondolkodom.

Hát... csak kipukkant egy újabb, rózsaszín illúzió,

hogy én picivel is több vagyok, mint egy ápoló

nő, és holnap talán majd egész más érzés lesz kicserélnem egy pelenkát,

vagy letörölnöm egy homlokot, a kezem erre van idom

ítva, az agyam ezeket a szükségleteket ismeri föl,

majd szép lassan elfelejtem, hogy az ige görögül logosz és elfogadom,  

hogy az én utam egy linóleumborítású folyo

só tóltól-tóligja, az emelkedésem maximum kettő emelet,

határaim zárt ajtajú, fertőtlenített szobák

és a szándékos, vagy szándéktalan kizu

hanást gátló rácsos ablakok,

és ha felnézek az égre, az a nagy magasság,

az a nagy kékség nekem sem jelent majd mást,

mint a többieknek, akik felmérik a felhőzetet,

és sóhajtanak, hogy megint esni fog.

Jóformán nem is köszöntünk.
Nem volt időnk
szavakat találni,
hangunk szétszabdalódott,
lázas neszekké halkult.

Csak a sorban felpattanó,
pőre bordáink énekeltek,
s mint a szőlőindák, melyeket
gyűrűsre ajz a fény, mi is
úgy kúsztuk be egymást, hogy betakarjuk
azt az óriást... ott... Azt az
ébredőt, mielőtt... És
bölcső lettünk, összenőtt
ölünket ringatók, akik
édesre hangolt idegeik hárfahangjából
szőnek altatót...

Csupán mi eszméltünk fel
egymás szemében, akár
a szívfalak közül kihulló,
elnémíthatatlan
visszhang.

Most kellenél!
Most kellene ízed a számba
és hogy ölembe forrjon az öled,
a fönt, a lent, s az ajkak tapadása
és a fülledt, ziháló őrület!
Hátamra szenvedélyed rovása,
vér kell! Kell a tágra nyílt szemed
mélyülő színe, csípőd rándulása
és síkos combod is, ahogy remeg…
És kellenek a kimerült csókok
és az újrahorgadt láz is még veled,
hogy abban, s attól kelljen újra, s még
ezerszer, jajongva semmisülni meg!

Akarlak őrjöngő, fájó akarással,
mégsincs nálam tehetetlenebb.
Ahogy beléd feszülnék, úgy
feszülök feléd a világba… Jajj!
Most kellenél, hogy az Isten verne meg!