zotya novellaszerűségei :)

Cseresznyevirág

 

 

Épp úgy csomagolt, mint bárki más. Mint mindenki, aki gyakran utazik. Már nem kellett összeírni, listát csinálni, hogy minden meglegyen. Haza felé már úgy is sokkal könnyebb lesz a csomag. Nincs semmi fölösleges holmi. Minden csak praktikus és egyszerű. A súlyra ügyelni. Már megszokta ezt is. Az Ő csomagja biztos nem marad le a reptéren. A kézitáska is egyszerű, de elég méretes ahhoz, hogy minden szükséges elférjen benne. A sminkes kis csillogó neszeszerre most semmi szükség. Elég egy tükör. 
Néha a gyerek felé pillantott. Az fel sem nézett. Valami játék teljesen lefoglalta, és különben is megszokta már. Az anyjának néha utazni kell. Ő még is kicsit elidőzött rajta. A pakolás várhat. Elfogta valami lelkiismeret-furdalás féle. Olyan gyakran hagyja magára. A gyerek pedig olyan türelmesen fogadja. Ilyen volt régen is. Sírt, de elfogadta. Talán jó helye volt a nagyanyjánál, vagy csak egyszerűen beletörődött. Pedig hosszúra nyúlt minden utazás. Nem napok, hanem sokszor hetek teltek el és nem ritkán hónapok, mire a reptéren újra landolt a gépe. Nem tudta levenni szemét a gyerekről. Úgy érezte lemarad valamiről. Elmúlnak olyan pillanatok, miknek nem lehet a részese. Mintha sokkal több időt töltene távol, mint ahogy azt mérik. A gyerek is valahogy gyorsabban nő ez idő alatt. Talán abba kéne hagynia. Talán valami itthoni munka kéne. Annyi furcsa új gondolat futott végig rajta, hogy nem is hallotta, hogy csöngetnek.
- Biztos a nagymama – kiabált a kisfiú, és futott az ajtóhoz. Ott tétován megállt és várta, hogy az anyja ajtót nyisson. Mindenben olyan türelmes és illedelmes volt. Olyan összeszedett és értelmes.
Jól öltözött, fiatalos, mosolygós nő állt az ajtóban. A gyerek kedvesen átölelte, semmi nyakba ugrás, kiabálás. Az asszony megsimogatta a fejét és besétált. Volt benne valami előkelő, valami fagyos és mégis, olyan gyengéd „nagymamás”. A lányát kurtán köszöntötte. Nem harag volt ebben a kurtaságban, inkább bele vegyült valami szemrehányó némaság.
- Végeztél már a pakolással? – kérdezte.
A nő, csak biccentett és behúzta a cipzárakat, összezárta a csatokat. Túl csendes volt az anyja, még a szokottnál is csendesebb. A nő valami veszélyt szimatolt. Valami éppen kitörni készülő vulkán szaga volt a lakásnak. Még csak a füst, talán egy kis pernye, de ez bármikor változhat.
Az asszony megvárta, míg a gyerek a konyhába megy vacsorázni. Addig nem szólt.
- Meddig akarod még ezt csinálni? – kérdezte csendesen.
- Nem tudom már lemondani az utat…én próbálom…hogy ritkábban, de…nincs senki…nem tudnak küldeni most senkit. Értsd meg mama, szükség van rám.
- Itthon is – felelte kurtán az asszony.
A nő lesütötte a szemét. Feleslegesen mondott volna bármit is. Pontosan tudta, hogy az anyjának igaza van. Mikor ránézett a jóllakott szőke, gyönyörű és folyton mosolygós elégedett gyerekre, megint csak elkapta valami kellemetlen érzés. Valami folyton motoszkált ott a gyomra körül és nem tudta eldönteni, hogy az utazás izgalma, vagy valami más. Miféle izgalom lehetne, hisz gyakran repül. Nem. Ez valami új érzés. Aztán csak nézte a fiát és hirtelen előtte lebegtek azok a hatalmas pocakú, vézna végtagú, fekete szemű gyerekek. Mennie kellet. Szükség volt ott rá. Azok a gyerekek úgy küzdöttek most a létért, mint még sosem. Olyan helyre várták, ahol a természeti csapások egymás után érték az amúgy is küzdelmekkel teli országot.
Nem tudta mit mondjon az anyjának, de az mintha valamit megsejtett volna. Belefúrta magát a gondolataiba. Pontosan tudta mi jár a fejébe és ki is mondta egy részét.
- Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy nagy a felelősség és, hogy fontos a munkád, de…nem tudom, hogy helyesen teszed e. Neked is van gyereked és más, talán jobb élete van, mint azoknak, de…nekik mégis sokkal, de sokkal jobb. Velük mindig ott van az anyjuk. Ők minden este odabújhatnak hozzá…
A nő döbbenten állt anyja monológja előtt. A gombóc a hasából a torkáig szökött. Ott fojtogatta. Szerette volna megölelni, szerette volna a kezét csókolni és megköszönni mindent, amit a távollétében tesz. Megköszönni az ételt, a tiszta ruhát, mit a gyerekének ad. Megköszönni a simogatásokat, a becézéseket és megköszönni a mindennapos mesék minden egyes szavát, amit helyette mond el a fiának. De csak bénán állt. Némán és lefelé csüngő karokkal percekig. Nézte az asszonyt és kereste a szavakat és az első lépést várta, mi az ölelésbe vitte volna. Így álltak egymással szemben. Az idő is megállt köröttük és egyetlen apró mondattól futottak tovább a percek.
- Ez lesz az utolsó…ígérem – mondta a nő.

               A napok hetekké nőttek és három hónappá duzzadtak. A kommunikáció akadozott az otthoniakkal, de azért sikerült tartani valahogy a kapcsolatot. Minden rendben ment. A munka jól haladt. Az szökőár sújtotta területen kialakult járványt sikerült megfékezni. Sok gyerek kaphatott orvosi segítséget a szervezetük által. A területre érkező szállítmányok a munkaerő és a nem kevés pénz úgy tűnt, egy időre megoldja az itt lévők mindennapjait. Egy időre. A következő katasztrófáig mindenképp.
Néha úgy érezte, hogy itt tudna maradni. Magához tudná ölelni az össze fekete, vézna gyereket. Dúdolhatna nekik valami altatót esténként. Vagy egyszerűen, csak játszanának. Bármit. Elképzelte, ahogy a kisfia itt szaladgál velük. Hallotta a nevetését és látta maga előtt szőke kis fürtös fejét. A többi kisfiú csak körbe állná, nézné kicsit, majd együtt szaladnának.
Fáradt volt. Lefürödni sem volt ereje. A sátrában ült koszosan, izzadtan az ábrándjai között. Ritkán kapott postát, de most az egyik kollégája felé sietett egy borítékkal. Ide nehezen értek el a levelek. Valahol a fővárosba sikerült utolérni a nekik címzett küldeményeket. Gyakran valamilyen gyógyszerszállítmánnyal érkeztek. Ma nem vártak semmit, csak a holnapi autót, ami majd a reptérre viszi őket.
- Pont idejében érkezett a levélkéd. Holnap már a szúnyogok olvasták volna – nyújtotta felé mosolyogva a férfi.
A levél otthonról érkezett. A név ismerős volt. Régen nem olvasta már. A cím ismeretlen, de a név olyan ismerős. Olyan távoli és olyan sajgó. „Bekő Dániel”. Az írás is olyan ismerős. A betűk. Azok a nyújtott, hosszú, szálkás betűk. A levelek. Az utolsó. Ahogy elment. A búcsú.
Hirtelen egyetlen percben lepergett benne a kapcsolata, az utolsó hosszú és értelmes kapcsolata, miből a fia is született. Aztán az értelmetlen, vajúdó próbálkozások az együtt maradásra. A gyerekért, a szerelemért. A viták a munkáról, a családról. Aztán mikor elment. Meg sem várta a gyerek születését. Nem volt rá idő. Nem, nem idő nem volt, hanem lehetőség. Nigériában született.
Tágra nyílt szemekkel meredt a borítékra. Forgatta és már érezte is a régi illatot. Érezte a férfi bőrét és fülébe csengett öblös hangja. Félt kinyitni. Valami veszélyt szimatolt. Valami óvatos rezdülés futott át izmain. Valami olyan, mint mikor űzik a vadat. Mikor közel a csapda, kikerülhetné, de éhes és belesétál. Óvatlan, mert elfáradt és nincs semerre út. Most Ő a vad. Űzik újra a feledett érzelmek. Megcsapja az ember szaga, de már késő. Nem szerette már a férfit. Nem akarta, de valahogy örökre a része lett. Nem a gyerek miatt. A múlt miatt. A régi érzések miatt. Vagy csak belé kövült belőle valami.
Azt sem tudta mi lehet a levélben, de abban biztos volt, hogy nem kettőjükről szól. Nem valami szerelmes levélke. Ezen Ők már rég túl vannak. Valami más lehet benne. Valami nem jó. Nem forgathatta sokáig, mert már így is napok óta úton volt a levél. A megtépázott borítékon számtalan pecsét jelezte útját. A ragasztás kissé már elengedte. Könnyen nyílt. A megszólítás baráti, a tartalom tárgyilagos és kissé hűvös. Mintha nem akarna mindent elmondani, de tudatni akarná a fontos dolgokat. Egyszerű szavakkal ír az anyjáról, aki hirtelen kórházba került. Beteg. A gyerek nála. Menni kell haza…
A nő elolvasta még párszor a néhány sort, mi inkább táviratnak tűnt, mint levélnek. Majd hirtelen belévillant, hogy a gyerek talán fél évvel ezelőtt látta utoljára az apját. Két alkalomnál többször meg amúgy sem találkoztak évente. Azt sem tudta mióta lehetnek együtt. Pontosan hol és mi történt az anyjával.
Újból belenézett a levélbe. Próbált még több információt kicsikarni belőle, de nem sikerült. Valószínűleg nála lehetnek. A gyereknek ott mindenképp jobb. Majd eszébe jutott, hogy a férfi Angliában él. Ezek szerint haza jött. Talán az anyja hívhatta, vagy csak pont haza látogatott. Olyan kusza volt minden gondolata. Tele feltételezésekkel. Az éjszaka pedig kegyetlenül hosszú volt, de reggel elindultak az autók a reptér felé. Hosszú órák múlva már újra otthon lesz.

                Csak a reptérről telefonált. A vonal végén álmos hang szólt. A férfi volt. Röviden beszéltek. Inkább csak a nő. A férfi hallgatta. Ki akart menni elé, de elutasította. Még nem érezte úgy, hogy felkészült volna. A gyerek óvodában volt. Így könnyebb lesz beszélgetni is.
Furcsa volt, mikor ajtót nyitott neki. Olyan meghitt, idilli pillanat volt. Nem sokat változott. Inkább csak sápadtsága mélyült. Angliában keveset süt a nap.
A férfi vontatottan mesélt. Hangja akadozott és zavartan, gyakran krákogott. Nehéz volt elmondani mindazt, amit a két hét alatt átéltek. A nő anyját hirtelen vitték kórházba. Őt a szomszéd értesítette. A telefon már itthon érte. A gyerek így nem volt idegenekkel és nem hisztizett a helyzet miatt. Olyan felnőttesen, olyan férfiasan viselkedett. A férfi nagyon büszkén mesélt róla és ilyenkor folyton mosolygott. Az asszonyról nem szólt. Sokáig kerülte a részleteket. Nem is lehetett tudni semmit, mert olyan hirtelen elvitték és akkor még úgy nézett ki, hogy minden rendben. Talán valami kimerültség, vagy valami enyhe vírus. A kórházban nem tudták, hogy beteg. Valami magán orvoshoz járt és titkolta, hogy rákos. Nem fogadott el minden kezelést, csak azt, ami nem döntötte ágynak. Nem akarta, hogy kihullott hajjal, gyengének lássa bárki. Három napja végleg feladta…meghalt…
A férfi csak beszélt és a nő dermedten hallgatta. A „halál” szó utáni mondatok már csak egészen tompán jutottak el hozzá. Valahonnan mélyről még hallott valamit, de mintha a tenger legmélyén ülne és valaki a partról próbálna beszélni hozzá.

A temetés körüli teendők lefoglalták. Csendesre tervezte. Annyira, hogy mellette csak a férfi és a gyerek állt. Az anyja sosem akart nagy felhajtást. A búcsúztatót sem akarta hosszúra nyújtani. Nem akart sírni. Olyan erős akart lenni, mint az anyja volt. Az a nő, kihez talán hároméves koráig került igazán közel, aztán valamiért folyton távoli és elérhetetlen kezdett lenni a számára. Mire meg felnőtt, már mindegy volt. Mégis összekötötte őket valami ebben a mások számára talán idegen szeretettben. Nem volt ez rideg, vagy elutasító szeretet csak olyan idegen. Talán ez a szó a legtalálóbb. Másrészt meg mégis olyan közel voltak egymáshoz, hogy szavak nélkül is értették a másikat. Vagy legalább is a nő azt hitte. De most, hogy már soha többé nem mondhatja el amit érez, egész más hangulata lett ennek a szeretetnek. Az utolsó találkozáskor el nem ölelt ölelés emléke folyton kínozta. A ki nem mondott szavak és az akkor komolyan eltervezett ígéret, hogy többé nem utazik, hirtelen értelmét vesztette. Azok a pillanatok visszahozhatatlanul simultak bele a múltba.

A férfinak megköszönte, hogy segített. A lehetőség, hogy maradjon még, teljesen megrémítette. Nem akarta, hogy gyengeségében bármi olyan szövődjön köztük, mi újra felélesztené kapcsolatukat. A férfi ezt pontosan érezte. Könnyen ment el, mert megszokta már. A gyerekkel való gyakoribb találkozások vágya viszonzásra talált. Az egyességük korlátlan volt ez ügyben. Bár Anglia messze van, de minden rendben lesz, és a helyére kerül.

 

Nem teltek a napok könnyen. A nő sosem tudott otthon lenni többé a lakásban. Az anyja megannyi elhelyezett tárgya, a fényképek és a folyton felizzó emlékek megakadályozták ebben. Nem tudta magában elrendezni a dolgokat. Elfogadhatatlan volt számára anyja titka, az eltitkolt betegsége, még akkor is, ha ez annyira jellemző volt az asszonyra. Tudta, hogy sosem viselné el, ha gondozásra szorulna, ha nem úgy hagyhatná el ezt a földi világot, ahogy mindig is tervezte. Gyönyörűen és méltósággal. Sikerült. Egyedül benne hagyott keserű gondolatokat és sosem múló sebeket. Az idő pedig nem kínált megoldást. Az idő nem minden esetben oldja meg a dolgokat, ahogy ezt ígérik, hanem elsöpri, mert egyszerűen magával viszi a feledésbe. Amit pedig mélyen belénk vésődik, azt mi visszük magunkkal. Ott tipródunk rajta, rágjuk emésztetlenül és öklendezzük fel újra, pedig jobb volna egészben lenyelni.

                A férfi fél év elteltével kapott a nőtől levelet. Hosszú volt, de csak pár részlet maradt meg benne. Azok, amiben hosszasan ír a gyerekről, a találkozás lehetőségeiről. Az utolsó bekezdést pedig ezerszer elolvasta.

„ Nem tudom, hogyan köszönjem meg, amit akkor tettél. Talán megint csak nem találtam ott a temetőben a szavakat és talán nem is kerestem eléggé. Rövidre akartam azt is fogni, mint mindent, ami fáj, vagy nem olyan lényeges az életemben. Nem bírom a könnyeket. Ezt anyámtól kaptam hagyatékul. Talán meg sem tanított sírni. Csak erősnek és céltudatosnak nevelt. Vagy csak egyszerűen ilyenné lettem. Már nem számít. Csak nem akarom elkövetni, azt a hibát, hogy nem köszönöm meg, vagy nem mondom el, amit szeretnék. Köszönöm. Hidd el ebben az egyetlen szóban, ahogy most itt leírom és közben halkan kimondom neked, ebben benne van minden, de minden hálám. 
Azt szeretném, ha sosem haragudnál azért, hogy elmegyek, és azt hinnéd, hogy megint képtelen vagyok összeegyeztetni a munkámat a családdal. Remélem anyám is megbocsát… Egyenlőre Nigériába megyünk. Jó helyünk lesz. Gyakran jövünk majd, és hozzád igazítjuk a látogatásainkat. Képtelen vagyok itt maradni. Nem bírok. Talán gyáva, vagy gyenge vagyok mégis, de egyenlőre jobb lesz így. Nem tervezek. Nem tudom mennyi időre…”

                A férfi elővette még évek múltán is a levelet. A ködös Anglia mindennapjaiba ez a néhány sor is tudott fényt lopni. Elnézte a nő kellemesen kövérkés betűit és már ettől mosoly futott át az arcán. Megrágta a sorok közé bújt gondolatokat, miket talán egyedül Ő olvasott ki. Elnézegette a nő „köszönömét” mi olyan volt, mint valami oázis a lelkének. Csak ült az ablaknál és nézte a szürke felhőket. Angliában esett. Nigériában teljes erőből tűzött a nap. Otthon, pedig a tavasz bontogatta a cseresznyefa apró virágait.

 

Az Anna dolog

 

A kulcs megcsörrent a zárban. A nő halkan belépett, hanyagul a fogasra vetette kardigánját. Órák óta szorongatta. Meleg volt. Táskáját a cipős szekrény tetejére tette. Épp, hogy beköszönt a szobába és a többi csomaggal a konyhába sietett. Nem volt még késő, de inkább nekiállt a vacsorának. A férfi a fotelból várta, hogy az asszony benéz és kérdez valamit, de csak az edények csörömpölését hallotta. Egy darabig még pihentette az újságot a térdén, majd tovább olvasott.

                Az illatok a konyhába csalták. Az asszony már majd egy órája ott sürgölődött.

- Át sem öltöztél? – kérdezte a férfi.

Az asszony végig nézett magán és akkor vette csak észre, hogy még mindig az az almazöld szoknya van rajta, amibe reggel belebújt, és a selyem blúzán már egy kis paprika folt is esett.

- Haza jött az Anna – szólt az asszony hirtelen.

A férfi kutatni kezdett a fejében, hogy az vajon ki is lehet. Remélte hamarosan segítséget kap majd a nőtől, de az mintha nem is neki szólt volna, tovább kevergetett valamit a gázon.

- Tudod, az Anna…a földszintről – szólt ismét, most már a férfi felé fordulva. – Na, a hátmester lánya. Az a szép kis szőke lány. Tudod, hát…aki a múlt nyáron itt volt pár hetet a fiával.

A férfinak lassan derengeni kezdet valami. Emlékezett a fiúra is. Olyan kis véznaforma szőke gyerek. Az arca tele volt mókás kis szeplőkkel. Az anyja meg, olyan feltűnően szép lány volt. Igen már pontosan emlékszik. Nem is igen értette, hogy a házmesternének hogyan is lehet ilyen szép lánya.

- Na, emlékszel már? – kérdezte a nő ismét, de nem nagyon várt választ. – Válnak. Azért van itthon.

Látta, hogy a férfit nem érdekli, így nem is beszéltek tovább róla. Terített és vacsorát tálalt. Nem nagyon szóltak egymáshoz. A nő belemélyedve a gondolataiba majszolta az ételt. Talán az Anna dolgán gondolkodott, talán odabent az irodában történt valami. A férfi nem faggatta. Sosem szokta.

A vacsora nem nyúlt hosszúra. A férfi beült a TV elé és maga elé bámult. Be sem kapcsolta. Egy darabig nézte a sötét képernyőt, majd a távirányítót kereste. Valami zenés film volt, de nem nagyon érdekelte. Gondolatai csapongtak. Ez az „Anna dolog” valami egész fura gondolatsort indított el benne. Vajon nekik miért nem jutott eszükbe a válás? Mi tartja össze őket már több mint húsz éve? Miért nincs gyerekük? Hogy a gyerek kérdés miért vetődött fel benne nem is tudta. Talán az Anna szeplős kisfiáról. Homályosan emlékezett is, hogy házasságuk kezdetén tettek is próbálkozásokat és akarták is ezt a gyerek dolgot, de valahogy nem sikerült. Aztán már tisztán emlékezett, hogy az asszony el is cipelte őt valami vizsgálatra, meg az is járt valahová még, de neki az egész olyan homályos volt. Beszéltek nekik az örökbefogadásról, de ezt aztán elvetették. Neki nem hiányzott a gyerek. Az, hogy a felesége mit gondolt, meg sosem kérdezte. Nem szokott sokat kérdezősködni. A nők úgyis elmondanak mindent, ha akarnak.

Az asszony közben bejött a szobába. Ez kissé megakasztotta ezt az „Anna dolgot” és az egész gondolatmenetet. Néhány percig nézte a nőt. Szemüveg volt rajta és valami ostoba női magazint olvasott, a fotel melletti a kislámpa fényénél, hogy ne zavarjon senkit. Olyan fáradtnak látszott. Kissé nyúzott volt az arca és a szeme alatti karikákat még jobban felnagyította a szemüveg. Még mindig az almazöld szoknya volt rajta és a blúz, amiből ki akarta szedni a paprika foltot, de az csak elmosódott. A szoknya feszült rajta. Oldalt fel volt hasítva. Úgy gyárilag. A férfi nem gondolt arra, hogy ez azért van, hogy kényelmesebb legyen, inkább csak arra, hogy milyen kellemes látvány, ahogy a nő combja kivillan a hasítékból. Ahogy feljebb siklott a tekintete, elakadt a feszülő blúzon, és a gombokon. Az asszony már nem volt fiatal és ereszkedett itt-ott néhány dolog, de a mellei valahogy még mindig olyan peckesen álltak a melltartóban, mint régen. A gombok erőszakosan összefogták a selyemblúz széleit, de így ülve, betekintést adtak a blúz alá. A férfi már nem is emlékezett rá mikor is nézte meg utoljára így a nőt. Majd az futott át az agyán, hogy vajon Őt az asszony milyennek látja. Amikor a tükör előtt pózol borotválkozás után, még egész jól érzi magát, de mikor öltözni kezd, a nadrágok egyre nehezebben érnek össze rajta. Mit szólhat a domborodó pocakjához és vajon észrevette már, hogy kezd löttyedté válni a bőr a fenekén. Hirtelen maga előtt látta a nő fenekét, pedig az még mindig csak a fotelban ült. Az övé feszes volt. Tovább nézte a lámpa alatt üldögélő nőt. A fejére vetülő fényben a haja egész különösen csillogott. A feltűzött frizurájából kibújó tincsek kissé izzadtan tapadtak a tarkójára.

Megkívánta az asszonyt. Furcsán érezte magát. Nem nagyon emlékezett mikor történt vele ilyesmi utoljára. Persze szoktak szeretkezni, de csak úgy…hát, úgy, hogy talán ha hetente egyszer összebújnak. Olyan hirtelen, egyszerűen és gyorsan, mert reggel kelni kell. Aztán eszébe jutott, hogy régen valamikor gyakrabban történt ilyen. Szinte remegve várta a nőt haza.  Azt, hogy végre megcsörrenjen a kulcs a zárban. De már előtte figyelte a busz hangját, ami ott állt meg a ház előtt. Hallotta cipője koppanást és számolta a lépcsőket, ahogy felért. Nem gondolt tovább arra, hogy mindez hová lett. Már nem számított. De most megkívánta az asszonyt.

Nem tudta mit tegyen. Nem tudta szóljon e. Elfelejtette a jeleket is. Nem tudta mit is kell tenni. Hirtelen arra sem emlékezett, hogy mikor ölelte a nőt utoljára. Szájában a csókjának az ízét kereste, de nem lelte. Nem tudta mikor csókolta meg Őt. Nézte a szorosan összezárt száját a nőnek. Szép, apró kis szája volt. Néha rakott rá valami kis rúzst. Ettől teltebbnek tűnt, de anélkül is szép volt.

Az asszony a haját igazgatta a fotelban és folyton fészkelődött. Talán észrevette a férfi tekintetét. Nem nézett oda, de talán érezte, hogy gyakran felé sandít. A férfi pedig tovább játszott a gondolataival. Már alig emlékezett arra, hogy honnan is kezdődött ez az egész dolog. Még valahol elkapta agyában azt az „Anna dolgot”, hogy válik…és hazajött. Meg, hogy ők már lassan negyed századot leéltek és nem váltak el. Nem nagyon értette, hogy miért nem, hisz néha nem is hasonlított másra az életük, mint valami társbérlethez. Csak itt laktak együtt. Már alig beszéltek és valahogy mégis…sosem jutott az eszükbe elválni.

                Az asszony sóhajtozott, lassan lapozott az újságban. Szemüvegét igazgatta, haját eltűrte a homlokából. Néha felnézett a férfire, de csak úgy megszokásból. Nem volt kedve beszélgetni. Folyton fészkelődött a fotelba és a gyomrát simogatta. Szája néha megrándult a fájdalomtól. Csak egész aprón ott a szegletében. Gyakran fájt az epéje. A férfi arra gondolt talán most is a hagyma bántja. Majd iszik egy kis langyos vizet. Az mindig segít neki. Látta, ahogy az asszony hirtelen feláll, és a konyhába siet. A férfi pedig mosolyogva nézte, ahogy kifelé menet diszkréten elfolyt egy kis böffenést. Így is éppen úgy szerette.

Ha megszámoltam az esőcseppeket

 

Azokat a meleg nyári estéket szerettem, amik nyugodtak voltak. A vihar a maga éktelen robajával régen megrémített. Érthetetlen volt számomra a hangzavar. Még ma sem tudom, miért nem tudja halkabban tenni mindezt az ég, és azt sem tudom igazán, hogy honnan jön az a mérhetetlen sok víz. De az az érzés, mikor a langyos esőcseppek az arcomba hullnak, egyszerűen leírhatatlan. Olyan mintha ezernyi könny mosná az arcom. Ezt szeretem benne a legjobban. Talán mert nem tudok sírni. Próbálok, de sosem megy. Csak elnézem anyámat mikor vörös szemekkel sír és ujjaimmal próbálom elkapni a könnyeket, de azok olyan gyorsan eltűnnek. Aztán csak mosolyog. A kezemtől lehet, azt hiszem. Felszárítja a könnyeket.

A múlt nyár nagyon esőmentes volt. Annyira vártam, hogy essen végre, de semmi. Száraz, tikkasztó éjszakák voltak. Már nem nyomtam az orrom az üvegre, mint kisebb koromban és nem néztem a zizzenő falevelek táncát. Valahogy már nem érdekelt. Esőt akartam. Valami óriás, hangos vihart. A villámlás már nem rémisztett és az azt kísérő dübörgés mulattatott. Nem éreztem félelmet. Tudtam, hogy csak számolnom kell néhányat és jön a robaj.

A Tv esőt ígért. Anyám fellélegzett, és apám hordókat tett a csatorna alá. Mindig így szokták. Öntözni kellett. Láttam a földnek a hatalmas repedéseit. Néhol akkorák voltak, hogy az ujjam is belefért. Végig mentem a kertben és minden nap megszámoltam a repedéseket. Az összeset. Ujjamat beledugva minden résbe, végig mászva a földön. Pontosan tudtam, hogy mennyi van, amibe befér az ujjam és mennyi, amibe nem. A repedések minden nap változtak. Egyre több lett. Ha néha esett pár csepp eső, azt fel is szárította a viharos szél. A repedések nem húzódtak össze, csak bele estek a cseppek. A föld jobban tetszett ezekkel a repedésekkel, mint mikor sáros masszává változott. Az eső azonban mindennél jobban vonzott.

A vihar egész nap csak készülődött. A meleg nyomasztó volt. Szellő sem rezdült. Izgatottságom fokozódott. Egyetlen dolgot tudtam csak, hogy ha várok hamarosan itt lesz. Ha nem lesz nagy a vihar, akkor állhatok az ablak előtt és nézhetem, mint csurog le az üvegen. Figyelhetem, ahogy utat tör magának a szétszárad konyhaablak fáján. Nézhetem az apró kis vízeret, ahogy lecsurog a falon. Majd anyám izgatott matatását, ahogy törölgeti a korhadt fáról a vizet. Csak az én szobám ablakán hagyja, hogy befollyon, ha utat talál. Tudja, hogy szeretem.

Éjszaka jött a vihar. Egész halkan csattogott. Anyám még benézett hozzám talán kétszer is. Látta, hogy az ablaknál állok. Az esőt néztem. Nem tudom szólt e, vagy csak a szél suttogott. Nem mindig értettem a szavait. A hangok sokszor belevesztek valami zűrzavarba. Szétmosódtak a többi zajba, meg néha egyszerűen belekeveredtek a madarak dalába. Az ő hangjukat mindig meghallottam és különbséget tudtam tenni köztük. Sokkal egyszerűbb volt, mint a többi hangból érteni bármit. Persze nem mindig. Anyám dalait nagyon szerettem. Az egyetlen dolog volt, ami már kiskoromban is megnyugtatott. Volt egy, amitől még el is aludtam. Anyám folyton más dallammal énekelte. A többit nem kedveltem, mert egyformák voltak. De ezt úgy énekelte, mint ahogy a madarak énekelnek. „Nagy az ég ablaka, süt a hold éjszaka. Letekint egymaga: Aludjál kisbaba!” Én pedig tágra nyílt szemekkel bámultam az ablakon kifelé az égre. Hallgattam anyámat és néha hagytam, hogy megsimogassa a kezem. Lehunytam a szemem és vártam, hogy csukódjon az ajtó. Ha kiment már nem zavart semmi. Kedvemre nézhettem a sötét éjszakát. Addig nyomtam az orrom az üveghez, míg csak kedvem tartotta.

Már nem nyomom oda, csak nézem az esőt. Mereven állok és bámulok ki a sötétbe. Már csak néha állok itt. Csak ha az esőt várom. Azóta szeretem, amióta egy nyári délután megéreztem a bőrömön. Mindenki beszaladt a házba, én meg meztelenre vetkőzve álltam az udvaron az esőbe. Először a hajamra hullt, majd onnan a nyakamon át a vállamon, le a karomra, bele a tenyerembe. Ha feltartottam a kezem, visszacsorgott a nyakamba. Majd a hátamon éreztem, ahogy mosdat. Langyos volt és olyan selymes. Arcomat feltartottam az égbe és ittam a cseppeket. Anyám törölközőért szaladt, de nem engedtem, hogy megtöröljön. Velem állt az esőben, kezében a törölköző beszívta már a vizet. Láttam, ahogy arcán végig gurulnak az esőcseppek. Ujjaimmal lesimítottam őket, de azok folyton estek. Mikor elállt az eső akkor is. Sós volt. Majd új törölközőt hozott és mosolyogva tekerte körém.

                A ház teljes csendbe burkolódzott. Az eső megállíthatatlanul, de már csak csendesen esett. Az ajtó zárva volt, de pontosan tudtam hová tette anyám a kulcsot. Halkan kattant a zár. Az ajtó észrevétlen csukódott. Senki nem mozdult. Ingemet hamar eláztatta az eső. Vizesen nem kedveltem, így levettem. Egy darabig még magam után húztam, de akadályozott mindenben. Valahol eldobtam és így végre mindkét kezemmel simogathattam a vizes faleveleket. A cipőmre már annyi sár tapadt, hogy alig tudtam emelni a lábam. Levetettem és egy fa tövébe raktam. Fenyő volt. Olyan puha tüskés féle. Az illata megtöltötte az erdőt. Kicsi, de sűrű erdő volt a kertünk mellett. Tele hatalmas fákkal és felette a végtelen éggel és az esővel.

Egyre beljebb mentem. Itt már mindenhol sötét volt és csend. Hatalmas, végtelen csend. A madarak mind elbújtak és hagyták, hogy egyedül csak én élvezzem az esőt. Egyedül az enyém volt minden cseppje. Valahol mégis csak felzenget egy bagoly. Egész mélyről az erdőből. Halkan dúdolta anyám dalát: „„Nagy az ég ablaka, süt a hold éjszaka…”

 

                A hajnal párába burkolta az egész házat. Hatalmas vattaként borult az erdőre. Az asszony korán kelt és látta a nyitott ajtót. Pontosan tudta, hogy mi történt. Fel sem kellett menni a fiú szobájába. A férfi végigkutatta a ház minden szegletét, de semmi.

- Segítség kell – szólt az asszony.

A férfi a telefon után nyúlt és röviden beszélt. A vonal másik végén értetlenség és türelemre intő, nyugtató szavak.

- Nem várhatunk. Értse meg, keresnünk kell. Csak egyetlen kocsit küldjön és pár embert… meg a kutyát…

Az asszony nem várt. Nem bírt várni. Kikapta a férfi kezéből a telefont és lecsapta. Mereven nézte az arcát.

- Ezek nem jönnek. Azt hiszik majd haza jön, mint a többi fiú egy jó buli után. De ő nem jön. Őt meg kell találni. Kint töltötte az egész éjszakát. Ezek nem jönnek. Ezeknek fogalmuk sincs semmiről…

Végig halkan maga elé mormogta a szavakat miközben száraz ruhát pakolt a hátizsákba. Percekig matatott és szedegette a szükséges holmikat.

A rendőrautó sivítva fékezett a ház előtt. Az ismerős alak feltépte az ajtót és kiengedte a kutyát. Egyedül volt. Már járt náluk úgy tíz évvel ezelőtt. Akkor kétszer is megtalálta a fiút. Egyszer az erdőben, egyszer a templom harangtornyában. Senki nem értette hogyan volt képes felmászni oda. A torony zárva volt. A lépcső korhadt fáin senki nem mászott fel már évek óta. De a gyerek valahogy még is bejutott. Mezítláb, egyetlen ingben állt a fagyos téli éjszakán és várta, hogy megkonduljon a harang.

A férfi biccentett és kért valamit, ami a fiúé. A szag miatt. A kutyának kellett.

- Rég nem voltam itt – mondta.

- Már vagy tíz éve – válaszolt a nő.

- Már felnőtt a fiú…azért nem akartak kijönni magukhoz. Hetvenkét óra múlva kezdenék el keresni. Ez a szabály.

Az asszony mereven nézte a férfit.

- Három nap – mondta csendesen. – Maga miért jött mégis?

- Ismerem Őt…tudom, hogy ez sok idő…és nem tudom változott e a helyzet…vagy…

- Az autizmus nem változik…az állandó.

A férfi zavartan állt. Szólt a kutyának és intett a nőnek, hogy indulhatnak.

 

Már késő délután volt, mire a kutya jelzett. A fiú egy bokor tövében aludt. Ruháit és cipőjét menet közben összeszedték. Ezek segítettek megtalálni őt. Az asszony hálásan simogatta a kutya fejét és valami megfáradt és kesernyés mosollyal nézett a férjére. Néhány pillanatra megszorította a rendőr kezét. Nem tudott szólni, csak csendesen örülni.

 

                A bokor tövében nem éreztem a hideget. Olyan puha zöld növényzet volt alatta. Nem fáztam. Meleg volt. A nap épp csak átsütött a sűrű lombokon. Az esőtől meleg, párás ködbe öltözött minden. Jó volt. És már érezni lehetett a következő vihar illatát a levegőben.

Anyám csendesen guggolt mellettem. Óvatosan megérintett. Talán félt, hogy megrémülök, mert halkan dudorászni kezdett valamit. Nem ismertem. Valami új dal volt. Valami új és különös dal. „Nagy az ég ablaka, süt a hold éjszaka…” Nem is volt új, csak a dallam változott és alig ismertem fel. Tetszett. Ma különösen szépen énekelt.

Aztán hirtelen megdörrent az ég és én mosolyogva hagytam, hogy anyám száraz ruhát adjon rám. Engedtem, hogy cipőt húzzon rám és elfogadtam a teát, amit hozott. Békés volt az arca. Egyre csak nézett rám. Már nem szólt és nem is énekelt, csak nézett.

                Az eső hirtelen eleredt. Valahol a távolban dörgött és néha villámlott is, de felettünk csak egyetlen eltévedt fekete felhő ontotta magából az esőt. Én pedig hagytam had csorogjon végig az arcomon. Hagytam, hogy csorogjon a számba. Éreztem a selymes ízét is. Majd hirtelen sós lett. Olyan, mint anyámé szokott lenni. Kezemmel próbáltam eltüntetni, de nem lehetett. Hagytam had vegyüljön egybe az esővel. A cseppek lassan szétváltak és engedték, hogy számoljam őket.

 

Szerelem

 

 

A szerelem mindig valami különös, megmagyarázhatatlan, amolyan misztikus valamit jelentett. Soha nem magyarázták el rendesen, vagy diszkréten félrefordultak, esetleg furcsán mosolyogtak, de általában nem mondtak semmit. Legalább is számomra, akkor gyerekként nem volt elég, amit hallottam. Sokkal többet akartam tudni róla. Valami lényeges információt, amihez majd a későbbiekben kötni tudom ezt a dolgot…vagyis érzést…ahogy a felnőttek nevezték.

Kezdetben fel akartam „öltöztetni”. Rá akartam aggatni tulajdonságokat, valamit, hogy mindig ráismerjek, ha „szembe jön”. Mert csak ilyen általánosságot tudtak mondani, mint a „Majd meglátod, ha szembe jön.” , meg ehhez hasonló semmit mondó régi „bölcsességeket”. Még nagyanyám is, aki mindig ellátott minden féle tanácsokkal, csak  szényenlősen elfordította fejét, suhintott egyet a szoknyáján és eltűnt, szinte elpárolgott a kérdés hallatán. Vagy nagybátyám, aki olyan bőbeszédűnek mutatkozott minden kérdésben, de ebben a témában, hirtelen elfelejtett még beszélni is. A mondatait ilyenkor folyamatosan megtűzdelte amolyan töltelék fordulatokkal, mint a „tudod fiam” meg a „nos, kedves rokon” és hirtelen telelett ö...ö-vel, meg izével, mintha kiszálltak volna a fejéből a szavak. Pedig István bácsi művelt, iskolázott ember volt és valóban nem akadt senki a családba, aki olyan széles körben tájékozott lett volna a világ dolgait illetően. De ez a szerelem dolog, ez kifogott mindenkin.

Emberhez hasonlóan akartam látni, nevet adni neki és valami szép tündér ruhába öltöztetni. Valahogy megfoghatóvá tenni, láthatóvá, hogy mindenki felismerje. Akartam, hogy hangja legyen, zenéje, vagy illata, mint valami virágnak. Vagy legyen legalább íze. Legalább az. Mert akkor még nem tudtam, hogy valójában mindene van. Dallama és csendje, tapintása és íze, könnye és mosolya, haja és bőre…csak valahogy másképp.

Később, mikor már nagyobbacska lány voltam és a téma újból előtérbe került, anyám volt az, aki úgy gondolta, hogy itt az ideje a „megvilágosodásnak”. Persze a dolog lényege kimerült az én „nagylánnyáválásomba” ahogy ezt egyszóval mondani szokták. Nagyon csendesen, félrehúzódva, csak csupán a „nehogybajlegyen”-re koncentrálva. De engem ez nem érdekelt. Erről már mindent tudtam. Anyám azért szépen, rendre elmondta, ahogy illik, mert hát…soha nem lehet tudni, meg aztán…nehogy valami… De arról, hogy mi is a szerelem, nos azt nem igazán tudta.

Évekkel később jöttem rá, hogy anyám valójában pontosan tudta, csak a szavakat nem találta meg hozzá. Anyám nem beszélni tudott róla jól, hanem egyszerűen „csak” megélte. Gyermekien tiszta, örökkön égő tűzzel, minden ízében szerette apámat.

               

                A háború szétzilált mindent. A bombázások a házakat, a tereket, a helyet a hol játszottunk, elbújtunk, nevettünk. Ahol a többiekkel mesélhettük egymásnak a terveinket, a vágyainkat. Ahol addig gyerekek lehettünk. A halál, pedig szétzilálta a családokat.

Pincékbe bujkálva, éhesen és büdösen, valahogy el is vesztette a szerelem a maga misztikumát. Gyakran csak valami vad és állatias testiségbe merült ki, amit mi még félig gyerekként, a felnőtté válás küszöbén oly gyakran hallottunk a dohos pincék eldugott szegleteiben. Ott, ahol csak szeletnyi hely jutott mindenkinek. Ott, hol az életek függönyökkel elválasztva folytak. Ott, ahol a holnap valami alig csillapuló reménytelen éhségből táplálkozott…az akaratból. Mert élni akartunk. Szeretni még mi is és megvalósítani azokat a terveket, miket együtt szőttünk. Akartuk, mert makacs hitünk nem is engedett mást. Ezért hát imára kulcsolt kézzel, reszketve a félelemtől és olykor a hidegtől, de kitartottunk amellett, hogy élnünk kell. A szirénák, pedig újra és újra felzúgtak.

 

                A „pincelét” pedig egyre egyszerűbb lett és egyre biztosabb. Kialakultak a helyek, a részek, a területek. A közös hosszú órák, melyek embereket kovácsoltak össze, barátságokat szültek és talán szerelmeket is. Mert a háborúban is valahogy élni kellett. ÉLNI! Valahogy kevesebb helyen és szánalmasabb körülmények között, de nagyobb betűkkel. ÉLNI!

Itt jöttem rá arra is, hogy mennyi ember lakik a házunkban és a környéken. Itt a „pincelét” homályos, poros, gyertyafényes közegében tudtam igazán megszámlálni őket. Itt láttam meg, hogy a szomszéd házban az a fiú, nem is olyan csúnya. Sőt, kifejezetten helyes azzal a fura metszésű, kissé mélyen ülő nem is tudom milyen színű szemével, meg azzal a bozontos fekete hajával. Rájöttem arra is, hogy tud beszélni, és nem azért nem köszönt sosem, mert néma, hanem csak egyszerűen olyan visszafogott, halk fiú. Nekem pedig tetszett, ahogy lopva rám néz, ahogy félszegen süteményt nyújt, valami szép porcelán tálon. Süteményt! Itt a pincében! Meg, ahogy illedelmesen, alig hallhatóan engedélyt kér, hogy néha átjöhessen a mi részünkre beszélgetni. Mert Zoltán szava olyan volt, amit nem csak a sziréna hangja, vagy a repülők moraja tudott elnyomni, hanem a saját szívverése is. Nekem még is tetszett. Talán pont ezért, talán a furcsa szeméért, vagy a bozontos hajáért, már magam sem tudom miért is igazán, de nekem akkor és ott, Zoltán volt a szerelem. Az a bizonytalan, megfoghatatlan csoda, amit valóban észreveszünk, ha jön. Talán azért ismerjük fel, mert a szívünk máshogy dobban, ha ránk pillant és elönti az embert abban a kutya hidegben is valami kellemes forróság. A kezünk izzadni kezd és a dolognak innentől fogva már valódi szaga van és íze is, mert a nyelvem is folyton elharapom, ha meg akarok szólalni. Meg persze dallama is van, mert dübörög a halántékom és csendje is, mert belém szakadnak a szavak.

Így némán és félszeg mosollyal tört utat bennünk, ebben a nagy összevisszaságban a szerelem. 

Nem látta senki, vagy csak nem akarták észrevenni, hogy mi is történik velünk. Mi pedig szépen csendben átszaladtunk egymáshoz, ha tehettük sétálgattunk és ott ahol nem látta senki, hát szelíden megfogtuk egymás kezét. A pince homályában pedig úgy csókolt meg Zoltán, olyan lágy örömmel, olyan óvó szeretettel, hogy ne tűnjön fel senkinek, egyedül csak nekem. Én pedig emlékeztem rá másnap is és emlékszem rá most is.

Most amikor már igazán öreg vagyok, de emlékeimből talán ez az egyedüli olyan emlék, amihez nem kell jegyzet vagy fénykép, hogy fel tudjam idézni. Mert ha becsukom a szemem és egészen kicsit elképzelem, már pontosan érzem is az ízét, az illata ott csiklandozza az orrom. Mert Zoltánnak olyan igazán „napocska” illata volt, még ott a pince bűzében is. Olyan áthatóan érződött, hogy még órákkal közelsége után is ott lengedezett az illata rajtam és körülöttem. Valami ködszerű felleggel vont be és rám ragadt. Ezt az illatot könnyű volt megjegyezni, mert igazából nem volt egyedi. Olyan volt, mint Jolán néni kisfiának az illata. Neki volt mindig olyan „napocska” szaga. Később pedig a gyerekeim illata is épp ilyen volt. Tiszta és „napocskás”. Zoltáné azonban a maga módján mégis egyéni volt. Ez a „gyerekillat” nála valahogy örökre megmaradt és olyan erősen jelen volt, mint semmi más ott a háborúban. Minden olyan múló, olyan illanó volt, de Zoltán illata örök.

 

Akkor is az volt, mikor nem jött többé. Mikor hiába vijjogtak a szirénák. Amikor hiába lestem az ajtót, mert az többé nem nyílt ki. Zoltánéknak nem. Elvitték őket. Őket is…

 

Ma meg csak emlékezünk a háborúra. Arra, amiben ezernyi embert öltek meg pusztán azért, mert „másnak” született. Mi ott a pincében, csak végigéltük. Nem láttuk, csak megéltük. Én nem láttam semmit. Mesélték. Zoltánékról is. Nem tudtam, hogy Ők is…nekem emberek voltak. Nekem Zoltán a szerelem volt…

 

Ma is felismerném a cipőjét. Egészen biztos az övé is ott van. Talán azt is pont lemásolták és ideragasztották. Ide a Duna partra. Ha itt volna, egész biztos megismerném. Mindenére emlékszem. Lassan megyek már. Bottal. Itt azonban mindig sietősre fogom. Nem akarom felismerni a cipőjét. Elég, ha magamon érzem az Ő illatát…

Ma nagyon szépen süt a nap.

 

Hóban született

 

 

- János, Jánoska! – szaladt Eszter kiabálva felém a legelőn. Vörös haja selyemkendőként úszott mögötte, hangja csilingelt a hajnali csendben. – Ugye elveszel, ugye feleségül veszel Jánoska? Ugye lehet már végre?

- Neked is jó reggelt kicsi lány.

- Ó, persze a jó reggelt az is itt van – kacagott és sovány karját átfonta a nyakamon. – Itt van ám a számon, csak annyi más van még rajta.

Én pedig hagytam had csacsogjon és közben öleltem derekát és beszívtam az illatát. Olyan mézeskalács illata volt, olyan fűszeres és édes. Haja meg kibontva, kócosan verdeste vállát, néhány tincs már egész a derekéig ért. Réz színű volt és rengeteg, meg olyan puha, mint a naposcsibék pihéje.

- Hát elveszel János, elveszel végre? – faggatott tovább, de már nagyon komolyan nézett.

- Mitől olyan sietős, tán megöregedtél a télen?

- Jaj, már dehogy! Csak tudod, apám a városba készül, és az a csodaszép anyag amiről beszéltem…tudod, hát, az a hófehér csipke, meg a hozzá való selyem…meg kéne venni…meg kéne varrnom már. Vele mennék én is…pénz is van rá most… talán – nézett esedezve Eszter azokkal a zölden csillogó apróra húzott szemeivel.

- Tudod, hogy elveszlek. Nem is vágyom másra. De, mond hová vigyelek kicsi lány? A házunk is alig áll még…olyan szűkös volt a tél és nézd, a legelő sem hízik. Nem győzöm terelni őket. A megmaradt három tehén alig adja még a tejet…jaj, Te édes Eszter – simítottam vígasztalon az arcát. - Elveszlek én, csak várj még kedves. Meg talán egy papucs kéne, nem selyem, mert ahogy nézem a mostani már nem éri meg a nyarat.

De Eszter csak nézet rám esedezve, lábát rejtegette a kitaposott papucsba és győzködött, hogy jó lesz az még és az a hófehér csipke talán el is fogy, azzal kéne inkább sietni. Én meg tudtam makacs egy leány, és ha varrni akar hát úgy is fog. Ami meg a házat illeti, tető alá lehet azt hozni hamarosan, addig meg majd lesz valahogy. Hisz úgy vártuk már, hogy jöjjön a tavasz és legyen végre esküvő. Papucs meg van elég a húsvéti vásárba, majd gondom lesz rá.

- Na, és az augusztus jó lenne –e? – kérdeztem Esztert.

- Mire Jánoska?

- Hát esküvőre, Eszter kisasszony – azzal letérdeltem a harmatos fűbe és apró kezét két tenyerembe rejtve kértem, hogy legyen a feleségem. Eszter pedig valami kis halk igennel elém térdelt és ingembe fúrta apró kis orrát. Szimatolva, szipogva ismételte még vagy ezerszer igenjeit.

- De most aztán futás innen, mert apád nélküled indul el. Ezek a szegény birkák, meg már a földet rágják, ha nem hajtom őket tovább.

Eszter épp olyan szélsebesen rebbent el ahogy jött, csak sokkal halkabban. Észrevétlen vörös lobogással, ruhája halk suhogásával közeledett a házak felé. Talán kétszer ha visszanézett, és intett felém. Én meg csak bámultam utána, néztem karcsú alakját és újra csak arra vágytam, hogy ölelhessem egy kicsit, meg arra a mézes illatra, amit itt hagyott.

A hetek gyorsan teltek. Az esküvőt végül a szüret utánra hagytuk. Húsvétkor jelentettük be és az apjától hivatalosan is megkértem Eszter kezét. Mindenki tudta, hogy egyszer egybe kelünk, hisz gyerekkorunk óta szerelem volt közöttünk. Együtt nőttünk fel, együtt játszottunk, sírtunk és nevettünk. Együtt temettük el apámat és Eszter anyját. Talán egy év sem telt el a két temetés között. Apró iskolások voltunk még. A halál észrevétlen jött és ment akkoriban a házak között. A betegség vagy elmúlt, vagy ha olyan féle volt, hát elvitte az embert.

A kórház messze volt, az orvos, meg nem volt Isten. Gyógyszer csak a kertben termett. Ha segített a gyógynövény hát segített, ha az nem, akkor az ima. Az évek is csak úgy maguktól múltak. Mikor nagyobbacskák lettünk és tudtuk már, hogy mi is az a szerelem, valahogy nem is jutott eszünkbe, hogy valaki másba szeressünk bele. Minket így teremtettek. Egymásnak. Pedig Eszter amolyan kis pulykatojás képű kislány volt. Nyáron annyi volt rajta a szeplő, hogy ki sem látszott alóla. A haja, meg vörös volt és olyan folyton mozgolódó, hatalmasra növő. Csúfolták is sokat, de Ő csak mosolygott rajta. Nem sírt, nem panaszkodott, csak összehúzta zöld szemét és sötét pillái közül nézte a gonoszkodó pajtásait. Azok meg valahogy megrettentek nézésétől és nem tudták mire vélni kedves mosolyát sem. Nekem sosem tűnt csúnyának és eszembe sem jutott volna csúfolni. A szeplőit szépnek láttam, a szemét szikrázónak és a haját pedig alig vártam, hogy megérinthessem. Aztán ahogy cseperedett, még szebb lett. A szeplők valahogy eltűntek és csak az orra körül maradt néhány. Kusza haját a derekáig növesztette és olyan szépen, különlegesen be tudta fonni, bár én kibontva szerettem. Alakja pedig sudár lett és pont ott gömbölyű, ahol kellett. Akkor már senki nem csúfolta és rég el is felejtették a többiek, azokat az éveket.

A faluban csendesen folyt az élet. Mindenki megtermelte magának amit tudott. Akinek nagy földje volt az többet, kinek kevesebb az épp a családjának valót. Akinek meg legelője volt és állata, annak volt eladó jószága és teje. Így gyakran cseréltük is a terményeket, meg az állatokat, vagy eladni vittük a városba. Nekünk nagy legelőink voltak és meglehetősen nagy erdőnk és termőföldünk is. Apám halála előtt lovaink, marháink, birkáink és néhány kecske. Amikor anyám egyedül maradt az állomány nagy részét eladtuk, és a földeket is. Nem bírta volna szegény egyedül én meg még kicsi voltam. Egy öcsém született nem sokkal utánam, épp apám halálának évében, de két hetesen eltemettük, így ketten maradtunk. Ha az időjárás kegyes volt, akkor volt azért bőven és jutott eladásra is, de voltak nehéz évek. Mindenhol így volt az a faluban. Eszter családjának sosem volt nagy földje, csak hatalmas erdőrésze, ami egy életre elég fát adott. A többit meg megtermelték. Állat is annyi amennyi kellett. Ez pont elég volt az apjának, hogy gazdálkodjon rajta, és egyedül felnevelje azt az apró kis veres lánykát nekem.

Az esküvőnk csendes volt. Egyszerű és csendes. Amolyan falusi lakodalom, csak szegényesebb és zajtalanabb. Nem szerettük a nagy dínom-dánomot, sem a nagy felhajtást. Valahogy a falu is tudta ezt és csendben örültek. Meg talán a szüreti mulatságot sem heverték még ki. A templom elé sokan eljöttek bámészkodni. Gratuláltak, tapsoltak, nevetve üdvözöltek minket. Volt ki csak könnyeit törölgette zsebkendőjét markolászva, vagy tátott szájjal nézte a menyasszonyt. Mert Eszter gyönyörű volt. A ruha amit varrt, meg akár egy királykisasszonyé valamelyik meséből. A csipke és a selyem olyan mesterien volt kiválasztva és úgy illett egymáshoz, hogy egy városi szabó sem tudott volna különbet készíteni.

A fátyol hosszan lógott hátra, majd a földig ért és próbálta betakarni Eszter haját és egy része az arcát. A rakoncátlan fürtök, azonban kibuggyantak hatalmas kontyából és rásimultak a hófehér selyemre. Az oltár előtt pedig fellibbentettem arca elöl a fátylat és zöld szemei smaragdként ragyogták be az apró sötét templom minden zugát. Boldog volt és vele én is. Boldog volt az őszünk és boldog volt a tél is, ami olyan hirtelen jött, hogy fel sem ocsúdtunk. Egyik nap még bőrünkön éreztük az ősz simogató sápadt melegét, majd hatalmas széllel és hóval beköszöntött a tél. Vele jöttek a csendes dologtalanabb napok, a várakozás és a remény, hogy talán a következő év bőséget hoz.

A házunk tető alatt volt már, de költözést csak a nyárra terveztük. Addigra minden a helyén lesz. Nálunk pedig akadt hely. Anyám tudott segíteni nekem az állatok körül, Eszter pedig főzött, mosott, és jutott ideje csinosítani a házat. Mindenhol ott volt apró ujjainak a nyoma. Minden hímzett terítőbe és szépen megfoltozott anyagon.

Eszter imádta a telet. Ha hullott a hó úgy futott az ablakhoz, mint egy kisgyerek és percekig bámulta a sűrű pelyheket.

- Látod milyen csodás? Gyere János! – hívott az ablakhoz. – Nézd, ahogy csillog, ahogy versenyeznek a pihék, hogy melyik érjen előbb a többihez. Futnak a széllel, majd néhányan egymáshoz tapadnak, és nagy pelyhekben sietnek tovább, mert úgy nehezebbek és előbb találkozhatnak idelent.

Én pedig hallgattam és néztem, de nem a hópelyheket, hanem Esztert. Néztem a száját, ahogy mesél a hópelyhek táncáról, az orrát figyeltem, ahogy az üveghez nyomja, hogy még többet lásson a sötétben. Néztem, ahogy sietősen felöltözik, majd rám adja apró kezeivel a nagykabátom és tekergeti nyakam köré a sálát, hogy siessünk már, mert ezt most azonnal látni kell. Mert a hópihék nem várnak reggelig. Most a legszebbek, a legszikrázóbbak mikor a hold süt rájuk.

Eszter pedig hatalmas kendőbe burkolódzva futott a térdig érő hóba és kacagva húzott maga után. Majd ahol a legpuhább volt belevetette magát és vagy egy tucat hóangyalt csinált. Haja kibomlott és szétterült a holdvilágos éjszakában. Kendője már rég valahol a hóban pihent, Ő pedig apró kis kabátjában nevetve dobálta magára a kristályos pelyheket.

- Megfázol Te lány!

- Jaj, dehogy, hisz sosem vagyok beteg. Gyere Jánoska, gyere – húzott magával Eszter. Én pedig hagytam, hogy rám is hulljon a hóból és gondosan takargattam kendőjével a fejét.

- Hagyd már azt a buta kendőt. Nem arra való az. Szárnyakra való az Jánoska – azzal pörögni kezdett a hóban, két kezében hátul a kendő, ami fekete szárnyként lebegett körötte.

- Szeretlek Te angyal – súgtam a fülébe, mikor végre elkaptam.

- Tudom én azt jól, tudom bizony – mosolygott, majd egészen halkan a fülembe súgott. – Tudod, mit kérek én tőled? Tudod, mire vágyom én Jánoska? Ígérd meg nekem kérlek, hogy ha gyerekünk születik, hóban szülessen. Ígérd meg, hogy hó lesz akkor János, hatalmas hó. Úgy fog csillogni mint most, és szüntelen esik majd.

Én meg mosolyogtam és bólogattam, mintha én csinálnám a havat, és tőlem függne mennyi esik és mikor. De megígértem volna neki mindent, de mindent széles e világon, csak boldog legyen.

            Eljött a tavasz és vele az új élet kezdete. Bomlottak a rügyek, virágba borult minden. A március már néha nyárias meleggel csalogatott a legelőre, majd megviccelt még minket az április, de akarva, akaratlan beköszöntött a tavasz.

Eszter hol nálunk, hol apjánál segédkezett a házikörül, de egyre inkább fárasztotta őt a sok munka. Először nem igen értettem, mire fel üldögél oly gyakran, mire aztán csak kibökte egy nap. Látni még semmit nem láttunk rajta, de Ő már egész bizonyosan tudta, hogy valaki növekszik benne. Mosolyogva viselte az első nehéz heteket. Később aztán valahogy minden könnyebb volt. Növekvő hasa ellenére karcsú maradt és remekül érezte magát. A nagy meleg sem viselte meg és mire eljött az ősz már szépen gömbölyödött. Télre meg olyan lett, mint egy hóember. Amolyan karcsú hóember.

A baba érkezését már az új házba vártuk. Mindent szépen előkészítettünk. Az apja faragta az ágyat és még egy csodás bölcsővel is meglepett minket. Ennek Eszter nagyon örült. A nyakába vetette magát és össze-vissza csókolta.

- Annyira gyönyörű! – lelkendezett, majd dudorászva ringatta a bölcsőt. – Tudja, hogy mennyire csodás ez? Még nélkülem is tudja ringatni a babát. Olyan lesz, mintha mindig a karomban volna.

Hirtelen jöttek a fájások. Anyám szalajtott a bábáért, addig Ő segédkezett Eszter körül. Ideges voltam, de a bába nyugodtsága lassan rám is átragadt. Neki a sokadik volt, nekem csak első. Az asszony csak pár házzal odébb lakott, így hamar haza értünk. Megvizsgálta Esztert, de nem szólt semmit. Nem volt beszédes asszony és az arcáról sem tudtam leolvasni, hogy rendben mennek e a dolgok. Faggatni nem mertem, mert annyira szorgoskodott, hogy folyton úgy éreztem láb alatt vagyok. Az udvaron fel-alá sétáltam és Eszter apjával próbáltam beszélgetni, de valahogy elakadt minden mondatom. Hideg volt, így haza küldtem az öreget. Tudtam később úgy is vissza jön, nem bírja az sem sokáig otthon a várakozást.

A bába orvosért szalajtotta a nagyobbik fiát. Akkor már újra a házban voltam és egyre nehezebben viseltem a lassan vánszorgó perceket. Anyám nyugtatgatott, de Őt is feszültnek láttam.

- Biztos minden rendben? Minek az orvos? – kérdeztem.

- Első gyerek – mondta anyám. – Nehezen jön…van ez így.

 

Úgy éreztem, mintha órák teltek volna el. Be akartam menni Eszterhez, de nem engedtek. Már nagy volt a sürgés forgás. Azt mondták mindjárt jön a gyerek, ne lábatlankodjak már itt az ajtóban. Vizet hozattak még velem, meg törülközőt. A résnyire nyitva hagyott ajtóban láttam Esztert. Nem látszott meggyötörtnek, csak olyan átlátszó fehér volt. Olyan furcsán csillogott és fehér volt, de nagyon szép. Izzadt kicsit és az apróbb vörös fürtök a homlokára tapadtak. Nem jajgatott, nem sikoltozott, mint azt oly sokszor hallottam az asszonyoktól, hanem halkan, apró kis nyögésekkel kísérve teljesítette a bába minden utasítását.

Nem sokkal később élesen felsírt a gyerek. Az én gyermekem. A mi első, igen csak erőshangú gyermekünk. Anyám hozta ki.

- Fiú lett – mondta, de nem volt mosoly az arcán.

Nem néztem a gyerekre. Gyengéden félretoltam anyámat és Eszterhez mentem. Az orvos ki akart tessékelni, de látta, hogy úgy sem mennék. Eszter körül tették még a dolgukat. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Rengeteg volt a vér. Minden piros volt Eszter alatt. Ő pedig teljesen eltűnt a hófehér párnák között. A testét takaró lepedő vége is piroslott már a vértől. Eszter pedig egyre halványabban feküdt.

- Esik már? Jánoska, mond esik már a hó? – kérdezte Eszter olyan halkan, hogy csak én hallottam meg a szobában.

Hozzá hajoltam. Senki nem szólt már rám, hogy menjek ki. A vérzést próbálták csillapítani, nem törődtek velem. Simogattam Eszter haját és hazudtam neki. Hazudtam teljes erőmből és meséltem a hóról, ami még messze járt. Elmondtam, hogy néhány perce kezdett rá és irgalmatlanul szakad és tovább hazudtam a holdat, ami rásüt és hazudtam neki mindent, amit csak a hóról hazudni lehetett. Eszter pedig mosolygott és dicsérte a babát, hogy milyen erős és hogy sírt. Micsoda tüdeje van és mekkora segítségemre lesz majd ez a fiú. Aztán már csak csukott szemmel, mosolyogva beszélt hozzám. Kezével lágyan fogta még kezem. Kérte, hogy meséljek még a hóról és mondta még, hogy szeret. Én meg csak hazudtam tovább, hogy már lassan az ablakig ér és a ház előtti fenyő ágai alig bírják el a sok havat. Addig beszéltem, míg éreztem keze szorítását és halottam apró, szapora lélegzetét. Majd keze kicsúszott kezemből és a véres lepedőre hullt. És akkor csend lett. Kimondhatatlan csend. Már csak mi voltunk a szobában. Ketten voltunk, de én már iszonyú magányosan.

            Kint egyre jobban süvített a szél. Szárazon zörgette az ablakot. Sehol a hó. Nem sírt senki, csak anyám karjában néha a gyerek. Egészen csendben. Eszter apja a bölcsőnél állt és néha térdével lökött rajta egyet. Percekig nézte a himbálódzó szerkezetet, nézte ahogy a körbe varrt csipkék megrezzennek rajta, majd azt mondta haza megy mielőtt megered a hó. Anyám a bábával beszélt. Halkan suttogtak valami asszonyról a tej miatt. Nem érdekelt. Az ablakhoz léptem és bámultam ki a sötétbe. Ott kavargott bennem a tavalyi tél és Esztert láttam a hóban, ahogy kendőjéből szárnyakat varázsol magának és repül.

A gyerek már keservesen sírt. Éreztem anyámat a hátam mögött és egyre hangosabb lett a sírás. A gyereket nyújtotta felém.

- Vedd el fiam. Tejért kell mennem…enni kell a gyereknek – szólt egészen halkan.

Tétován nyúltam utána. Fogtam a bebugyolált kis csomagot és akkor először néztem rá. Gyönyörű volt. Bőre simán és rózsaszínen feszült az apró kis hurkákon. Arca rózsás volt, szeme apró résein mintha valóban rám nézett volna. A sírás abba maradt, ahogy gyengéden ringattam a karomban. Közelebb léptünk az ablakhoz. Sötét volt. Nagyon sötét és a hold bevilágította az egész udvart. Láttam, ahogy anyám a kapuhoz ér és kendője feketéjét beborítják a szikrázó hópelyhek. Esett. Hatalmas pelyhekben, szorosan egymáshoz tapadva, hogy minél hamarabb leérjenek a többihez.

Tudtam, hogy látja. Tudtam, hogy nem haragszik rám, amiért hazudtam kicsit, hisz itt van már a hó és betartottam az ígéretem. Azt is tudtam, hogy hallja ahogy magamban mormogom neki : „Látod Eszter…látod kicsi lány? Valóban hóban született.”