zafir blogja

- Öreg vagyok én ehhez, Margit! – nyögött fel pár perc belső küszködés után a férfi. Csupa ellentétes érzés dúlt benne jelene teljességével kapcsolatban. Érdekesnek találta a helyzetet, s egyben gyermeteg sületlenségnek is gondolhatta volna, mindaddig, míg felesége fiatal arca meg nem erősítette benne a helyzet valódiságát. Már-már elsírta magát, annyira bizonytalanná vált minden, ami eddig sziklaszilárdnak látszott. Szinte kibírhatatlan feszültség kerítette hatalmába, elöntötte agyát a düh, s ordítania kellett, ha nem akarta, hogy feje szétpattanjon.

- Hagyj békén, érted, hagyj engem békén! Fáradt vagyok! – dobta fel magát az ágyban, fal felé fordulva. Takaróját magára rántotta, s nem szólt többet. – Ilyen nincs, ez nem a valóság, ez csak egy nagyon valósághű álom, ami pont itt sántít, az asszonynál! – motyogta magában, önnyugtatásképpen. – Gyorsan fel kell ébrednem! Fel akarok ébredni! – szorította ökölbe kezeit, de mennél jobban görcsölt, annál kevésbé jutott közelebb céljához. Szemét kinyitotta, s az asszonyt még mindig a szobában találta. Tőle nem messze állt s őt figyelte. Kiszolgáltatottnak és egyre gyengébbnek érezte magát ettől, miközben egyre agresszívebb gondolatok furakodtak agyába. Soha nem káromkodott, mindig megtisztelte a másik embert azzal, hogy negatív véleményét vagy elhallgatta előle, vagy lekerekítette éleit, agyon finomította. Felesége pedig a legkiváltságosabbak közé tartozott. Ha nem is mutatta ki egyértelműen érzelmeit iránta, magának sem bevallva meglétüket, egy dologban biztos volt, megbántani soha nem lett volna képes szándékosan. Soha, az elmúlt pár órát kivéve, hiszen ez a nő nem azonos azzal, akit feleségül vett, pontosabban, akivel együtt élt mostanáig. Mikor feleségül vette, még nem ismerte annyira alaposan, hogy megítélhesse, akkor és most ugyanaz-e a két nő. Most idegennek és vérlázítóan idegesítőnek érzi a jelenlétét, tolakodó magatartását, fiatalos lendületét pedig megalázónak. Ehhez a külsőhöz pedig, mely egy éretlen fiatal lány külcsíne lehetne, egy általa ismeretlen bölcsességet takaró máz, mely szinte a bosszúszomj érzését kezdi előcsalogatni belőle. Féktelen haragjában már azt képzelte éppen, hogy lelövi ezt az arcátlan némbert, aki kéretlenül bepofátlankodott kényelmes kis életébe. Már kezdte volna keresetlenül ontani a szalonképtelen szavakat, mikor ismét meghökkentette, amit az asszony tett.

- Lazítsd el minden izmod! Pihenni csak ellazult állapotban lehet! Figyelted már Cirmit, hogy szét tudja magát dobni? Minden tagja vatta-puha, mikor aludni készül. Lazíts, kérlek, lazíts! – s mindezt valami símogatóan búgó hangon mondta az asszony, miközben a háttérből lassan beúszott hallóterébe egy lágy, andalító zene, amit önmagában nem szeretne, de így, felesége hangjával együtt álmosító, kellemes, bágyasztó…Szemhéja lecsukódott, ólmos fáradtság nyűgözte tagjait, mozdulni sem bírt, de nem is akart. Jól esett így belecsúszni az alvásba, amire amúgy is annyira vágyott már. Mielőtt azonban teljesen eltűnt volna tudata, felesége hangját hallotta újra. Megnyugtató, biztonságot nyújtó frekvenciája minden ellenállását elaltatta a férfinak, segítőként utat mutatott neki, s ő ment vele, mert megbízott benne, támaszkodhatott rá.

- Menj vissza 22 éves korodra! Most randevúzol először azzal a kedves lánnyal, akivel egy hete minden nap hosszasan nézegetitek egymást félénken a buszmegállóban. A tó partján találkoztok, a szomorúfűz alatt. Látod őt? Érzed a víz illatát? Hallod a távoli országúton haladó autók zaját, a vonat füttyöt, a gyerekek rikoltozását a fától nem messze?…Érzed azt a remegő izgalmat ott a gyomrod tájékán?

Fiatal vagy, jóképű, életerős és öntudatos! Nem ismersz lehetetlent, tudod, mit akarsz, és nincs, aki eltántoríthat tőle! Terveid vannak, álmaid, melyeket meg akarsz valósítani, mert úgy gondolod, hogy, amit akarsz, másnak is jó és hasznos lehet. Alkotni akarsz, valami olyat létrehozni, ami még nem volt, de szükséges, hogy legyen, tehát nem alkuszol, teszed, amit helyesnek vélsz. Társaid tisztelnek érte. Irigyeid haragja nevetséges hőzöngés számodra. Egy pillanatra sem engeded el a bizonyosság érzését, hogy terveid véghez viszed! Érezd, milyen jó így élni, vágyakkal, tervekkel, s kifogyhatatlan tetterővel! Ez vagy te most is! Most is vannak vágyaid, amiket el akarsz érni, s most is épp oly erős vagy, hajthatatlan és megingathatatlan. Bölcs és egyedülálló vagy! Tudásod végtelen, akaratod hatalmas! Tudod, hogy így van! Meg vagy róla győződve, kétség nem férhet hozzá…

Most pihensz, s mikor felébredsz, mindez megmarad emlékezetedben, s eszerint cselekszel. Most pihensz, s mikor felébredsz, energiával telt és egészséges leszel, jobban érzed majd magad, mint eddig bármikor…Most pihensz…

Frigyes lassú, enerikus léptekkel közelített a szomorúfűz alatt álló lány felé. Izmaiban ifjonti erő duzzadt. A környezetet, a helyzetet csodálatosnak látta, megannyi rendkívüli lehetőséggel...Közeledtére a lány arcán bájos mosoly jelent meg, melyet a férfi annyira szeretett látni. Hangulata, ha még fokozni lehetett, ettől még felhőtlenebbé vált. Egymás kezét fogva sétálni indultak a tó partján a hold sárga fényében. Sejtelmes fények és árnyak játékának kereszteződésében haladtak, furcsa, hangtalan léptekkel. Különös harmoniák összecsengései kíséreték őket, mely eleinte természetesnek tűnt a férfinak, sőt, át is adta magát e soha nem érzett friss, mégis andalító hangulatnak. A színek egyre élénkebbekké, teltebbekké váltak, bár formák nem maradtak meg emlékezetében, mintha nem is a megszokott tájon haladnának keresztül, hanem valami fantasztikus film szereplőiként, mások fantáziájának termékében. Testének érzete fokozatosan elhagyta, csak siklott a kedves mellett, aki bár fogta kezét, e fogás lágyabb volt minden érintésnél, mégis kellemes vonzás kötötte össze végtagjaikat. Suhantak, talán a fénynél is sebesebben, s már nem kezeikkel, hanem teljes lényükkel egybekapcsolódva haladtak egy színpompás, ismert fogalmakkal meghatározhatatlan „építmény” felé, mely alig láthatóan rezgett a mind élesebb fényben...

- Ez nagyszerű! Csodálatos! - motyogta Frigyes félálomban, - De jól érzem magam! - nyújtóztatta hosszasan tagjait, még csukott szemmel. Ereiben pezsgett a vér, izmai erőtől duzzadtak, gyomra megkordult. Hirtelen kipattanó szemei éles fényt érzékeltek az ablak felől, bódító virágillat töltötte be a szoba friss levegőjét, fülét madárcsicsergés kényeztette. Felült ágyában s körül nézett. Az asztalon friss rózsacsokor illatozott a kristályvázában, pedáns rendben álló, tisztaságtól csillogó ismerős bútorok és tárgyak, székén frissen vasalt ing és nadrág. Mire mindezt végigpásztázta, nyílt a szoba ajtaja, s megjelent Margit, gyönyörű mosolyával, jázmin-domináns parfümével tovább illatosítva környezetét.

- Jó reggelt, drágám! - búgta Frigyes fülébe, s lágy csókot lehelt ajkaira. - Hogy érzed magad ma reggel? - kérdezte, s mellé penderült az ágy szélére. - Remekül nézel ki! Gyere, harapjunk valamit! - simította meg a férfi ismét megkorduló gyomra tájékát, majd felpattant. - Várlak a konyhában! - kiáltotta vissza az ajtóból, majd kiviharzott.

- Megyek,… szivem! - válaszolt zavarodottan, megilletődötten a férfi, nem értve, mi történt, történik vele, mi ez a tetterő és vidámság, mely hatalmába kerítette és tartja, mióta...

- Mióta?! - odaszaladt a tükrös szekrényhez, futtában ledobva magáról a pizsama felsőjét, s megállt... volna tükörképe előtt, de hátratántorodott az elé táruló látványtól.

Megszokott ráncai kisimultak, szemei fényesen csillogtak, petyhüdt bőre a testén eltűnt, helyette enyhén domborodó izmai vonzó férfi testet mutattak. - Ez káprázat! - kiáltotta el magát, s ellódult volna a tükör elől, felingerelt lelkiállapotában keresgélt volna valamit, amit a tükörnek hajít, de gyorsan lehiggadt. A tükörkép fogva tartotta. Oldalt fordult előtte, karizmait megfeszítette, hasát behúzta, s úgy figyelte a testét, megelégedetten. - Ez fantasztikus! - hajolt közelebb, arcát tüzetesebben szemügyre véve, melyet meglehetősen dús és hosszú, fekete borosta fedett. Beletúrt borzos hajába, s ekkor vette észre, hogy a hajtöveknél a szín élénk és fényes, csak a végek halott-szürkék és mattak. A hossza is elképesztő, csaknem a válláig ért. - Mi történt velem? Mi folyik itt? - merült fel megannyi kérdése, s régi énje halálra vált volna e számatalan változás láttán, jelenlegi önmaga viszont tetszetős másságnak ítélte a helyzetet. - Különös, de kellemes! - gondolta, s folytatta volna tovább felfedezéseit fizikai megjelenésén, viszont gyomra egyre türelmetlenebbül követelte a táplálékot. Magára kapkodta hát az előkészített ruhadarabokat, s fürge léptekkel, de milyen fürgékkel, követte élete párját a konyhába. Egy vidám ritmusú melódia fészkelte magát agyába, s azt fütyürészve érkezett az étkezőasztalhoz. A műtőtisztaságú helyiségben felesége ropogós hófehér kötényben sürgölődött, s teremtette az ízlésesen megterített asztalra a jobbnál jobb falatokat. Frigyes, mielőtt elhelyezkedett volna székén, a naptárhoz lépett. Megdermedt. Úgy emlékezett, szívproblémája május 19-én döntötte ágyba, a naptár viszont július 8-at mutatott.

- Ma van július 8-a? - kérdezte az asszonyt.

- Igen, kedvesem, láthatod! - mosolygott sejtelmesen Margit. - Jó étvágyat! Egyél, mert még éhen halsz itt nekem, szégyen szemre, a bőség kellős közepén. - s ő, példamutatón hozzá is látott.

- Hmm! - zöttyent székére a férfi, távolba révedő szemekkel, nem értve a történteket. Igazából semmit sem értve! Orrába azonban csiklandó illatok hatoltak, melynek nem tudott ellenállni, így megadóan pakolni kezdte tányérjára reggelijét. A forró tea illata és zamata, a ropogós kifli s a rajta elterülő vaj íze soha nem érzett gyönyörűséggel töltötte el. Meglehetősen tetemes mennyiségű pékáru, vaj és jam elfogyasztása után megelégedetten dőlt hátra székében, s vette szemügyre vele szemben ülő kedvese arcvonásait. Meleg mosolyát most is rásütve figyelte férjét, szeméből bíztató sugárral. Tekintetük hosszasan kapcsolódott egymásba, eltörölve a férfi minden aggályát és bizonytalanságát.

- Most, hogy így belakmároztunk, menjünk fodrászhoz, jó? - kulcsolta karjait férje nyakába az asszony nevetve. Fürgén elpakolta a reggeli romjait, s már ott is állt a férfi előtt, indulásra készen.

Kellemesen hűvös, teliholdas este követte a mozgalmas napot.

 

 

-

- Sci-fi regényrészlet -

Eila úgy döntött, mára befejezi egy időre gyógyító tevékenységeit, mivel erős vágy fogta el a felszínre lépés iránt. Gaia földi érintkezésének mágnese munkába lépett érzékeny asszimilatív étertestében.

Gondolati síkon csatornát kívánt tengermélyi kristálykupolájából a partra, ahol az alkonyat tompa bíborrá festette a sekély víztakarót. A hold sarlója halványan pislákolt a szürkéskék felhőpamacsok periodikus takarásából, a parti homok csak közelről ontotta szivárványszíneit, távoli figyelő szemek csak szórványos szikrázás szemtanúi lehettek.

 

A lény légies léptei szinte nyomtalanok maradtak, indigó színű overallja beleveszett az egyre sötétedő környezetbe. Sétája céltalan volt, csupán a parti párás levegő s a mozgás inspirálta, s látvány szinten is valami másra vágyott, mint a nap többi, tenger mélyén eltöltött óráiban.

Gondolataiba mélyedten rótta lépteit, s miközben a táj fenséges szépségében gyönyörködött, csekély tépelődés lett úrrá érzésein, holott érzéseket ritkán engedett meg magának. Ez a helyzet kicsit szokatlanná vált, tapasztalata nem lévén benne, szinte a védtelenség félelme tette keserédessé szájízét.

Mestere, Peisus óvta ettől a bonyodalomtól. Bár a döntést rábízta, részletes bemutatót tartott az érzelmekbe való belemerülés hátrányairól, melyek némelyike meglehetősen riasztónak hatott Eila számára. Betekintettek néhány földlakó hétköznapjaiba, s azt a következtetést vonhatták le belőle, így kívülről, hogy jobb az egyensúly megtartása, mint az abból való kibillenés. Ez nyilván nézőpont kérdése, hiszen vannak emberek is, akik erre képesek, de vajon saját választásuk-e, vagy környezeti befolyás és védekező mechanizmus eredménye? Távolról milyen egyszerű ez, onnan fentről, vagy onnan lentről, de mi óvja meg azt az egyedet, aki közvetlen hatása alá kerül egy földi embernek? S ha csak egynek…

Sokat gyakorolták az iskolában, hogy az érzelmek képezhetők, irányíthatók, leállíthatók, ha kell, viszont laboratóriumi környezetben mindez gyerekjáték. Akkoriban, mikor mindezt tanulta, elhatározta, sosem fog túl közel kerülni a tűzhöz, sosem engedi meg, hogy érzelem szennyezze be tiszta, átjárható auráját. „Szennyezze”! Micsoda gusztustalan gondolat! Rivilnek sosem volt kapcsolata más lényekkel. Mostanság el is gondolkoztatta Eilát, mi alapján taníthat ő annyi ifjú titánt, akik épp arra tették fel életüket, hogy segítsék más lények könnyebb boldogulását, bárhogyan, bármi áron! Hogyan lehet hiteles az a pedagógia, amelynek fogalma sincs a részletek jelentőségéről? Pedig ha tudná, mennyire fontosak! De ezt a távolság fölényéből hogyan is érthetné meg?!

Ő, és különböző helyeken rejtőző társai, szinte felkészületlenül vállalták ezt a küldetést, bár jó néhány holofilmet áttanulmányoztak, miután úgy döntöttek, segítenek ennek a különleges fajnak a holtpontról -, mely jelenüket jellemezte -, továbbjutni. Látták fölösleges szenvedéseiket, szélmalomharcaikat, célirányos küzdelmeiket, melyeket félvakon, de vakmerőn vittek véghez, s senki nem méltányolta erőfeszítéseiket, mikor küzdelmeik ellenére, látszólag, semmit sem értek el. De ezt csak ők látták így, mert a gondok közepéből minden másnak tűnik. Senki nem bátorította őket, hogy jó úton haladnak, hogy fantasztikus, amit csinálnak, csak soha ne adják fel, mert akkor …

Nos, ez az akkor, ami védtelen lelkét megérintette annyi lénynek Axison, s nem léphettek át ezen a tűréshatárt súroló, vállalt gondon. S itt bukott meg a PG oly széles látókörű, legmagasabb intelligenciával rendelkező tagjainak filozófiája. Nagyszerű elvek, nagyszerű elképzelések tömegét ontották és oktatták, melyek Axison remekül működtek is, de egy ismeretlen, zárt társadalmi rendszerű civilizációban mindez többségében használhatatlan dogma…

Eilát leginkább a párkapcsolatok árnyjátékai bűvölték, s képesztették el. Mennyi keserűség, fájdalom, de gyönyörűség is kapcsolható a párok közös életéhez. Nem tudják, nem értik, miért pont az az ember kell nekik annyira, hogy sokszor bármit feláldoznak érte, csak hogy vele lehessenek. S sok esetben úgy tűnik, tévedtek, rosszul választottak, pedig ez is csak arról a síkról fest úgy. Hisznek a véletlenben, misztikus fátyolként kezelik, kiszolgáltatottként, pedig ez a felfogás oly távol van a valóságtól, „mint Makó Jeruzsálemtől”. (Ezt Margittól tanulta, s megtetszett neki jó hangzása miatt. Margit…Fajának rendkívüli példánya ő, boldog, hogy vele is kapcsolatban lehet!)

Jó ideje figyeli Lizát és Frigyest is, akik hasonlóan jó úton haladnak egymás és a fejlődés felé, útjuk azonban meglehetősen göröngyös. Látja kínlódásaikat, tétova, vagy erőteljesebb lépéseiket egymás felé, egyelőre nem érzi indokoltnak a közvetlen segítség felajánlását. Talán sosem lesz rá szükség…

Későre járt, látogatói hamarosan érkezni fognak, így útját visszafelé irányította. Teljes sötétség borult a tájra, vastag felhő borította el a holdat is. Az enyhén hűvös szellő lágy hullámokat keltett az indigókék vízen, melyben ismét feltárult egy, a mélybe vezető, sötét csatorna. Eila, mielőtt belépett volna a vízárkád alá, mélyet szippantott a jellegzetes illatú levegőből. Milyen furcsa! Az érzékelés eme fajtája is mekkora gyönyörűséggel képes eltölteni egy élőlényt, ha figyel rá, s minden sejtjével átéli a jelen adta lehetőséget. Ez pedig csak egy lélegzetvétel! Mennyi mindent tartogat még a testi manifesztáció e síkja, amit ők sosem éltek át otthon?!…

 

- Segíthetek valamiben? – kérdezte a férfi, hallván, hogy felesége meglehetősen nagy zajt csap a konyhában.

- Nem, kösz, zörögni egyedül is tudok. – válaszolt az asszony, remegő kezében kávéscsészével, fáradt, égő szemeiben a tehetetlenség érzése fakasztotta könnyekkel. Éjszakája hosszú és gyötrelmes volt, a hangulati skála terjedelmes, lefelé tartó ívét megjárt belvilága foszlott rongyként hevert.

- Mi történt? – kortyolt reggeli kávéjába Frigyes, az erkély székén, a nő felé hajolva.

- Kegyetlenül fáradt vagyok. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel.

- Mit csináltál helyette?

- Őrlődtem! – Frigyes, egyik szemöldökét felhúzva, kérdőn nézett feleségére. Napok óta látta, valami nincs rendben. Neje komor, öreg arccal közlekedett, szótlanul. Gyakran tűnt el, s nem egyszer hálószobai ágyukon talált rá. Aludt vagy csak csöndben feküdt. Pillanatokra bevillant a férfi agyába, hogy beszélnie kellene vele, de nem tudta, hogyan kezdje. Félt valamitől, talán a szembesüléstől, melyet módszeresen halogatott, hogy az asszony miatta is viselkedik így. Inkább nem firtatta. Nem kívánta felborítani saját, a felszínen viszonylag stabil, a mélyben régtől fogva labilis egyensúlyát.

- Magányos és talajvesztett vagyok! - fakadt ki Lizából a két, órákig formált, több éllel szántó szó.

- Én is az vagyok, ha ez nem is látszik rajtam. – szólalt meg néhány hosszú másodperc után, szomorúságtól elsötétült szemekkel a férfi. Végre kimondta.

- Csakugyan nem látszik. Eddig erről miért nem szóltál?

- Nem tudtam, hogyan közelítsem meg a témát. Meg téged!

- Miért nem kérdeztél? Abban otthonosan mozogsz.

- Érzelmekkel kapcsolatban nem. Szükségem van a segítségedre! Nagyon fontos vagy nekem! – fogta meg lágyan a nő kezét Frigyes.

- Azt hittem, már nincs szükséged rám! Olyan távolinak tűntél! – Liza könnyei összefonódott kezükre potyogtak. Frigyes felállt, s gyengéden magához vonta a már elveszettnek hitt, megközelíthetetlennek érzett asszonyt, aki mélyből szakadó sírással simult imádottjához. Nehezen induló, de sokat ígérő beszélgetésüket a nappali kényelmesen süppedő kanapéján ülve folytatták. Egymás kezét már nem engedték el. Úgy fogták, mint egy most felfedezett, életmentő kapaszkodót, hiszen az is volt. Mindketten a hétköznapi gondok, védekezések, menekülések lápjába süllyedtek, s talán az utolsó pillanatban érintették meg a másikat. Elég volt egy odafordult, őszinte érintés ahhoz, hogy a felgyülemlett probléma-hegy arasznyi kupaccá zsugorodjon. Végre, újra egymásra találtak. Lényük folyója valahol a múltban kettévált, más-más utakra kényszerült, miközben elhitték, fennmaradásukhoz erre szükség van. Volt is, nem hosszú ideig, de túl nagyra sikerült a kitérő, ahonnan az összetalálkozás esélyét egyetlen dolog biztosíthatta, az egymás iránti szakadatlan, ezer alakban fel-felcsillanó szeretetük. Külön útjaik során, egy-egy vádtól terhes pillanatban, már kezdték megkérdőjelezni a mindennél fontosabb közös kincsüket is.

- Annyira hiányoztál! – simította meg a férfi karját Liza, aki sok-sok éjen át várta fél-éberen, vagy kétségek között hányódva a párját munkából, vagy a barátaival való, egyre hosszabbra nyúló beszélgetésekből. Semmit mondó pár szó hangzott el olyankor köztük, majd a férfi elterült ágyukon, s már aludt is. Zavarhatatlanul és mélyen. Liza nem tudott. Forgolódott, sírt, vagy az ingerültség kerítette hatalmába, kipattant az ágyból, s bevágta a háló ajtaját. Elviselhetetlenül dühítette, hogy se nappal, se éjjel szikrányi esélye sincs, hogy szót váltson társával. Néhány éve már nem beszélgettek úgy és annyit, mint azelőtt. A legutóbbi pár hétben pedig egyáltalán…

- Irigyeltem és gyűlöltem azokat az embereket, akik mostanában körülvesznek, rajonganak érted, s akiket elhalmozol figyelmeddel, amiből nekem hetek óta már morzsányi sem jut!

- Tudod, hogy szükségem van társaságra, a kikapcsolódásra, a nevetésre. Ne haragudj, de régóta panaszkodsz, mindig van valami bajod, fontos dolgod. Mogorva, szinte vádló tekinteted elől el kellett menekülnöm. Úgy éreztem, már nem vagyok más számodra, mint gyermekeid apja, s a bolond, aki állandóan dolgozik, hogy a napi betevő meglegyen. Kellett valami pótcselekvés, bármi, ami kirángat, ami megóv a besavanyodástól.

- Igen, tudom, nem egyedül a te hibád, hogy idáig fajult a helyzet. Soha nem akartalak bántani, épp azért hallgattam olyan konokul, és öregedtem, betegedtem annyira feltűnően.

- Már tudom, kicsim! – a férfi szeme vörösödni kezdett, hamar a zsebkendőért nyúlt. Érzelmei felkavarodtak, öntudatos személyiségének tiszta szálai összegubancolódtak…

Több szó nem esett köztük sokáig. A gyerekek, a napi teendők lefoglalták őket fizikailag, de belül szorosan ölelték egymást, folytatták a beszélgetést, mely párbeszéd csodálatosan működött köztük – az elmúlt sötét időszakot kivéve -, az első perctől fogva, amikor egymásra találtak egy könyvtárban.

Akkoriban a kíváncsiság és a másikra ismerés csápjai kapcsolták össze, távolságuk ellenére, a két embert. Kevés szó és rengeteg mögöttes tartalom jellemezte őket később is. Környezetük irigyen és értetlenül figyelte viselkedésüket. Mozdulataik, megnyilvánulásaik, szokásaik olyannyira hasonló volt, hogy gyakran szóvá tették azt előttük, vagy mögöttük.

Egy alkalommal közös főnökük reggeli eligazításán ültek munkatársaikkal. Az értekezlet végén Liza és Frigyes összenézett, szó nélkül bepakolták a kellő iratokat, eszközöket táskáikba, egyszerre álltak fel, és indulni készültek az ajtó felé. Főnökük kifakadt.

- Ezek már megint beszélgettek! – a csapat felvihogott. Kettőjüknek akkor sem kellett szó. Anélkül is tudták, hová és miért kell menniük.

Szerelmük kibontakozása a tökéletes összekapcsolódás mintapéldája volt. Sokszor ültek, zenét hallgatva, vagy kedvenc filmet nézve, egymás mellett, egymás kezét fogva. Ujjaik simító játékaival, szinte észrevétlen, olyan rezgéshullámokat küldtek a másiknak, melyek mindent elmondtak érzelmeikről, vágyaikról. Tekintetük, ha egymásra vetült, hosszasan mesélt múltról, jelenről és a jövőről egyaránt.

Egyik barátjuk, aki állítása szerint aura-látó volt, csodálatosnak írta le energiaburkaik színeit és kölcsönhatásait. Frigyesé halvány zöldeskék volt, Lizáé halvány lila, s érintkezésük pontjain apró ezüst és arany szikrák cikáztak…

A nap folyamán többször találkoztak az erkélyen egy-egy cigaretta ürügyén. Figyelmesek és hallgatagok voltak. Tekintetük néha összefonódott, majd elkalandozott. Néhány tétova simítás a másik karjára, vállára…

Gyermekeik elcsendesülése után letelepedtek az erkélyen. Beszélgetésük ismét vontatottan indult. Egész nap az estét várták, egymást áhították. Agyukban kérdések, magyarázatok fogalmazódtak meg, majd tűntek el nyomtalanul a várakozás hosszú óráiban.

- Üresnek, mégis ólmosnak érzem magam. – sóhajtott az asszony lehajtott fejjel. Sokáig ültek, egymás kezét simogatva, némán.

- Mi lenne, ha a hálószobában folytatnánk? – kérdezte óvatosan Frigyes.

- Éppen javasolni akartam. Ott kényelmesebb.

Mindketten, mintha első randevújukra készültek volna…

Ágyukon elnyújtózva, összeölelkezve folytatták a hallgatást.

- Alig vártam ezt a percet, most meg…Egyetlen értelmes gondolat sem jut az eszembe!

- A nap folyamán megbeszéltünk mindent a tekintetünkkel, mozdulatainkkal, érintéseinkkel.

Ez alatt a pár óra alatt is fiatalodtál! – simogatta a férfi kedvese arcát kezével és tekintetével. – Most beszélgessünk másként! – hajolt Liza fölé és gyengéden megcsókolta…

Már megint Ő!…Matattam a szekrény aljában, keresve valamit -, persze elfelejtettem, miért is kezdtem kotorászni -, mert kezembe akadt a fényképalbum. Már rég nem vettem elő, nem ok nélkül süllyesztettem a szekrény legmélyére, rápakolva mindenféle, mai életemre nézve fontosabb dolgok halmát. Védekezésből. Módszeresen kerültem a kapcsolatot a múlttal, a kegyetlenül lesújtó fájdalmaim forrásaival. De most itt van az ujjaim között, nem futhatok el, nem dobhatom csak úgy, nemtörődöm módon vissza rejtekhelyére, melyet most felbolydítottam. Képtelen vagyok elengedni, bár szinte éget, egyben arra kényszerít, hogy kinyissam, s lassan végigkínlódjam újra mindazt, amit ezek a fotók jelképeznek. Nem a képek fájnak, hanem a megragadott pillanatok közti idő, mely percekben, napokban, években a pokol maró savval töltött , egyre mélyebb bugyraiba zuhanva tengődtem kiszolgáltatott magányomban…
Kiviszem magammal a konyhába -, közben készítenem kell az ebédet, két éhes száj hamarosan követeli a mai betevőjét -, az asztal, a munkapult tele az előkészített hozzávalókkal. Hová is tegyem? Félretolom a lisztes dobozt, cigim a hűtőre, csészém a mosogatóba…na, így már elfér. A vagdaltra ráfér még egy kis érés a fűszerekkel, ízletesebb lesz. Még egy csésze kávét töltök magamnak, cigarettára gyújtok, közben kevergetem a feketét… Szertartás. Arra való, hogy minél távolabbra toljuk ki a csúcspontot, mely mellékes, hogy jó, vagy rossz, egy bizonyos, utána sok minden megváltozik bennünk, még ha átmenetileg is. Túl sokáig viszont nem nyújtható az előkészület, pedig gyakorta mennyire szeretnénk. A tettre hívás parancsoló kényszere előbb-utóbb felülkerekedik.
Leülök az albumhoz, tétován nyitom ki, lassan. Az emlékek kíméletlenül megrohannak. Egy-egy villanásnyi észlelet csupán a kép maga, mögüle azonban megannyi ködből előkúszó, mozgó, színes és hangos film nyűgöz le hangulataival, illatokkal-ízekkel-érzetekkel kevert epizódjaival.
Nagymama a lágy, bölcsen jóságos tekintetével. Az élet apró szépségeire ő hívta fel a figyelmem, vég nélkül mesélt és tanított, olyan értékek meglátására vezetett rá, mint azóta senki más. Minden tevékenység többrétegű felfogására késztetett, a praktikumra, a célra és a tett élvezetére egyben. Nagyon szerettem vele lenni, ő sosem éreztette velem, hogy kicsi vagyok és esetlen, mindig volt ideje és türelme kivárni, hogy valamit megértsek vagy megtegyek. Mély hálával adózom emlékének…
Felpattanok a székről, lekapcsolom a rizs alatt a tűzhelyet, lehalkítom a televíziót, bár nem hallani semmit belőle, a fürdőben harsány dobolással pattog a mosógép centrifugálás ürügyén. Hamarosan teregetnem kell. Lám, milyen megkönnyebbüléssel tölt el, hogy néha elszakadhatok az emlékezéstől. Valójában képtelenség, csak áltatom magam, hiszen pandora szelencéje már nyitva, nincs visszaút.
Két kicsi lány mosolyog rám a következő felvételről, húgom és én, négy és nyolc évesek voltunk itt. Mosolygok, mert muszáj, pedig erre csak „Zsunak” volt oka. Imádott fényképezkedni, pózolni, szép ruhákban feszíteni, nem csak, mert szép volt, s ez önmagában is kielégülés egy kislány számára, hanem mert áradoztak róla a felnőttek, hogy milyen bájos, édes…Huh! Én ki nem állhattam az ilyen zajos, puccos felhajtásokat, a kötelező mosolygást, mely sokszor úgy éreztem, szinte vicsorgássá fajul. Sokszor rám is pirítottak, hogy ne vágjak már olyan képet, mintha vackorba haraptam volna. Hogy mosolyoghattam volna önfeledten, mikor a húgomat körbeajnározták, engem meg állandóan piszkáltak, noszogattak, kritizáltak. Sokszor úgy éreztem, csak a terhükre vagyok, s talán jobban éreznék ők is magukat, ha nem lennék…Ez az érzés különösen azóta kerített hatalmába, mióta Zsu születésével mindenkit önmaga köré gyűjtött, s folyamatosan maga mellett tartott.

Sosem éreztem igazi meleget, megnyugtató támaszt anyámban, de az a kevés is, amit nekem juttatott önmagából, Zsu megérkeztekor szinte nyomtalanul tűnt el az életemből…
Sokat tépelődöm azóta is azon, miért ily’ elhagyatottan, szinte árván kellett felnőnöm, a figyelem melengető sugarától eltakartan, önmagamba, komor, sötét gondolataimba zártan mindig. A kor persze meghozza a maga megértési fokozatát. Akarva, akaratlanul elértek féltve őrzött titkok családom múltjáról, így utólag megmagyarázhatóak a történések, de ez nem veszi el az élét a hiány fájdalmának. Hiába tudom, hogy rosszkor akartam érkezni szüleim életébe, s egy nem kívánt terhesség egy nőnek mekkora átok, ez nem enyhíti az egész létemen átvonuló vád érzését környezetem iránt, legfőképp azok iránt nem, akik azt a keveset is elvették tőlem, ami alanyi jogon járt volna nekem is, mint kisgyereknek. Soha nem éreztem az igazi szeretet édes ízét, azt a gyermeki lét számára nélkülözhetetlen biztonságot és védettséget, amit a többi gyerek kapott. Ettől picinek és jelentéktelennek láttam magam, nem kaptam ösztönzést, hogy határozottan lépkedjek utamon, így minden lépésnél elbizonytalanodtam. Nem volt mibe kapaszkodnom, ha elvesztettem egyensúlyom, ha megcsalt a szemem, s mindezek tetőzésére a kritikák egyre erőtlenebbé és ügyetlenebbé tettek. Bukdácsoltam, botladoztam egy sötét erdőben, s rettegtem, mikor tör rám valami veszedelem. Még kiáltanom sem volt érdemes, mert senki nem hallotta volna meg…
Ez az alapérzés máig bennem él, nem volt, ami vagy aki feloldja, súlyosbító körülmény viszont annál több. Gyermekkoromból hozott túlérzékenységem megakadályozott abban, hogy bármit is könnyedén vegyek. Minden felém kinyújtott kézen karmokat véltem látni, minden mosoly mögött az ellenség vicsorát, minden jó szóban a hátsó szándékot. Önmagamra utaltságomban kifejlesztettem egy védekező-mechanizmust a külvilággal szemben, egy masszív, áttörhetetlen falat, mely a biztonság illúzióját kölcsönözte nekem. Csalódásaim, veszteségeim mind-mind e fal vastagsága miatt alakultak ki, ma már tudom. Bár, ha visszamehetnék, és újra kezdeném, akkor sem tudom, mit tennék másként…
Miért?! Miért ez az én sors-keresztem? Mit vétettem a világ ellen, hogy ekkora büntetés terhét kell cipelnem mindhalálig? Gyakran annyira értelmetlennek tűnik ez az egész küszködősdi, a szélmalomharc, hogy legszívesebben véget vetnék neki. De tudom, hogy nem tehetem, vállaltam valamit, ami elől nincs menekvés, semmilyen. Csak tudnám pontosan, mi az! Lesz-e elég erőm végigcsinálni, talán még kicsit jól is?…
Feleszméltem gondolataimból, csönd volt. Lejárt a mosógép, teregethettem. A mellemre telepedett súlyt igyekeztem egy kis aktív tevékenységgel enyhíteni. Felálltam, a konyha szanaszét, felpillantottam az órára, s elfogott a méreg. Későre járt, ebéd sehol, én meg csak ücsörögtem bajaimon keseregve, miközben a fiúk hamarosan korgó gyomorral nyomulnak be a konyhába. Leszidtam magam felelőtlenségemért, hogy saját nyavalygásaim miatt érzéketlenné válok szeretteim igényei iránt, s cikázni kezdtem a lakásban, mint egy gyorsított film szereplője. Megbotlottam a küszöbben, nekiütődtem az ajtófélfának, belerúgtam az asztal lábába úgy, hogy alig bírtam menni, beejtettem a pulóvert a kádba… Negyedórás szerencsétlenkedéssel fűszerezett munka után kifulladva rogytam a konyhai székre. Rágyújtottam. Fájtak a tagjaim, s sajgott a mellem, ott belül. Szándékosan féloldalasan ültem a székre, hogy ne lássak rá egykönnyen az albumra, de vonzotta a tekintetem, húzott maga felé elháríthatatlan erővel. Szerencsémre, győzött a kötelességtudat, feltápászkodtam, s nekiláttam a vagdaltak formázásának és sütésének…

- Anyu! Anyu, h – h – h - zokogta Betti édesanyja nyakába a leánykollégium társalgójában, ahová a szülők csemetéjüket meglátogatni érkeztek, minden hónap utolsó vasárnapján, a szabály szerint. Olyan hevesen ölelte a drága testet, hogy már az ő karjai is egyre jobban sajogtak a fájdalomtól. Mégsem lazított a szorításon, hiszen hamarosan ismét nélküle kell léteznie, itt e teljesen idegen világban. Melle összeszorult, s patakokban ömlő könnyei teljesen eláztatták a részvéttől elgyengült asszonyt.

- Anyu! – h – h – h - Anyu! – h – h - h – ennyi volt, ami tellett tőle, ez az egy szent szó, amit ki tudott préselni makacsul és égőn összeszorult torkán. Pedig mennyi mindent szeretett volna elmondani, mi mindent akart kérdezni! A hosszú, gyötrelmes várakozás édesanyjára, mire eljöhetett hozzá, összecsomózta, fekéllyé növelte oldhatatlan hiányérzetéből fakadó fájdalmát, melyet egyszerű szavakkal kifejezni lehetetlenség, hiszen együtt szakadna vele a tüdeje, a szíve… Az arca lángolt, légzése akadozott, s egyre artikulálatlanabb hangok törtek fel belőle, a lelke legmélyéből, ahogy az őt ölelő, egyetlen s bizonytalan támaszát szorította. Szeretett volna eggyé olvadni vele, hogy soha ne kelljen úgy nélkülözni őt, ahogy kénytelen volt, valami megmagyarázhatatlan okból. Határtalan kétségbeesés lett rajta úrrá, ha arra gondolt, hamarosan ismét belezuhan abba a feneketlen és sötét magányba, mely anyukája távozása után lesz része. Azt az állapotot nem akarta újra, nem engedhette, hogy megtörténjen megint.

Hányszor próbálta elmondani, hogy valójában mindig ez hiányzott neki otthoni gyermek-magányában, hogy pajtásai legyenek, barátkozhasson, játszhasson velük! Odahaza ez nem adatott meg neki az őrházban, mert olyan messze laktak a falutól, hogy egyetlen szülő sem engedte el gyermekét hozzá a távolság miatt. Jó volt ott egyedül is, egy darabig, de mindig mindennek csak akkor volt értelme, ha azt valakivel megoszthatta.

Itt mindene meg volt - apja ezt akarta, ezért íratta be ide kislányát, a társaság és a kényelem miatt. Azt nem tudhatta, hogy valami létfontosságútól fosztja majd meg őt, melyet a társak tömege sem tud pótolni, az édesanyjától. Egy hat éves kislánynak még olyan nélkülözhetetlen az édesanyja, mint a testnek a betevő falat.

Az intézetben csodálatos játszószoba volt, temérdek játékkal megtöltött polcai ünnepi boldogsággal töltötték el Bettit, mikor hétvégeken bemehettek oda. A Tv szabályosan lenyűgözte. A Foxi Maxi kalandjait olyan áhítattal nézte, mint valami tündérmesét. Nekik otthon villanyuk sem volt, a tv-t varázsdoboznak képzelte, valami mágikus csodaeszköznek, melynek közelében lenni hatalmas kitüntetés.

Az Intézet osztályait hetente elvitték sétálni a városba, gyönyörű színes ruháikban kígyóztak az utcákon nem kis feltűnést keltve a járókelők között. Betti büszkén feszített illatos ünneplőjében, társai néha ki is csúfolták szálegyenes tartása miatt. Nem értették, mitől van úgy megilletődve.

A tanulás nem okozott nagy erőfeszítést, írt-olvasott, mire iskolába került, így tanórákon gyakran kapott színes cukorkákat a tanító néniktől. Ízüktől minden alkalommal jobb kedvre derült. Élvezte az énekkari és versmondó foglalkozásokat is. Ezek a szép órák tudatán kívülre kényszerítették esténkénti nyomorúságát, az elhagyatottság világtalanságát…

- Anyu! – h – h – h- zokogott és zokogott, miközben látta, már cihelődnek a szülők, már osztogatják búcsúcsókjaikat egymásnak gyermekek és látogatók. Lassan kiürült a terem. Ketten maradtak édesanyjával, akibe görcsösen és kitartóan kapaszkodott, s aki már az idegösszeomlás határán, szintén sírva kérlelte kicsinyét, s próbált kibontakozni gyermeke karjaiból.

- Csillagom, el kell mennem! Nem maradhatok tovább! Nézd, már mindenki hazament. Hamarosan jövök ismét. Engedj, édesem! – s már ő is zokogott, elgyengülten és eredménytelenül hámozgatva magáról Betti szorító csöpp kezeit. Két fehér köpenyes nő karolt Bettibe, bevezették a 8 fős szobába, az ágyához.

- Tíz perc múlva ebéd. Menj mosakodni! – szólt hozzá az egyik, simogató lágysággal a hangjában, s tétova bátorítással a szemében. A kislány ágyára borult, s némán rázkódott kis teste még egy ideig.

*

A vonat beérkezett a pályaudvarra, lassulva haladt majd megállt a peronon nyüzsgő tömeg mellett. A hangszóróból hangos tájékoztatás zengett a vonat beérkeztéről. A szerelvény lépcsőjén tolongva-zsibongva tódultak lefelé a gyermekek, s ugrottak boldogan a rájuk várakozó szülők karjaiba. Betti egykedvűen lépkedett a lépcsőfokokon a peron felé. Lassan beúszott látómezejébe apja alakja, messziről hallotta harsány, méltatlankodó hangját, miközben az rámutatott.

- Ez nem az én kislányom! – s Betti remegő lábacskái már léptek is visszafelé…

*

Meghitt tűzropogás hallatszott a kályha felől, a szobában kellemes fenyőillat árasztotta a karácsony hangulatát. A fa csodálatos volt, tele pompás díszekkel, kalács ínycsiklandó illata szállt be a konyha felől. Az asszony az ünnepi asztalt terítette, soha nem látott, az alkalomhoz illő mintázatú tányérok és poharak, déli gyümölcsök és sütemény került rá.

Betti a kályha melletti széken üldögélt, csaknem fázott mégis. A régi áhítatot most nem érezte, az egész jelenet távolinak, mesekönyvbe illőnek, hamisnak tűnt számára. Elfordította fejét, maga elé nézett inkább. Előre-hátra hintáztatta magát a széken, s furcsa, disszonáns dallamot dúdolgatott halkan, fáradatlanul.

Csengő éles csilingelésére kapta fel fejét. Szülei a fa mellett álltak, s az ajándékok kibontására bíztatták. Feltápászkodott székéről, kibontott egy csomagot, s gyönyörű hajas babát talált benne. Nézte, nézte, és nem érzett semmit, pedig emlékezett, valamikor régen pontosan ilyenre vágyott...