zafir blogja

Bús szíveden buja seb, kelevény,
szürke idő, egyre fogy a remény,
félelem marka fojt, nincs levegőd,
gondolat dús boga lopja erőd.

Homlokodon ül a gond, s halovány
árnyéka lényednek vézna, sovány…
Állj! Ez az út lefelé sodor el,
nézd, a világ csupa szín, csupa jel!

Láss! Szemeden elavult az üveg,
dobd a szemétre, ne bánd soha meg,
írd utad át, légy te a vezető!
Lendület, láng, üde, friss levegő,

mit az új szereped neked ád, sose félj,
ez új terepen nem ijeszthet az éj.
Szellemed szárnyalhat, zenghet a dal,
vesd el a mankóid, légy fiatal!

Annak, ki életed társa lehet,
felszabadultabban nyújtsd a kezed,
átmelegít, hiszen lényege Nap,
fénybe vonhatja majd szárnyaidat.

Zámoly, 2015. 09. 01-02.

Két hét óta fejfájás kínozta. Egy viszonylag jelentéktelen nap délutánján kezdődött. Volt már hasonló gyötrelme, de rövidebb és kevésbé görcsös. Nagyjából mindig tudta, mi okozhatta, hol frontátvonulás, vihar, akaratgörcs vagy düh, most tanácstalanul állt a dolog fölött. A gyógyszer, a pihenés nem használt. Nap mint nap megpróbálta enyhíteni, a várt siker azonban elmaradt. Reggelente arra ébredt, hogy szaggat, agyát mintha baltával hasogatnák, majd vonul a fájdalom össze-vissza, bele-belemarva, mint a sósav az egyes területekbe.

Tegnap reggel a fájdalma szinte elviselhetetlen volt. Minden mozdulatára egy-egy baltacsapás felelt, szédült, a gyomra kavargott, de mennie kellett, mint minden reggel.
7 óra volt, mikor leért a lifttel a földszintre, gyanútlanul kilépett a lépcsőházból, valaki nevén szólította, bemutatkozott, majd brutálisan szíven szúrta. Sebébe még rúgott néhányat, majd elment.

Tántorogva, véresen elindult segítségért, remélve, talán véletlen volt ez a döfés, talán nincs is ébren, csak egy rossz álom mindez, s ha mégsem, akkor is túléli, ha sebét ellátják, és gondosan ápolják majd. Tévedett. Akiről azt hitte, majd enyhülést ad neki, mélyebbre tolta a tőrt szívében, s még csavart is egyet rajta. Elájult.

Tompán ébredt, tompa, minden sejtjét uraló fájdalommal. Magas láza máglyaként égette testét, homloka azonban hűvös volt. Már tudta, hogy nincs számára több esély, hogy sorsa végérvényesen megpecsételődött Végiggondolta élete szép és kevésbé szép pillanatait. Kereste létének értelmét, hasznát és értékét, de rá kellett döbbennie, nincs itt rá szükség. Szalmaszálak után kutatott, hogy megkapaszkodhasson, de az a pár szál is azonnal elszakadt.
Végső kétségbeesésében szöges ágyon fetrengett, keresztekre feszítgette magát, ha fájdalom, hát legyen az halálos…
Tegnap éjfélkor, embertelen kínok között kilehelte lelkét.

Ma reggel elsirattam, majd mélyre temettem, meg sem jelölve a helyet. Fájt, hogy elment, s bár nem ismertem teljesen, a megszokás…
Azt hittem, szükségem lett volna rá, megrázott életének ilyen drámai alakulása, de belül éreztem, ennek így kellett történnie.
Pár órával később már tudtam biztosan, halála a sors hatalmas kegye…

Tegnap éjfélkor meghalt lényem egy darabja…

Ma délelőtt felsírt egy újszülött…

Székesfehérvár, 2009. január 23.