zoltan.horvath blogja

A gerinceden ott bizsergő

Felívelő melegség

A szegletek közt némán ülő

Parazita, kerekség

A combod bőrén végigfolyó

Tisztátalan nedvesség

A béklyó alól könnyen oldó,

Bűnt kínáló mentesség

Az ajkaidon elolvadó

Keserűen édesség

A benned lévő középpontba,

Könnyen csúszó érdesség

A vágyaidat teljesítő

Pár nélküli képesség

Az vagyok kit neked írtak,

Benned gyúló fényesség

Bűneim lajstroma

Mostantól temérdek

De van bennük valami,

Amit még nem értek

Bennem is ott lapul

Egy tágasan végtelen

Az üvöltő némaság,

A megsebzett értelem

Bűneim lajstroma

Mostantól végtelen

Mert mindig csak indulok,

De sohasem érkezem

(kezdet_2)

Írhatnék én absztrakt verset

De azt mégsem tehetem

Nem lenne az őszinte mert,

Nekem az nem kenyerem

Maradok a régi forma

Régi sorát halmozó

Ez által az ultramodern,

Csapatba nem tartozó

Maradnak a kopott rímek

Túllihegett tervezet

Vonalzóval centire mért,

Át sem gondolt szerkezet

Néha vicces poétaként

Értelmezik a soraim,

Mert sokszor használt témakörön

Csikorgatom a fogaim

Addig nyújtom ezt a verset

Ameddig csak akarom

De hosszúra szőtt szavaimmal,

Lényegét pont eltakarom

Talán írok absztrakt verset

Ha lesz majd hozzá illő témám

És ha leszek ultramodern

 Jelzőket is aggathatsz rám

Szembejött az élet velem

Nem tehettem ellene

 És nem vagyok ott most veled

 Pedig tudom, kellene

 Utolsó emlék két reflektor

 S fény után az alagút

 Nem terveztem, nem akartam

 Mégis eképp alakult

 Két világ közt megrekedtem

 Nem távol csak annyira,

 Hogy ott legyek a szíved fölött

 Őrangyalként, hangnyira

 Elengedhetsz most már kedves

 Tudom, nagyon szerettél

 Mert oldalamon majdnem mindig,

 Igaz ember lehettél

 Szembejön az élet velünk,

 S végül ott az alagút

 Tudom te sem így tervezted

Mégis, eképp alakult 

Sűrűn és vastagon

Rászállt a hajnalra

Megcsúszó réteget,

Kent rá az aszfaltra

A végét járó éjszakára,

Fehér köpenyt terített

Az utcán ülő némaságból

Megint erőt merített

Tudja jól, hogy nem kedvelik

És azt is hogy száműznék

Elbocsátó iratait

Nagy örömmel betűznék

A kelő napnak sugara

Áttöri az altatást,

Az ébredt város moraja

Megtöri a hallgatást

A köd már tudja, nincs esélye

Tudja hová mehetne

Felemelve önmagát még,

Egyszer felhő lehetne