zoltan.horvath blogja

Az erekből, mintha tinta folyna.

A készülő vers kiömlő vére

vagy lehetne tán próza még,

vagy akár mese. Miért ne?

 

És a gondolat repeszként pattan,

mert oltaná ki szemed világát.

Borítja rád sötét fátylát,

nyitja a múlás virágát.

 

Szirmai egyenként, mint a kaszák

tulajdonítanak el életet,

s te majd bátran adjad nekik

magad! Dúdolva halk éneket,

 

mormolva egy imát lépj előre!

Most karod még kettő is, és kitárt.

A halál angyala már vár,

de lelked még életért kiált.

És folytatjuk tovább életünk.

Úgy ahogyan régen, most is

(talán még jobb is így ez nekünk)

tisztának látjuk a koszost is.

 

Már nem kezdünk éssel mondatot.

Ősellenség, a buggyanó de.

Felidézek egy régi képet is.

Ki van ott vajon én, avagy te?

 

Megsiratnám a semmi örömét,

s ülnék a csonkolt mező füvén.

Lennék néma szellő hideg, vagy

ékezet írásod gyöngybetűjén.

 

Úgy érzek, mint régen megint

két kezemmel mindig temetlek

majd áslak utána a mélyből, hisz

csak te vagy az. Téged szeretlek.

 

Kocsiját lassítja a jól szituált.

A kínálatot méri éles szemmel.

Nem sokat járt erre még, csak egyszer.

Út szélén állt a sok prostituált

 

akkor is. Mellettük tetovált stricik

(negatívba fordult őrangyalok)

távolból kimértek, mint az angolok,

közelről frusztrálóak nem is kicsit.

 

Tábortűz. Hordókból nyaldosó lángok.

Melegednek körülöttük a lányok.

Háttérnek rajzolt sötét erdőben,

 

a szemetelt, és buja fertőben

(távoli a mennyország kapuja)

ott natúr van, komplett, és furulya.

Kezdetben egy régi emlék

Időtlenül, mindig várta

S a szívét sokszor megsebezte,

Szemét pedig tágra zárta

 

Mint élettelen földre hullott

Szanaszét gyűrt koszos párna,

Olyan volt az élet delén

A nagy bolyongó, kicsi árva

 

Betondzsungel, kősivatag

Fenyőbarlang cseppkő járda

Ezeken is végig ment már,

A nagy bolyongó kicsi árva

 

Végül aztán nem maradt más

Csak kipusztult fa száraz ága

Az elfelejtett régi emlék

Bezárt szívét majd' kitárta

 

Örök vadász szürke farkas

Sokszor, csak a prédát várta

Megjárta a messzi prérit

A nagy bolyongó kicsi árva

 

Boldogan is boldogtalan

Esőn égve, Napon ázva

Az maradt ki mindig is volt,

A nagy bolyongó, kicsi árva

 

Feléd int egy régi emlék

Nem jön többé eztán vissza

Rabjaként a rég elmúltnak

Megmaradt, az örök titka

 

Feléd int, de meg sem ismer

Te változtál! – Ő a régi

A múltban álló kérdőjelet,

Veled együtt, mégsem érti

 

Veled együtt, a nélküled sem

Régi emlék a most megint,

Nem néz többé ezután rád

Csak vállát vonja, majd rád legyint