zotya novellaszerűségei :)

zotya68•  2013. április 27. 18:11

amerre a szem ellát

Amerre a szem ellát   /Csak ha nagyon ráérsz :)) mert hosszú :)/

 

 

Szerettem a tengert, tán jobban mindennél. A levegőt, a hűs vizet, minden apró kavicsot, mit a lábam elé sodortak a hullámok. Kiválogattam őket, színek szerint apró kis zsákokba raktam és gyűjtögettem. Nem volt semmi haszna, de én szerettem. A fehér kavicsok voltak a kedvenceim. Órákra eltűntem lovammal és sokszor csak a sötét csalt haza a kastélyba. Titkos helyek voltak a parton, mik csak az enyémek voltak és nem árultam el kavicslelőhelyeimet senkinek.

Kóborlásomért cserébe rendes, szorgalmas kislány voltam. Nem hagytam ki egyetlen órát sem, ahol házi tanítónk engem és két évvel fiatalabb húgomat Lilient tanította. Pontos és szép füzeteimért dicsértek és szemet hunytak a sok lovardában eltöltött időért is. Amit még nagyon szertettem az a zongora volt. Már öt évesen csodás dallamokat csaltam ki anyám német zongorájából. A mama onnan jött Franciaországba, vagyis hozta őt apám. Nem sok minden járt már vele, mert addigra a hercegi család eladósodott és nagyapám halálával hiába volt a cím, mert a nagy föld gazdátlanul, hozzáértetlen kezekben, nem sokat ért. Anyám csodaszép lány volt, így a legjobb dolog, amit tehettek nagyanyámmal, hogy jó partit találtak neki, és mihamarabb férjhez adták. Arról, hogy szerelem, csak ábrándozhatott a mama. Apám pedig a grófi címével, hatalmas földjeivel, okos és felvilágosult szemléletével tökéletesnek bizonyult. Ami pedig a szerelmet illeti, akár még az is szóba jöhetett, hisz a papa oda volt anyámért. Szerette a mama csendes, visszafogott eleganciáját, éles eszét és gyakran csípős nyelvét. A mama olyan kontrasztos volt. Némely dologban nagyon lágy és kedves, egyszerű és mértékletes, de a fejében a sok makacsság gyakran hosszú körmondatokba, hihetetlen gyorsasággal pergett a nyelvén.

Az esküvő után anyám és nagyanyám Franciaországba jött apám Deauville-i birtokára. Apám a németországi földek gazdaságát kicsit felvirágoztatta, majd nagyon jó pénzért eladta. Így pár év után már minden szálat elvarrt, mi anyámat a hazájához kötötte. A mama nem búslakodott, de nagyanyám sosem érezte igazán otthon magát. Pár évvel az áttelepülésük után követte nagyapámat. Kérésére német földbe temették, nagyapa mellé. Én ebben az évben születtem, még nagymama halála előtt pár hónappal, egy tavaszi hajnalon 1771-ben. Mindig azt mondták, rá hasonlítok. Mindenem ízig-vérig német, míg testvéreim már apám francia vonásait mintázták. Lilient születése után sokáig nem volt másik jövevény a családban, így a legtöbb időt a húgommal töltöttem. A környéken egyetlen kastély volt a miénken kívül. A két család jóban volt, kellemes, de nem túl szoros barátságot ápolt. Kedves, apró kúria és tökéletesen virágzó gazdaság volt a szomszédé. Egyetlen fiúgyermek született a családban Philippe, aki talán két évvel lehetett idősebb nálam. Miután nagyon szép lovakat neveltek, apám gyakran tett látogatást náluk és engem is magával vitt. Philippe visszahúzódó, sápadt, nyurga gyerek volt. Sosem láttam, hogy lóra ült volna, vagy bármit is csinálna. Egy fa tövében üldögélt naphosszat és könyveket olvasott. Ők is gyakran tettek látogatást nálunk és egy ilyen vizit alkalmával Liliennel épp lovagolni készültünk. Akkor szólítottam meg először a vézna fiúcskát.

-          Philippe, nem volna kedved eljönni velünk a tengerhez? Csak pár perc lóval és tudok neked egy kiváló, megbízható és nagyon szelíd lovat.

Apám távolról figyelt és már intett volna, hogy hozzák a lovat, de a fiú már el is hárította próbálkozásomat.

-          Nem kedvelem a lovakat, de köszönöm a meghívást.

-          Akkor sétáljunk ki gyalog, úszhatnánk is egyet.

Philippe erre is nemet intett. Lilien kedvesnek találta a fiút, de nem mert szólni hozzá. Tett még néhány kérlelő tekintetet felé, de a dacos fiú arcát nézve biztos voltam benne, hogy hasztalan. Nem sokáig vártunk rá, hamar magára hagytuk. Még pár évig Philippe itthon volt a birtokon, majd tanulni küldték Párizsba. Az itthon töltött évek alatt sosem kerültünk közelebb egymáshoz. A kastélyban rendezett bálokra szinte sosem jött el, ha még is, csak a háttérből figyelt minket. Mi pedig, a meghívott gyerekekkel mindig nagyon jól szórakoztunk.

Tizenkét éves voltam mikor megszületett az öcsénk, Marcel. A legédesebb kisfiú volt a világon és bennem ez a kép maradt róla az utolsó. Úgy élt bennem sokáig, mint egy édes pufók kisfiú. Így láttam őt utoljára, aztán sokáig semmi, csak később, mit ujjaim mutattak.

Nem haragudtam Baltimorra, nem az ő hibája volt, de apám könyörtelenül lelövette az egyik legcsodálatosabb musztángot. A szívem bele sajdult, de Ő hajthatatlan volt. Egy ló legyen megbízható. Semmi más nem számított. Mindenbe azt kereste. Ha haszna nincs valaminek, és nem termel semmit, akkor legyen megbízható. Baltimor pedig pajkos volt és a kedvenc lovam. Egy egyszerű árok volt és én talán túl vakmerő voltam azon a napon, de nem jutottam túl messze a kastély határától és leestem.

Semmire nem emlékeztem utána sokáig. Az ébredés pedig rémisztő volt és sötét. Nem láttam. Tudtam nem éjszaka van, csak egyszerűen nem látok. Apám minden orvost oda hívatott, akit csak talált, majd Párizsba vittek, de nem történt változás. Aztán több hónapnyi várakozás után apám mondta ki végérvényesen, hogy nincs tovább. Leült az ágyam mellé, kezem két kezébe fogta és nagyon halkan beszélt.

-          Tudod Lorin, én nagyon sokáig azt hittem, hogy segíthetünk…de most már tudom, hogy semmi remény. Mindenben melletted leszünk…támogatunk és találtam egy tanárt is a számodra. Nem szeretném, ha bármiben hiányt szenvednél.

Apám nehezen mondta ki a szavakat. Nem tudta miként kell kimondani az ilyen ítéletet. Én pedig már hónapok óta tudtam, hogy hiába minden erőfeszítés, mert az én sötétségem örök.

-          Sajnálom Baltimort. Ez nem az ő hibája volt papa. Semmi mást nem szeretnék, csak még egy olyan musztángot. Ha segíteni akarsz, hát ezzel segíthetnél, és ne aggódj, mert megleszek. Vigasztald meg kérlek a mamát, mert folyton csak sír, és a kicsi Marcel nem hiszem, hogy ilyen mamát szeretne. Kérlek papa, ha nem is ülhetek fel rá, de szeretnék egy olyan lovat, mint Baltimor volt.

Éreztem apám mosolyát és tudtam, hogy első dolga az lesz, hogy hozat még egy musztángot, de lovaglásról szó nem lehet. De azt is tudtam, hogy apám pontosan tisztában van vele, ha lesz ló, lesz lovaglás is.

 

***

 

Nem volt minden olyan könnyű, mint gondoltam, de az évek alatt mindenbe belerázódtunk. Nem akartam kimaradni semmiből. A tanulás megoldódott, mert szerencsére a hallásom kitűnő volt és a fejemben meg szépen elrendeződtek a dolgok. Az írásra is találtunk megoldást egy vonalzó segítségével. A faléc mellett próbáltam egyenesen írni és kitapogatni a lap széleit. Ez az én találmányom volt és Liliennel rendszeresen leveleztünk, így gyakorolva az írást. Apám a balesetem után alig egy évvel különleges könyveket és kottákat hozott Párizsból. Ezek vakok számára kifejlesztett dombornyomott kiadványok voltak. Először csak néhány ilyen létezett, de egyre több és több készült belőlük. Nagy segítségemre voltak a tanulásban, bár a zenében továbbra is szívesebben hagyatkoztam a fülemre, akár csak a táncórákon. Mindenben részt vettem. Legnagyobb támaszom a húgom volt, de szerettem továbbra is a magányt és a tengert, így ahogy ügyesedtem, egyre többet és egyre messzebbre kalandoztam a birtokról.

Titokban újra lovagoltam, de csak hosszú vezetőszárral és a legkiválóbb lovászunk társaságában. Joseph már egész kislány korom óta itt élt a birtokon és tanított minket lovagolni. Ez a helyzet számára is új volt, de leleményes, tapasztalt lovász volt és apám tiltása ellenére gyakran segédkezett, hogy újra kinyíljon előttem a világ. Az új musztáng pedig kiváló társnak bizonyult és pár hónap alatt elválaszthatatlanok lettünk. Mintha csak tisztában lett volna fogyatékosságommal oly nagy türelemmel viseltetett irántam. Hosszú hónapok munkája volt, mikor Joseph, kérésemre egyre többször engedett messzebb Hérosszal. Apám persze hamar rájött, hogy miben mesterkedünk, és határozottan ellenezte erőfeszítéseinket az önálló lovaglást illetően, de mikor együtt látott minket Hérosszal, egyetlen másodperc alatt megváltozott a véleménye.

-          Lorin, hisz ez csodálatos. Épp olyan szépen lovagolsz, mint…mint régen. Ez a ló pedig nem tudom, hogy csinálja, de mintha minden szavad betűről, betűre értené, és nem lepődnék meg, ha válaszolna is.

Ló és lovasa között tökéletes volt a harmónia, az összhang. Újra kinyílt előttem a világ. Egyre bátrabb lettem, de nem voltam már vakmerő, nem akartam bajt, csak újra érezni az állat ritmusát, hallani a tenger moraját. Egyedül lenni a kövekkel és a tenger illatával. Hozzásimultam a ló testéhez, fülébe súgtam a helyet, hová menni kívánok, és ő szép, kecses, kimért mozdulatokkal ringott velem a part irányába.

Újra gyűjthettem a köveket, de a rendszerezéssel már volt némi nehézségem. Nem akartam másra bízni a feladatot. Meg akartam fejteni a kövek titkát. Tudni akartam a színeket, látni az ujjaimmal a világot. Felfedeztem a bőrömben rejlő lehetőségeket és a kövek közti különbségeket. Egyre különösebbeket találtam és a szempontjaim változtak, de a gyűjtögetés szenvedélye még sokáig nem hagyott alább. Mindenre rátaláltam a parton. Minden régi eldugott helyet megtaláltam és Hérosz végig a nyomomban volt. Sosem hagyott magamra, mintha csak tudta volna, hogy vigyáznia kell rám. Úszni is elkísért, de oda csak Liliennel mentem. Hérosz sokáig bekísért a vízbe, és prüszköléssel jelezte, ha túl messzire merészkedtünk.

 

***

 

 

Éveket töltöttünk együtt, azok repültek megállíthatatlanul és velük halt a gyermekkorom is. Szép lassan, cseperedtem fiatal lánnyá és a bálok elragadtak engem is. Bevezettek a társaságba és már nem játszadozó kislány voltam az egyik apró terembe, hanem a táncterem közepén táncoltam apámmal. Tizennyolc éves voltam és a tiszteletemre rendezték a tavasz első bálját. Akkor még nem sejtettük, hogy sokáig ez lesz az udvar utolsó mulatsága. Engem senki nem kért fel sosem, mert nem sejtették, hogy tökéletes táncos vagyok. Mindig apámmal táncoltam, mert a mamát számos férfi hívta táncba. Engem senki nem mert. Ha beszélgettek is velem, csak illendően mellém léptek, vagy egy székhez kísértek és kerülve minden témát, mi az állapotomra enged következtetni, hasztalan csevegésbe kezdtek. Az egyedüli dolog, amit minden bálon, már kislánykoromban is szinte követeltek a vendégek, az a zongorajátékom volt. Rajongtak érte, és hatalmas tapssal jutalmaztak minden darabot. Volt, hogy külön kérésre játszottam és gyakran hívtak minket csak az én játékom kedvéért a családok vendégségbe. Én pedig imádtam játszani. A billentyűk simultak az ujjaim alá és engedelmesen követték azok minden kívánságát. Játszottam és közben megelevenedett minden körülöttem. Láttam a sötétben a vendégsereg mosolyát, a szánakozó pillantásokat, hallottam a csodálkozó halk, elnyomott szavakat. De én csak játszottam és a múltból mindenkire emlékezni kezdtem. Tudtam, ki hol ül és milyen volt régen, és tudtam, ha rakok rájuk néhány ráncot, már fel is ismerném őket… ha újra látnék. Így játszottam a dallamokkal és a gondolatokkal. Így raktam össze, apró kis mozaik darabkákból a képeket. Akik pedig kedvesek voltak nekem, hát kitapogattam őket, ha kellett nap, mint nap, hogy megőrizhessem kedves arcukat emlékezetemben.

Lilien arcát gyakran simíthattam végig, mert sokat volt velem. A kis huncut és pajkos öcsémet csak hetente lehetett, mert ő ezt pontosan számon tartotta. Mikor itt volt az ideje csak elém futott és kacagva kiabált már messziről.

-          Lorin, itt az idő! Letelt az egy hét, gyere, nézd meg mennyit nőttem. Fogd csak meg a hajam és simítsd végig, meg az orrom is nagyobb lett. Aztán itt van a fülem, nézd csak Lorin, már egészen olyan, mint a tiéd.

Én pedig magamhoz húztam, lemértem mennyit nőtt és gyengéden végig tapogattam, ahol csak hagyta, és már futott is tovább.

Ez volt az utolsó igazán nyugodt évünk és a legszebb bál életemben. Igen, ez a születésnapi bál tartogatta a legcsodásabb pillanatokat 1789-ben.

Emlékszem a hirtelen jött tavaszi melegre, a fülledt bálteremre, a hosszú Beethoven darabra, amit áhítattal hallgatott a közönség. Majd mellém lépett valaki és legnagyobb meglepetésemre táncolni hívott. Karját nyújtva, fülembe súgta, hogy kizárólag velem kíván táncolni a bál alatt, mert még ilyen szépet életében nem látott, mint én. Hangja lágy volt, de kissé érdes, illata pedig olyan ismerős. Percek múlva jöttem rá, hogy nem valami pacsuli illatát érzem, hanem a széna friss illata telíti el orromat.

-          Ki maga?

-          Csak egy szegény királyfi. Nem rég érkeztem erre a földre és nem tudtam, hogy itt angyalok élnek. Lehet tán eltévedtem, mert azt hittem haza jöttem, de nem, ez valami idegen föld lehet – szólt pajkosan a férfi.

-          Ez egy Deauville-i kastély, kedves királyfi és itt nem élnek tündérek. Esetleg grófocskákkal és grófnékkal akadhat össze.

-          Látja ott azt a furcsa ruhába öltözött asszonyt, ott azzal a bibircsókkal az arcán? Apró kis szőrszálak is vannak benne, és folyton minket néz. Nos, Ő biztosan valami gonosz boszorka lehet, és ha én most nem lennék itt magával, valószínűleg az életére törne. Meglehet valami gonosz átokkal sújtaná.

-          Nem látom.

-          Ó, az nem lehet, hisz épp most táncoltunk el előtte és igen feltűnő jelenség. Látnia kellett hercegnőm.

-          Én nem látok. Bocsásson meg, de nem látok semmit. Semmit a világon, de a hölgy, akiről beszél csak a kedves, idős Rouvroy grófné lehet, a leírása alapján. Higgye el, aggodalomra semmi ok. Talán csak igen meglepődött, hogy végre volt valaki, aki

-          felmert kérni táncolni – mondtam mosolyogva.

Éreztem a férfi zavarát. Tudtam, már észrevette, hogy nem csak figyelmetlenségből kerülte el tekintetem az öreg hölgyet. Egyszerűen nem látok.

-          Lorin? Te vagy az? Ó, istenem! Bocsáss meg kérlek, hogy nem ismertelek fel, de évek óta nem láttalak…és…annyira, nagyon sajnálom…de…

Philippe karjaiban táncoltam már percek óta, de hosszú ideje nem találkoztunk. Tudta, hogy mi történt velem, de nagyon régen nem járt itthon. Engem pedig egy izmos férfikar tartott és nem egy vézna fiúcska hangja szólt hozzám. Honnan is tudhattuk volna ebben a forgatagban kivel kit sodort össze a zene.

Együtt töltöttük az egész setét. Sokat mesélt a Párizsban töltött évekről, a kadétiskoláról, ahová tanulni küldték a szülei. Mesélt a városról, az emberekről, politikáról, zenéről, költészetről és még ki tudja mi minden szóba nem jött. Nekem nem volt ilyen színes az életem, de Ő még is hatalmas figyelemmel hallgatta, és csak táncoltunk és táncoltunk.

 

***

 

Sok szép napot töltöttünk együtt, mert egyre gyakoribb vendég volt a birtokon. Senki nem nézte ferde szemmel kapcsolatunkat, csak talán furcsállták, de hagyták. Nem tudtam mi ez közöttünk. Nem értettem mit keres bennem Philippe, mi az, ami vonzza hozzám. Mit akar egy fess fiatal katona, egy magamfajtától. Hiába próbáltam úgy élni, mint bárki más, néha szembesülnöm kellett a korlátaimmal. Egy ilyen kapcsolat esetében mindenképpen. Tudtam, nem kergethetek hiú ábrándokat és nem táplálhatok érzelmeket, miket talán sosem viszonoznak. Így hát csak vártam és élveztem mindazt, mit az együtt töltött órák adtak. A hónapok pedig egyre közelebb toltak bennünket egymáshoz. Nem volt vad, fékevesztett érzelem, nem volt maró vágy, csak valami szétszakíthatatlan, örökre összeforrasztó furcsa érzés.

Anyám, bizonyos határokon belül nem szólt bele döntéseinkbe. Hagyta, hogy úgy irányítsuk az életünket, ahogy kívánjuk, persze némely dologban elég szűkre szabott keretek között. Voltak a kornak és voltak a címeinknek megfelelő szabályok, miket be kellett tartani. Ez egyszer úgy érezte, hogy fontos, ha ad némi jó tanácsot. Óvatos és finom asszony lévén igyekezet a legjobb alkalmat keresni, hogy szólhasson. Éreztem még hímzés közben is engem fürkésző tekintetét. Mellette ültem a kanapén, és apámtól kapott legújabb könyvet böngésztem ujjaimmal. Már napok óta érlelődött benne, hogy úgy terelje a szót, hogy a csacska és mindennapi dolgok mellett végre Phillipe is szóba kerülhessen.

-          Tudod Lorin, én nagyon kedvelem ezt a fiút, de talán mostanában egy kicsit mintha túl sok időt töltenétek együtt. Én nem szeretem a szóbeszédet és nem is hallgatom túl sokáig az efféle üres fecsegést, de egyre többen érdeklődnek, hogy milyen szándékai vannak a fiatalembernek. Sőt, a minap édesanyjával is sikerült beszélnem. Átjöttek az új lovakat megnézni, és Couteau gróf magával hozta. Elújságolta, hogy kit választottak Philippe számára.

Ujjaim megálltak a domborodott betűkön és nem haladtak tovább. Szívem furcsán kalapált és alig vártam, hogy anyám fojtassa, de Ő csöndesen varrogatott tovább.

-          Választott? Valakit kiszemeltek Philippnek és Ő nem is tudja?

-          Nem tudom van e tudomása róla, de a szüleinek feltett szándéka, hogy nősülésre bírják. Keveset beszélgettünk, de szóba kerültél Te is Lorin. A család persze nagyon kedvesen beszélt rólad, de finoman célozgattak rá, hogy nem szeretnék, ha a kettőtök kapcsolata a barátságon túl menne.

-          Pontosan mire célzol anyám?

-          Lorin, kislányom. Te is tudod, hogy miről beszélek. Egyszerűen nem szeretném, ha csalódnál, ha ez a fiú…vagyis, ha úgy éreznél iránta…ha szomorú lennél és…

-          Mama kérlek, én nem vagyok már kislány. Pontosan tudom, hogy ez a kapcsolat, ha ugyan beszélhetünk erről, pontosan miről is szól és meddig mehet el. Bocsáss meg mama, de megígértem Marcelnak, hogy segítek egy kicsit ma neki. Olyan nehezen boldogul az új zongoradarabbal.

Igyekeztem nyugodt maradni, és nem úgy elhagyni a szobát, hogy anyám észrevehesse zavaromat. Valójában fogalmam sem volt, hogy miről is szól a mi kapcsolatunk, és hogy meddig is szeretném, ha elmenne. Akkor már szerelmes voltam és pontosan éreztem azt is, hogy Philippe semmilyen más „választottat” nem akar. De tisztában voltam a lehetőségeimmel, pontosan tudtam, hogy vakságom itt most nem csak egy kis apró fogyatékosság. Az Ő családjának ez egy örök sötétség, egy olyan hiányosság, mivel sosem fognak megbékélni. Az én világom az ő számukra egy ismeretlen, félelmetes világ. Az én utam nekik tövissel benőtt semmibe vezető ösvény, min én hiába látom a fényt, ők nem látják sem a köveket, sem a virágokat és kezet sem nyújtanak, de enyémet sem fogadják sosem.

Nem faggattam Philippet. Nem kellett. Magától dőlt belőle a szó és mesélt szülei óhajáról. Én hagytam, had mondja el mennyire bántja a döntés és, hogy eszébe sem jut engedelmeskedni. Ez persze engedetlenség lett volna, és ez nem volt minden esetben a legjobb. Arra az álláspontra jutottunk, hogy nem sürgetjük a dolgokat, nem mond nemet, sem igent. Találkozik a családdal és a számára kijelölt kisasszonnyal. Nem lesz elutasító, de túl szívélyes sem.

-          Lorin, én nem tudom elképzelni, hogy nélküled öregedjek meg. Olyan elképzelhetetlen már a számomra, hogy nem lehetsz életem része…hogy nem lehetsz az életem.

Ezen a napon csókolt meg először. Pecsétet nyomott a kapcsolatunkra, billogot a szívemre örökre. Édes volt a szerelem íze és minden érintése, akár a tenger hűs, puha habja. Kitapogathattam, mosolyra húzódó száját és most először térképezhettem fel pontosan arca minden egyes részletét. Ívelt szemöldökét, apró gödörben megbúvó szemét, szorosan fejhez simuló füleit, szép metszésű orrát és most először fúrtam ujjaimat dús hullámos hajába. Mindenre kíváncsi voltam, hisz enyém volt már mindene, jogot formáltak hát ujjaim minden ízére.

***

 

 

Ezek a csodás hónapok nem tarthattak örökké, mert az élet egészen mást hozott. Philippe sokat mesélt az ország politikai és gazdasági helyzetéről, ami ebben az időben egyre kevésbé volt virágzó. XVI. Lajost alkalmatlan uralkodónak tartották. Jóindulatú, de eredménytelen uralkodás jellemezte. A felvilágosodás eszméi terjedtek. A gazdaság válságban volt, struktúráját elavultnak tartották. Minden próbálkozás, amivel beavatkoztak reménytelen, sikertelen volt. A válság tovább gyűrűzött, a nép lázongott. 1789 májusában a király összehívta a rendi gyűlést, mire évtizedek óta nem volt példa. Eredményre nem jutottak. A király katonai eszközökkel kívánt rendet teremteni, de a július 14.-ei párizsi felkelés ezt megakadályozta. A nép fellázadt és lerombolták a Basstille-t. Ezzel kezdetét vette az őrület.

Párizsban megalakult a nemzetőrség és a községtanács. Vidéken feldúlták a kastélyokat, öltek, raboltak, fosztogattak.

Mi sokáig ebből semmit nem vettünk észre. Erre nem fújt még a forradalom szele, de tudtuk készülődnünk kell. Apám nem volt királypárti, és mint kiderült erősen támogatta a monarchistákat. Talán ez volt a szerencsénk és, hogy meglehetősen távol estünk a véres harcoktól. Philippe családja nehezen tudott dönteni, miként is vélekedjen, melyik oldalra álljanak. Philippenek pedig, mint fiatal katonának, a király mellett kellett harcolnia. A zavargások miatt minden frissen végzett kadétnövendéket Párizsba rendeltek. Ezzel minket elszakítottak egymástól, de a család nősítési szándékával sem kellett szembeszállnia. Időt kaptunk. Nagyon sok időt.

A búcsú nagyon hirtelen jött és nagyon rövid volt. Az illemnek megfelelően elköszönt a családtól. Kezet rázott apámmal, anyám kedvesen megölelte, húgom könnyes szemmel búcsúztatta, Marcel pedig gyermeki csodálattal nézte a szépséges egyenruhát és a kardot az oldalán. Minket néhány percre kettesben hagytak, de alig tudtunk szólni, hiába sürgetett az idő.

-          Írok majd. Írok minden nap…mindenről.

-          Nem tudom elolvasni.

-          De, nekem muszáj. Annyi mindent akartam még mondani. Majd írok édesanyádnak és neked külön még a levélbe. Ő biztos felolvassa.

-          Nincs szükség rá. Elég, ha megírod, hogy minden rendben. Tudass mindenről, de nekem külön nem írhatsz Philippe. Annyira szeretném olvasni, de nem lehet…nem tudom…nem szabad.

Philippe egészen gyengéden megölelt és megcsókolt. Tudtuk úgy sem jön senki, ez a pár perc még a miénk.

-          Írok mindenről, de írok neked is. Ezeket elteszem, és ha megjövök, felolvasom mind – suttogta fülembe.

-          Én pedig várom. Minden egyes levélkédet meghallgatom mi az enyém.

 

***

 

Sokáig vártam. Az események véresek és sokszor kiszámíthatatlanok voltak. 1789 augusztusában elfogadták az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát. Úgy vélték, hogy erre nagy szükség van, mert a problémák gyökere az emberi jogok semmibevételéből fakad. A nyilatkozat által, majd mindenki tisztában lesz a jogaival és kötelezettségeivel. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom döntései minden politikai intézmény céljával összehasonlíthatóvá válik. Ettől remélték, hogy elősegíti majd az állam működését. A király nem fogadta el a nyilatkozatot. Ősszel több ezer nő ment Párizsból a király elé, és arra kényszeríttették, hogy Versailles-ből Párizsba költözzön, és fogadja el az Emberi Jogok Nyilatkozatát.

1791-ben a király meg akart szökni a családjával az országból, de visszafordították őket a határnál. Aláírásgyűjtés indult a köztársaságért. Elfogadták az alkotmányt. A király védelmében a Porosz és a Habsburg uralkodó nyilatkozatot adott ki. Ha a királyunk ellen fordulunk, megbüntetik az országot. A háború ezzel előtérbe került. Van, ki támogatta, van, ki ellenezte. A király a Girondista kormány kinevezésével megoldotta a kérdést. 1792-ben kirobbant a háború.

A nyár még a poroszoknak kedvezett, az ősz már Francia sikereket hozott. A királyt augusztusban elfogták, majd fél év múlva kivégezték.

1793-ban a nép már nagyon sokat nélkülözött. Számos esztelen kivégzés, brutális öldöklések sora vette kezdetét.

Mi ebből sokáig csak a híreket hallottuk, de ebben az időben a harcok már mindenhol érezhetőek voltak. A kastély egyetlen módon szabadulhatott meg a rablók és gyilkolók hadától, ha ügyesen átrendeződött. Minket sokáig nem támadtak és nem akartak elüldözni apám politikai hovatartozására való tekintettel. Nem élveztünk védelmet, de nem bántottak minket. A kastély szép lassan kórházzá vált és ezzel segítséget nyújtott minden rászorulónak. Nem csak sérülteket fogadtunk be, hanem árván maradt gyerekek ideiglenes lehelyezéséről és fedél nélkül maradt emberekről is gondoskodtunk. Anyám nem tudni honnan, de ágyakat szerzett, amiken a kastély számos szobájában, a helyzetnek megfelelően, kényelmesen tudtuk elhelyezni a rászorulókat. A táncterem egy időre a sebesülteken otthona lett. Orvosi segítséget kaptak, mi pedig a lehető legjobb tudásunkkal igyekeztük ápolni őket. Nem tudom megmondani mennyi embert láttunk el, és hány életet mentettünk meg, de nem is számított. Éjjel nappal dolgoztunk, ha kellett. A készleteink már szűkösek voltak, de valahonnan mindig akadt ennivaló, gyógyszer és kötszer is. Én Marcellel felügyeltem, hogy ezek mindig rendbe legyenek és minden betegnek naponta legalább egyszer, tudják cserélni a kötését.  Sok segítséget, ezen felül nem tudtam nyújtani, mert csak bukdácsoltam a sok ágy között. Nehéz volt megszokni, hogy semmi nincs a helyén. A zongorámnak viszont nagyon nagy hasznát vettük. Az egyedüli öröm volt sokszor a betegeknek és a haldoklóknak. Gyakran kérték, hogy játsszak. Ilyenkor megállt az idő. Visszasuhantunk a dalok szárnyán a múltba és újra a fényes bálok kellős közepén találtuk magunkat. Ha csak néhány percre, de mosolyt csalhattam a fájdalom torz pofájára.

A gyerekeket, akiket hozzánk hoztak, mert lemészárolták a szüleiket, vagy csak elvesztették a családjukat, néhány napig lehettek nálunk, utána Párizsba kerültek. Velük töltöttem a nap nagy részét. Elfogadták hiányosságomat, támogattak és segítettek nekem, így valahogy nekik könnyebb volt az a pár bizonytalan nap, vagy ki tudja sokuknak hány szülő és otthon nélkül töltött későbbi év.

Philippe levelei nagyon ritkán értek el hozzánk. Haza egyáltalán nem utazhatott. A levelekben mindig mindenről tájékoztatott minket. Szülei kúriáját még a zavargások elején kifosztották, és nagyrészt felégették. A grófék Németországba emigráltak. Róluk nagyon sokáig semmi hír nem érkezett, így csak remélni tudtuk, hogy épségben vannak. Philippe leveleiből derült csak ki, hogy családja a lehető legnagyobb biztonságban van.

Nehezen teltek az évek, de annyira elfoglalt voltam, hogy nem sok időm volt keseregni. Apám gyakran utazott, valahogy neki mindig sikerült mindenhová eljutni. A gazdaság romokban volt, a birtokon minden a túlélésért küzdött. Állat, növény, ember csak a holnapot várta, ennél nagyobb jövőképünk nem volt. A lovakat apám mind felajánlotta, vagyona nagy részét a Girondisták támogatására fordította, valamint a kastélyban működő „kórház” emésztette fel. Egyedül Hérosz és pár öreg ló maradt a birtokon. A lovaglások elmaradtak. A kastélyon kívülre nem merészkedhettünk. Héroszt csak az istállóban látogattam meg néha, és az udvaron tehettem vele néhány kört.

A Philippe nélkül töltött idő, érzéseimet nem emésztette el. Levelei, még ha nekem nem is írhatott, valahogy idehozták és egészen közel, már-már érinthetővé tették számomra. Nem szűntem meg szeretni, Ő pedig nem szalasztotta el, hogy meg ne említsen abban a néhány levélben. Anyám pedig, ha senki nem volt a közelünkbe, újra elolvasta Philippe minden egyes sorát. Nekem elég volt ennyi, hisz több nem is jutott és valami egészen vékony, de erős szállal magamhoz húzhattam őt.

1793 őszén kivégezték Maria Antoanettet, Lajos feleségét és fontosabb girondista politikusokat. Az ez évi alkotmányban megfogalmazottak, melyek szólnak a választójogról és arról, hogy minden embernek joga van tanulni és dolgozni, nagyban megelőzte korát. Bevezetését csak a háború utánra hagyták, így annak bukása miatt, csak álom maradt egy időre.

Az év végén levelet kaptunk Philippé-től. A régóta várt levélen az ő neve szerepelt feladóként, de a betűk mások voltak. Egy ápolónő írta. Anyám rögtön észrevette, a karcsú, kecses szépen dőlt betűket. Phillippe által diktált levél szomorú, de nem reményvesztett sorokat hozott. A harcok során megsérült és gyengesége miatt, kénytelen volt segítséget kérni. Sebesülése, melyről részleteket nem közölt, számára minden bizonnyal a forradalom végét jelentette. Ígérte, hogy amint állapota engedi végleg hazatér. Miután nem utazhat szülei után, anyámhoz intézett soraiban, a kastélyban kért ideiglenesen szállást. A levél rövid volt és semmilyen részletet nem tartalmazott. Arra azonban még jutott, hogy engem is megemlítsen pár kedves szóval.

Nem éreztem jól magam a levél hallatán. Nem tudtam mekkora lehet a baj, de furcsa érzéseket váltott ki belőlem. Bizonytalanságot és valami megmagyarázhatatlan örömöt éreztem. Napokig valami csiklandós mámor kerített a hatalmába. Örültem, hogy hazatér, valahogy mindig is tudtam, hogy Philippe visszatér hozzám, de ez nem csak a hazatérésnek szólt. Sebesült és ezzel más lesz Ő is. Ez váltotta ki belőlem az akaratlan bujkáló örömet. Valahogy azt reméltem, most majd kicsit Ő szorul segítségre, és ezzel én gyámolíthatom őt. Ostobának éreztem magam érzéseim miatt és ott feszített bennem a félelem is, mert állapotáról semmit nem tudtam.

 

 

***

 

            1794 tavaszán még komoly harcok folytak. A gazdaság hatalmas problémákkal küszködött, nagy volt a piaci bizonytalanság. A jakobinus mozgalom megbukott. Július végén Roberspierréket elkapták és lefejezték. 1795-96-ban újabb girondista szakasz vette kezdetét, mit mindkét oldalról támadtak. Lassan azonban helyreállt a rend.

Philippe ezeket a harcokat már csak távolról figyelhette. 1794. március végén végre hazatérhetett. Anyám természetesen nem utasította el, és biztosította, hogy bármeddig maradhat a kastélyban. Helyszűkében akkor már nem voltunk. Lassan a kastélyban minden visszatért a régi megszokott mederbe. Már csak néhány szobába alakítottunk ki szállást rászorulóknak, de egyre kevésbé volt rá szükség. A város és a kastély élete lassan helyreállt. Gazdaságunk egyenlőre csak, mint önfenntartó, apró kis birtokocska működött tovább. A helyreállítás még hosszú időt vett igénybe. Philippe családjának területe és a rajta lévő épületek szinte teljesen lakhatatlanná és használhatatlanná váltak. Szóba sem került ezek rendbehozatala, sokkal inkább a későbbi eladását kellett fontolóra venni.

            A hazatérés napja nagyon váratlan volt. A kastélyban nem sok dolgom akadt, így hosszú idő után végre kilovagoltam a tengerhez. Hérosz tökéletesen emlékezett a régi útvonalra. Nyugtalan voltam és talán kissé bátrabban ösztökéltem a lovat, de Hérosz nem hagyta, hogy megzavarjam. Nem törődött velem, figyelmen kívül hagyva minden noszogatásomat, nagyon lassan és óvatosan sétált velem a partra. Ott állt meg, hol nem is kértem és nem volt hajlandó tovább vinni. Leszálltam és a dagály által kisodort kavicsokat éreztem a talpam alatt. Ez valami új lelőhely volt és így hozta tudtomra. Biztos volt benne, hogy megnyugvást lelek majd ezen a szép helyen. Furcsa, de valahogy fojtogatott a párás levegő, úgy éreztem, szétfeszít valami belülről. Sírtam. Már ki tudja mióta nem fordult elő velem ilyesmi. Annyi minden átéltünk. Harcokat, vért, fájdalmat, nélkülözést. Mellettem haltak meg emberek, a kezeim között lehelték az utolsót. Gyerekek sírtak éhesen, tele sebbel és félelemmel. Asszonyok őrjöngtek elvesztve mindent és mindenkit köröttük. Mennyi nyomorult nap és én sosem sírtam. Most pedig itt vagyok. Vége és én most, nekem talán most van vége.

Hérosz pofáját hátamnak dörgölte, jelezte indulnunk kéne már, vagy csak vigasztalni próbált. Felültem rá és minden utasítás nélkül, hagytam, had vigyen, bár tudtam, haza visz.

Kellemes nap volt. A tavasz könyörtelen támadásba lendült a tél ellen. Valami könnyebb ruhát kerestem, mikor anyám hangját hallottam. Utasította az egyik még megmaradt szolgálót a házban, hogy melyik szobát készítse el a vendég számára. Napok óta Philippe fogadására készült, mert pontos időt nem tudtunk mikor érkezik.

Az egyik szalonban múlattam az időt. Anyám és húgom varrogatott, én pedig zongoráztam egy új darabot. Még nekem is ismeretlen volt, így ujjaim gyakran megálltak és a kottát tanulmányozták. A darab apró kis szakaszokba, széttöredezve, lágyan siklott a szobákon át. Az ajtó az egyik szünetben megcsikordult. Anyám apró, halk sikolya betöltötte a félbemaradt hangok közti űrt. Tudtam megérkezett. Hangja fátyolosan üdvözölt mindenkit. Még olyan fáradtnak és megtörtnek tűnt minden lépte, de léptek voltak. Katonás, bár kissé csosszanók, de léptek.

Egészen közel volt már és szívem oly nagyon vert, hogy a szoba némaságába rémisztőnek hatott. Tudtam csak én hallom saját szívem ritmusát, de féltem talán már odakint is hallják. Philippe hozzám lépett, én pedig remegő térdekkel álltam a zongora mellett. Karjába kapaszkodtam, és szólni szerettem volna, de torkomon egyetlen szó sem jött ki. Rekedten, mint ki most tanul beszélni, próbáltam formálni a szavakat, de azok megbicsaklottak és egy félénk, de oly régóta várt ölelésbe szorultak.

-          Menjünk ki a partra, Lorin. Már azt sem tudom, mikor ültem lovon. Annyi mindent kell mondanom – súgta fülembe.

Hérosz mellé kerestem egy öreg kancát és elindultunk a part felé. Nem szóltunk, csak hagytuk, had vezessenek a lovak. Azon a szakaszon, amit Hérosz választott volt a parton egy magányos szikla. Pont olyan, minek tövében árnyékra leltünk ebben az időben. Philippe kényelmes helyet készített nekem és leültetett.

-          Elhoztam minden levelet, amit ígértem.

-          Olvas fel belőle, kérlek. Minden nap egyet, vagy ha kell, itt ülök órákat, csak hallhassam.

Philippe a kezembe nyomta a leveleket, én pedig magamhoz öleltem. Beszívtam a papiros illatát, ujjaimmal tapogattam, számolgattam a köteg tartalmát. Annyi illat kavargott benne, idehozta a háborút, a vér és a fájdalom nyomorát, de benne volt a fű kesernyés szaga, a föld mámorító illata. Benne volt élet és halál, öröm és bánat. Benne volt az eltelt évek minden vágyódása.

-          Olvass fel belőle egyet, csak egyet. Azt, mi neked a legkedvesebb – kérleltem Philippet.

-          Írtam nemrég egy…verset…neked. Még sosem írtam ilyet, de ebben talán könnyebb elmondani…mindent.

Örültem a versnek, de a „könnyebb elmondani mindent” megrémisztett. Átfutott rajtam a félelem. Valamiért hirtelen azt éretem, talán mégsem jött vissza egészen, vagy ha vissza is tért, mennie kell újra. Talán mégis nősülnie kell, talán újra el akarják választani tőlem. Nem mertem szólni, de arcom és testem elárult mindent.

-          Mi a baj, kedves? Talán a vers rémisztett meg ennyire?

-          Nem, csak…eszembe jutott, az a régi dolog…tudod, hogy a szüleid, meg az a lány…akit neked választottak.

-          Ó nem, dehogy kedves. Drága Lorin, hogyan jutott ez most eszedbe. Nem volt senki és nem is lesz soha senki, akit így szeretnék, mint téged. Nincs csodásabb és gyönyörűbb kincs nekem a világon. Csak tudod…én már nem a régi vagyok és ezt…ezt szerettem volna elmondani, de olyan nagyon nehéz – hangja szomorú volt és elcsuklott néha, de engem megnyugtatott.

-          Mindenki változik, nem marad semmi ugyan olyan – válaszoltam könnyedén. – A háború keménnyé teszi az embert, a harc kérgessé teszi a szívet és a tenyeret is. A hegek, mik rajtunk vannak begyógyulnak, miket a lelkünkben őrzünk, idővel halványodnak. Néha visszatérnek, álmokba tépázzák az éjszakánkat, talán felriadunk és sírva nyögünk a fájdalomtól, de neked Philippe mindig lesz valaki, aki megsimítsa ilyenkor az arcod – és már nyúltam volna felé, hogy vigaszt adjanak ujjaim, de ő megfogta kezem és gyengéden megszorította.

-          Hallgasd meg kérlek, amit neked írtam.

 

Itt vagy gondolatom fonalán,

Veled játszik a képzelet.

Hajad napsütötte fonatán,

Ölelném a múltbéli képeket.

 

Arcod látom ködös hajnalon,

Távolság gyötrő búján.

Minden szó téged hív ajkamon,

Láz éget könyörgő szívem húrján.

 

Szemed leszek, légy Te szavam,

Bőröm leszel és én a fény.

Én már rég nem vagyok magam,

Utamon Te vagy a remény.

 

Sokáig ültünk néma csendben, de a hosszú percek valójában csak másodpercek voltak. Ízleltem a szavakat, kerestem bennük a vallomást és szerelmet találtam. Fájón gyötrő, epedő érzést. A távolságot, a fájdalom szavait, a reményt és a választása egyértelműségét. Philippe nem akart mást, senki mást csak engem.

-          Ez gyönyörű, Philippe. Nagyon köszönöm minden egyes sorát.

-          Ez csak pár szó, de van benne valami, amit nem tudtam talán megfelelően szavakba önteni – hangja alig hallatszott a tenger egyre erősödő hullámai között. – Érints meg kérlek, simítsd meg arcomat újra. Lásd kedves, mi lett belőlem.

Kezemet arcához húzta, tenyerében ott pihent enyém, és hagyta ujjaim had térképezzék fel újra őt úgy, mint azon az utolsó napon, a búcsú napján. Kezem félénken siklott végig bőrén. Bal felén selymes részt tapintott, majd néhány apróbb és nagyobb heget, majd kezem arca jobb felére tette és ujjaim nem találták arcát. Ezen az oldalon ujjam csúf ráncokba, durva barázdákba tévedt. Néhol még puhán érezhető volt a sérült bőr lángolón gyulladt újulása, másutt varas, száradt újabb hegeket tapintottam. Szemét kerestem, majd szemöldökét kutattam, fülét és haját vizsgáltam át. Ujjaim egyre szaporábban, de annál óvatosabban derítették fel Philippe arcát. Éreztem, ahogy ajkam megremegett, szemembe gyűltek a könnyek, de nem sírhattam. Rengeteg dolgot kellet még „látnom”. Kezem nyakára tette és tovább vezette. Kigombolta zubbonyát és hagyta, had érintsem mellkasát. Mindenütt sebek, hegek, az égés nyomai a bőrén.

-          Hol van még? – kérdeztem.

-          A jobb felem nagyon megégett, a balt talán jobban meg tudtam védeni. A karom nagyon csúnya, sokáig mozgatni sem tudtam. A lábam már kevésbé sérült.

-          A szemed…a szemeddel rendbe minden?

-          A jobb oldalon sokáig kötés volt, de szerencsére a látásom nem sérült. Kicsit talán összébb húzódott ott a bőr, de kitűnően látok.

Kezem újra átnézte a sérültebb oldalt, próbáltam kitapogatni a szemét az összehúzódott résen át. Nem tudtam szólni, nem találtam a szavakat. Utat engedtem hát könnyeimnek, hagytam had remegjen a szám és tóduljanak hát lefelé azok a könnycseppek. Philippe pedig csak törölgette, simogatta arcom, és a szélben kibomlott fürtjeim igyekezte rendbe szedni. Némán öleltük egymást és csókoltuk végre újra. Magamnak akartam az összes fájdalmat, mit átélt. Át akartam venni tőle minden egyes csókkal belőle, had hurcoljam én tovább. Könnyeim elapadtak, a szavak lassan előtörtek bennem. Próbáltam elmondani, hogy nem számít semmit amit lát kezem, csak az számít, mit szívem érez. Percekig egymásba fonódva ültünk a parton és ringtunk a tenger hófehér habjainak ritmusába. Élveztük a lenyugvó nap hűvösét és a másik testének forróságát.

            Milyen furcsa is az élet. Odaadta őt nekem vakon. Megkaptam Őt úgy, hogy sosem láttam, de érezhettem minden szépségét, és pont ez volt, mi elszakíthatott volna minket. Ő tökéletes volt, egészséges, én pedig úgy voltam neki tökéletes, ahogy voltam. Majd elvette tőlem a háború és visszadobta úgy, hogy más szerint is jó legyen nekem. Mások szerint is illő legyen hozzám. Milyen ostobák voltak mind, kik azt hitték, hogy a szépséget magunkon hordjuk, úgy aggatja ránk az isten, mint később mi a drága pénzen vett aranyat és a kövekkel kirakott ékszereinket. Ott hordjuk a szépséget bőrünk puha hamvasságán, ott látszik a sok selyembe, mivel betakarjuk azt. Majd megtépázza az idő, és ronggyá gyűri a fiatalságot, vagy a háború perzsel rúttá minket. Pedig a szépségünk nem ott van. Nem bőrünk üdeségében keresendő. Minden, mit a másikban szépnek látunk, bennünk van. Odabent éled és mi látjuk Őt szépnek. Úgy ahogy van.

Szemed leszek, légy Te szavam,

Bőröm leszel és én a fény…”

zotya68•  2013. április 5. 14:05

Utolsó telünk

 

Utolsó telünk

 

Reméltük ez lesz az utolsó ilyen telünk. Lehet kemény, de ne legyen több harckocsitól hangos tél. Csak amolyan havas, nyugodt mindennapokra vágytunk. Olyanokra, amiben újra lesznek apák, fiúk, férfiak. Az ősz pedig lassan fogyatkozott. Levél már sehol nem volt a fákon. A falu házainak udvarán csak a kutyák csaholtak. Sehol egy tyúk, vagy csendes malacröfögés. Amit nem vittek el, azt már rég felélte mindenki, vagy úgy eldugta, hogy nyomát se lelje senki.

Sokáig nem kellett bujdosnunk. A faluba tavasszal jöttek először a katonák. Tudtuk mi vár ránk. Tudtuk ki van veszélyben, és mit kell tennünk, ha túl akarjuk valahogy élni. A házaknál szinte mindenhol volt pince, vagy valami verem. Olyan ügyes búvóhelyeket alakítottunk ki, ahol nagy hidegben is el lehettünk pár napig. Nekünk pedig volt még fenn a hegyen egy pincénk is. Ha időben észleltük a harckocsikat, fel is tudtunk érni. A pincében is volt hely, a padláson meg el tudtak bújni a gyerekek. Anyám élt velünk. Apám már egész fiatalon meghalt. Egész életem ebben a faluban zajlott, de én szerettem. Nekem elég volt.

Anyám a házra vigyázott. Ő maradt ott mindig. Úgy gondolta, benne már nem tesz nagy kárt senki. Úgy tettünk mintha egyedül élne ott, így nem kerestek, védhetett minket.  Anna a nagylányom gyönyörű tizenhat éves lány volt. Úgy dugtuk el őt, mint a legnagyobb kincset. A fiúkat nem bántották. Így fiaim, Dávid és Dániel nagyobb biztonságban voltak. Anna dús, derékig érő haját fiúsra nyírtuk. Azon a napon kezdődött nekünk igazán a háború

            Estén alig raktunk a tűzre. Különösen enyhe napok voltak. A gyerekek fürdővize halkan forrt már a tűzhelyen. Anna nyakára egy ócska lepedőt terítettem, gyengéden megkötöttem. Vártam. Fogalmam nem volt miként álljak neki. Ő pedig elkezdte szépen kibontogatni az egybe font vastag hajkoronát.

-          Csak még egyszer fésüld meg, aztán kezdjünk bele. Fésüld ki még utoljára, aztán rajta, majd vesd a tűzre, égesd el. Mire a papa hazatér, már szép lesz megint – mondta Anna, és a kezembe nyomta a fésűt.

Közben anyósom ért át hozzánk, aki pár háznyira lakott. Egyedül élt, már néhány éve, de igen gyakran volt vendégünk, különösen amióta János a fronton volt. Persze most sem hazudtolta meg magát, és egy epés megjegyzéssel igyekezett emelni az est fényét.

-          Nincs ebben semmi tragikus, Annácska. A haj kinő, meg aztán igazán mindegy milyen lesz a frizurád, mert nem igen van itt legény, aki nézegetné. Talán csak a sánta Palkó, aki még harcolni sem volt jó azzal a béna lábával, de azért csak ide biceg anyátokat bámulni nap, mint nap.  

Azzal, szépen letelepedett az asztal mellé és bámulni kezdte Anna földre hulló fürtjeit. Anyám pedig csak mosolygott és szemével engem keresett, némán intve, hogy hagyjam, had beszéljen a vénasszony, és még kacsintott is egyet. A fiúk pedig csak mosolyogtak rajta, mert tudták már rég senkit nem zavar a nagymama gonoszkodása. Amúgy nem volt rossz ember és kitűnően sütött, így a gyerekeket mindig levette a lábáról. Azzal pedig, hogy miket hord össze, már rég nem törődtünk. Bár néha jó lett volna János intő szava, ami mindig helyre billentette a dolgokat, de Ő messze járt.

Anna haja elkészült. Ami lehullott, Dávid összeszedte és a tűzre dobta. Anna felállt és elsétált a tükör előtt. Nem nézett bele. Mellé léptem és gyengéden visszahúztam. Fejét felemeltem, szemét lesütve állt ott, majd lassan belenézett a tükörbe. Nem szólt, csak meredten nézte képmását, ami még így is nagyon szemrevaló volt. Szemében könnyek gyűltek, de ő nem hagyta, nem adott utat nekik. Konokul, keményen bámulta magát.

-          Látod, semmi nem veheti el azt, amit kaptál. A természet oly bőkezű volt, hogy mit sem ért az erőfeszítésünk. Szemedben benne lehet a bánat, bujkálhat szívedben a félelem, de azt a csillogást, ami belőled árad, nem lesz korom, ami elfedje.

Egész halkan mondtam, szorosan a fülébe súgtam mindezt. Szája mosolyra húzódott és még szebb lett, mint annak előtte. Kezével beletúrt kefe hajába, majd intett a fiúknak, hogy igyekezzenek, mert fürdés és lefekvés következik.

Az esték elteltek, de az éjszakák már nehezen. Sokszor alig jött szememre álom. Az üres ágy, a félelem, hogy talán mindjárt dübörögnek a tankok, nem hagyott nyugodni. Néha a legkisebb alig öt éves Dániel jött át hozzám, ha megijedt valamitől és úgy bújt a lábamhoz, akár egy hűséges kutyus. Soha nem foglalta el János helyét, mert ott a papa alszik, és ő hitte, hogy bármikor betoppanhat.

Másnap délelőtt megérkeztek a tankok. Már messziről zúgott, dübörgött a föld. A sánta Palkó, akit csak tudott értesített és segített a kisgyermekes anyukáknak levinni mindent a búvóhelyre. Férfi rajta kívül alig volt a faluban, csak a nagyon idősek és betegek maradhattak. Nekünk is nagyon nagy segítség volt, mert bár a bal lábát húzta kissé, még is olyan testi erővel bírt, hogy Danival a nyakába, még két hatalmas kosarat is fel tudott cipelni a kemény emelkedőn, egészen a pincénkig. Ott voltunk a legnagyobb biztonságban. Anyám pedig szépen elrendezett mindent odalent a háznál. Őt már nem bántották a katonák, elég idős volt, hogy ne kelljen nekik. Kedvesen kínálta őket azzal, amink még volt, így hamar elmentek.

Már ki tudja hány ilyen napot éltünk át. Átvándoroltak rajtunk az idegenek. Volt, hogy szinte alig maradtak, máskor napokon át „vendégeskedtek” a faluban. 1944. december közepe volt. Nehezen akartak tovább állni. Alig volt már élelem. Feszültek voltak és folyton lányok után kutattak. Palkót szalasztották, hogy keressen nekik szép lányokat, de Ő nem akart segíteni. Nagyon összeverték. Úgy dobták be az udvarunkra, mint egy darab rongyot. Anyám napokig ápolta és nem volt biztos benne, hogy életben marad. Akkor vették észre a hegyen az apó kis házat. A mi présházunkat. Két katona jött fel, a többi a faluban talált néhány asszonnyal beérte. Az út meredek volt és a kevés hó, ami leesett nem könnyítette meg a két férfi útját. A nagy faajtó kívülről volt zárva. Hatalmas lakattal. Ezt Dávid találta ki, mert így talán azt gondolják valóban nincs ott senki. Nehezen jutnak be, ha még is próbálkoznak, nem találnak rá olyan könnyen a pincelejáratra. Ott bújtunk el a szomszéd lánnyal és a kisbabájával. Anna és a fiúk a padláson voltak. A padlásra kívülről a tetőn keresztül is fel lehetett menni, így egyszerű volt Dávidnak ránk zárni a nagy faajtót. A keskeny létrát a tetőnek támasztotta és néhány cserép elmozdításával, a keskeny résen bemászott, majd maga után húzta az apró létrát és vékony kis kezeivel, szépen eligazgatta a cserepeket.

Láttuk, ahogy jöttek az úton. A baba jóllakottan aludt, mi pedig tudtuk hogyan legyünk csendben. Lélegzet visszafojtva vártuk mikor érnek a házhoz. Kiabálni kezdtek. A hónapok alatt már épp elég szót tanultunk meg, hogy pontosan értsük, mit is keresnek. Nőt. Asszonyt. Bárkit.

A félelem akkor hasított igazán belém, amikor halottam a cserepek koppanását a fal mellett. Nem jutottak be, hát elkezdték bontani a tetőt. Csak Anna járt a fejembe, mert tudtam a fiúkat nem bántják. Talán nem. Nem szokták.

A szívem olyan hangosan vert, hogy féltem tán meghalják. Remegtem. Hallottam, ahogy kiabálnak. Egyre dühösebben. Nem tudtam pontosan mi történik, csak a neszeket figyeltem. Az egyik oldalon a két katona bontotta a cserepeket, a másikon meg egy szorgos kéz hamar bontott egy lyukat. Akkorát, amin pont kifér egy vékony kis test és fut, ahogy csak a lába bírja. Anna menekült. Fel a hegy egy kiégett házába, pont a felettünk lévő, magas fenyőktől kissé takart út mellett. Csak a falak álltak. Kormosan, romosan, de álltak. Védtek és takartak. Majd hangos kutyaugatás. Anyósom apró testű, keverék kutyája futott a hegyen fel. A katonák egy pillanatra abbahagyták a bontást, majd folytatták. Anna időt nyert.

A katonákra csak két kormos képű kisfiú meredt a padláson. Az egyik bemászott, ordított a fiúkkal, de nem bántotta őket. Csalódottan néztek a kiégett ház felé.

Anna eközben halkan csitította a kutyát, és ki tudja hogyan, de rávette, hogy menjen lefelé az úton, fel ne csalja a két férfit. A máskor ugrándozó, csaholó, játékos eb, mintha csak tudta volna, hogy mekkora feladatot lát el, szépen leszaladt a katonákhoz, majd egy másik, lefelé vezető úton hangos ugatással, szinte hívta őket le a hegyről.

Órákig nem mertünk még kimászni a rejtekhelyünkről. A fiúk lassan visszarakták a cserepeket és közben, a terepet kémlelték. Hajnalban a sánta Jankó nyitott ajtót. Fél kézzel tépte fel a lakatot, miközben a pokrócba csavart Annát tartotta. A kutya mutatta az utat, jelezte hová menekült a lány. Megmenekültünk. Nem tudtuk mennyi időre, de valahogy már érezni lehetett, hogy lassan vége az egésznek. A tavasz meghozta.

A faluba lassan éledt minden. Hónapról hónapra, lassan jött belénk az élet. A nyár már új gyümölcsöt hozott, valami termett a földeken is, de így is alig volt mit rakni az asztalra. Az ősszel újra indult a tanítás, bár nem a régi iskolába, hanem a templomba, de Dávid újra tanulhatott. Dani pedig az azt követő évben, a már újjá épült iskolába kezdhette írni az első betűket. Annát pedig, mint a falu egyik legtehetségesebb diákját, a városba küldték egy leányintézetbe. Hatalmas kitüntetés volt ez. Sosem engedhettük volna meg magunknak.

Az évszakok váltották egymást a maguk rendje szerint. Mi otthon próbáltunk mindent helyreállítani, mindent megtermelni. A házat anyámmal szépen helyrehoztuk. Jankó sokat segített, még anyósom házán is volt kis helyrehozni való, így Jankó és Mária néni végre talán barátságot kötöttek, vagy valami ahhoz hasonlót. Míg Jankó fát hasogatott, vagy bütykölt valamit, addig Ő cserébe finomat sütögetett neki. Egyre kevesebbet zsörtölődött. Talán a háború törte meg, talán a várakozás. Mert vártunk. Vártuk, hogy végre hazatérjen János. Vagy Ő, vagy legalább valaki.

Gyakran kisétáltam a falu szélére. Néztem a távolba. Vártam. A csipkebokrokról szedegettük arrafelé a termést, de én még akkor is kijártam mikor már semmi nem volt rajta. Egyre nehezebb volt a várakozás, de sosem vesztettem el a hitem.

Egy délután mikor már a fiúk haza értek az iskolából egy magas, hátizsákos alak tűnt fel az úton. Messze volt, de valahogy ismerősnek tűnt. Anyám hunyorogva nézte, majd szomorúan ingatta fejét és visszaballagott a házba. Dávid felismerte a férfit és hangos kiáltozással szaladt eléje.

-          András, Andráska! Megjött András, ide nézzetek! Itt van! Hazajött!

Az pedig felemelte és akár a pillét, nyakába rakta vézna fiamat.

Valóban Ő volt. A falu talán legfiatalabb katonája tért haza. Egyenesen a házunk felé tartott.

-          Jó napot, Vera!

-          Valóban… Te vagy az,… Andriska – szóltam akadozott szavakkal. Alig ismertem meg az időközben férfivá cseperedett legényt.

-          Levelet hoztam – mondta a fiú és letette Dávidot.

János két levelét tartottam a kezembe. Betűi ott voltak a gyűrött, pecsétes borítékon. Simogattam, szememben könnyekkel nézegettem, majd számhoz, orromhoz emeltem a papírt. Érezni, szagolni akartam Jánost. Minden egyes sorát egyszerre akartam beszívni magamba.

-          Láttad, találkoztatok? Mikor, Andriska…mikor?

-          Egyszer. Pár napra, egy gyűjtőbe. Ott adta a levelet. Az egyik már régi, de senki nem jött erre. A másikat akkor írta. Elvitték… Szibériába. Senki mást nem láttam. Nem tudok senkiről. A jövő héten még jönnek talán haza, de innen senkiről nem tudok.

-          Milyen volt…milyen volt ott és…János…

-          Hoztam még levelet. Mária nénémnek is írt – terelte a szót a fiú, majd előhúzott még egy gyűrt levelet. Odaadta Dávidnak és az futott ujjongva nagyanyjához a levéllel.

András nem szólt többet. Kedvesen megsimogatta a karom, de nem szólt semmit. A levélben benne volt minden. Minden, amit szavakkal a távolból ellehetett és elkellett mondani.

Este felolvastam a levelet. Mindenki ott volt. Anna is hazajött és együtt örülhettünk minden sornak. Az első levél már nagyon régi volt. A második frissebb, de a betűk semmit nem változtak benne. Határozott, szép vékony, szálkás sorok. Benne a kíméletesen eltitkolt gyötrelmek sora és a remény. Nekem pedig újabb bíztatás, még több hit, hogy egyszer hazatér.

A tél újból eljött, de megint csak János nélkül. Még néhányan hazatértek a faluból, de volt kinek csak hírét hozták. Sokan meghaltak, de sokan éltek, és a remény szűnni nem akarón része lett minden napomnak. Volt, aki feladta, nem hitt és nem reménykedett már kedvese, fia, vagy bármilyen rokona hazatérésében, de én sosem adtam fel.

A keserű, hideg télnek valahogy az idén hamarabb vége szakadt. Úgy ömlött ránk a meleg, mintha a tavasz helyet cserélt volna a nyárral. Mi pedig dolgoztunk. Úgy épült újjá minden körülöttünk, mintha csak egy tündér varázspálcája suhintotta volna meg a vidéket. Kivirultak a mezők, dús lett a talaj és az állatok is erőtől duzzadva szaporodtak. Csak az esték, azok voltak dologtalanul magányosak. Anyám mindig korán nyugovóra tért, szinte a gyerekekkel együtt került ágyba. Még belehallgatott Ő is a mesékbe, majd csendes lett a ház.

Szerettem az ablak előtt üldögélni. Bámultam a csillagokat, néztem a fekete éjszakát. Majd nem tudni miért, de vizet tettem melegedni a tűzre. Kitakarítottam a nagyobbik dézsát és tiszta törülközőt kerestem. Egész nap valami nyugtalanság volt bennem. Napközben kétszer is kimentem a határba, néztem a rügyező csipkebokrokat. Annyira vártam, hogy már úgy éreztem az őrület teljesen magába zár. Tudtam, hogy ostoba dolgokat csinálok és a törülközőt mosolyogva tettem vissza a szekrénybe.

Az ajtó előtt neszezett valami. A kutyák pedig úgy csaholtak a környéken, mintha ismerős járna kint. Az ablak előtt valami árny suhant el. Az ajtóhoz rohantam és szinte feltéptem. János állt előttem. Nem szólt, csak nézett rám. Nézett és szemében ott bujkált a régi huncut mosolya. Én meg csak megkövülten álltam, egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Felkapott és gyengéden arrébb tett, mert úgy cövekeltem az ajtóba, hogy nem tudott beljebb jönni. Le sem vette rólam a szemét, úgy vette le hátáról a zsákot. Halk puffanásra anyám lépett ki a szobából, majd szája elé kapta kezét és egyetlen apró sikolyt nyomott el. Halkan suttogta János nevét és mellé lépve megölelte, majd mellén szégyenlősen összefogva a pongyolát, visszasietett a szobájába.

Ilyen egyszerű egy ölelés és mi mégis úgy álltunk egymás előtt, mint két idegen. Kissé felágaskodtam, majd levettem János sapkáját. Az arcába hullott zsíros, gubancos fürtjeit elsimítottam a szeméből, majd száját érintettem ujjaimmal. Felkapott, hogy jobban elérjem és úgy ölelt, mint a búcsú napján. Azon a napon mikor elment és nem is tudtuk látjuk e még valaha. A száját kerestem és ő hagyta, bár szabadkozott kissé, mert olyan rég van úton, meg a sok piszok, meg a ruhája, de nem érdekelt. Ölelt és én rátapadtam, meg az út minden porára, amit magán hozott.

A törülközőért mentem, majd a vizet öntöttem a dézsába. Csodálkozva nézett rám. Meleg víz, meg az Ő nagy dézsája.

-          Vártalak – szóltam halkan.

Minden ruhát levetett, én meg a tűzre dobtam. Semmit nem tartottam meg. Vasalt inget, nadrágot készítettem oda, amit mindig rendre újra mostam és vasaltam, míg távol volt. Mindig vártam haza. A dézsába még egy fél vödör hideget öntöttem. Elkevertem, szappanért mentem. Mire visszanéztem már benne állt, épp úgy, akár egy gyermek. Teste számtalan horzsolástól vöröslött, keze egyik ujját elvitte a fagy. Teste izmos volt és még magasabbnak tetszett, mint annak előtte. Talán a soványsága végett tűnt most még nagyobbnak, vagy csak az idő játszott velem, mit nélküle töltöttem.

Hagyta, had mossam, dörzsöljem minden egyes részét. Haját is mostam, mi szép hullámos fürtökbe vállát érte. Állt a dézsában és én fürdettem. Lemostam a háború minden porát. Lemostam a testéről mindent, bekentem minden egyes sebet mi a testén éktelenkedett. Azt, mi a lelkén volt, azt, mit az évek fogsága oda vésett, hangtalan magába temette. Ezeket a hegeket egyetlen dologgal gyógyítottam. Egyetlen egy dologgal és szinte azonnal. Azzal, hogy vártam. Mindig vártam.

 

 

zotya68•  2013. április 2. 19:48

A harangok

A harangok

 

 

Vannak olyan nyári éjszakák, mikor a fülledtségbe szinte már minden belesajdul és a sötét már olyan fekete, hogy markolni lehet. Meg van úgy, hogy a levegőben ott rezeg valami kimondhatatlan, valami megfoghatatlan, valahogy ott motoz a halál. Akár ha vihar készülődik, még fű se rezzen, de elbúvik minden, és csak vársz és vársz. Aztán az első esőcseppek koppannak a tetőn, csak halkan, tompán, majd szaporázzák és minden a helyére kerül. De ez most nem vihar. Ez valami más.

A falu aprócska templomához sietős léptekkel egy alak közelített. Zihálva döngette a gondnok ajtaját. A kis lakás a templomból nyílt. A gyenge faajtón dübörgött az ököl, tajtékzott a düh, a félelem.

-          A pokolba is, nyiss hát ajtót! – kiabált a férfi. Gyenge apró léptek csosszantak az ajtó mögött.

-          Ki az? – szólt a templomszolga felesége.

-          Nyiss már ajtót, és verd félre a harangot! Verd félre, hadd konduljon, a szentségit!

A férfi zokogva rimánkodott, mire az asszony végre felismerte a hangját és megfordult a kulcs a zárba.

-          Megvesztél Ferkó, éjszaka van, hát mit ordibálsz itt?

De a férfi félrelökte a nőt és már futott is fel a toronyba, hogy megkondítsa a templom harangját. Erős, hatalmas kezeivel fogta a vaskos kötelet és csak húzta, ahogy csak bírta. A harangok pedig lassan, méltósággal kondultak bele az éjszakába. Egészen lassan húzta, nem szaporán, mint mikor veszélyre kongatnak. A harang mélyen nagyokat lengve zúgott bele az éjszakába, mintha csak temetésre hívnának. Talán egy perce már, hogy húzta, fáradt volt és egyre erőtlenebb lett a zúgás, de el nem engedte. Véres, hatalmas tenyerével csak markolászta a kötelet és zokogott hangtalan. Hatalmas teste meg-meg rándult, majd a földre rogyva, tovább szorongatta a kötelet, és aprókat rántott rajta.

Akkorra már odaértek a csendőrök. A megfáradt férfit vasra verve vonszolták le a lépcsőn. Az nem ellenkezett, hagyta tegyék a dolgukat. A templomszolga és a felesége csak némán bámult utánuk. Összenéztek, majd bezárták az ajtót. Ferkó egyszerű dolgos ember volt. Semmi dolga nem akadt sosem a csendőrökkel. Nem ivott, nem keveredett bajba, csak dolgozott és békében élt a feleségével. De így véres ruhában, csapzottan, ordítozva sosem látták még őt.

A férfit bevitték a csendőrségre. Sok szó nem esett. Ferkónak az éjszaka ott telt a zárkában, és a hajnal ott találta ébren. A hatalmas ember összetöpörödve egy sarokban ült a földön, fejét térdei közé szorítva. Ruháján és kezén már megszáradt a vér, haja összatapadva hullott homlokába. Kora reggel jöttek érte, és kihallgatni vitték.

Kezén ott maradt a bilincs. Székre ültették egy asztal elé és annak másik oldalán, vele szemben ült egy tiszt. Magas rangja lehetett, mert sok csillag fénylett rajta és a városból jöhetett, mert Ferkó sosem látta.

-          Maga Jakub Ferenc, anyja neve Temesy Jolán…

A férfi nem kérdezett, csupán sorolta az adatokat. Ferkó nézte a száját és próbálta felfogni a hallottakat, de néha egészen elhalkult minden körülötte, majd a férfi hangja élesen hasított a fülébe.

-          Válaszoljon kérem, maga Jakub Ferenc?

-          Igen.

-          A maga felesége Tóth Izabella?

A férfi némán nézet maga elé, nézte a tisztet és már nyílt volna a szája, formálta az igent, de nem jött ki hang a torkán. Bólintott.

-          Válaszoljon! Ne bólingasson, hanem válaszoljon és mondjon el mindent a tegnap estéről. A vallomását jegyzőkönyvbe vesszük. Ha szüksége van ügyvédre, kaphat. Beszéljen kérem, mondjon el mindent.

Ferenc hallgatott, fejét lehajtva kezét bámulta. Nézte a szoros bilincset, az ujjaira tapadt vért bámulta. Majd egészen halkan megszólalt. Hangja rekedt, erőtlen volt, a tisztnek előrébb kellett hajolni, hogy hallja a kipréselt szavakat. Az altiszt, aki írta a vallomást, feszülten figyelt, hogy pontos legyen a feljegyzés.

-          Ez a feleségem vére – bámulta a kezét a férfi. – Megöltem…igen…tegnap éjjel. Nem tudom, hogy történhetett, de én megöltem...

-          E szerint beismeri, hogy tegnap éjjel megölte Jakub Ferencnét, született Tóth Izabellát a házukban.

-          Igen.

-          El tudná mondani, hogy hogyan történt és, hogy mi okból követte el?

Ferenc hallotta a tiszt minden szavát, hallotta a saját válaszait a kérdésekre, de hangja olyan idegennek tetszett. Pontosan emlékezett mindenre. El akarta mondani, de hirtelen lefordult a székről. Elájult. Úgy locsolták fel, majd italt és egy kevés ételt tettek elé. Éhes volt, de a puha kenyér és a vajszerű szalonna alig ment le a torkán. A víz jólesett. A poháron rajta maradtak a véres újnyomok. Letette, majd hosszasan nézte. A párás pohár szélén kirajzolódott ujjbegyének minden apró vonala és lassan egyre élesebben felmerengtek az éjszakai képek. Ahogy hazaért este, fáradtan és a ház üresen állt. A vacsora a tűzhelyen, a friss kenyér illata, de sehol az asszony. Sehol a gyönyörű felesége. Már megint valahol járt. Emlékszik, ahogy a düh átjárta szép lassan, ahogy keze ökölbe szorult, majd lecsapott a nagy fa asztalra, de hasztalan, mert úgy sem hallotta senki. Mert az asszony távol, mert ki tudja merre járt. Aztán eszébe jutott, mikor hazaért és mosolyogott, hisz csak a szomszédba ugrott át, mert a Mari néni megint csak rosszul lett és talán elesett, vagy ki tudja mi történt vele. Mindig ő segített, csak szalajtottak érte és ő már futott is. Mindenkin segített, mindenkinek csak jót tett. A Mari- néni fia, az zavarta egyedül, meg nem csak ő, hanem mind, az összes férfi. Hiszen mind őt leste, mind őt akarta. Ha végig ment az utcán, csak bámultak utána, forgolódtak, ő meg kedvesen mosolygott és köszönt mindenkinek. Mind szerették, mind akarták. Csak falták a szemükkel, orrukba érezték már az illatát és szájukon a puha bőrét. Egyetlen érintésért oda adták volna mindenüket. De ő nem volt senkié. Soha senkié. Csak az övé. De a gyötrődés megmaradt és úgy mardosta, hogy néha majd eszét vette.

-          Kés volt nálam…egy hosszú pengéjű kés…azzal…

-          Tehát, a felesége nem volt otthon az este mikor maga megérkezett, majd mikor meg -jött, kérdőre vonta, majd rátámadt a késsel. Ennyi? Beismeri a gyilkosságot és nem kíván semmit mondani? Beszéljen, kérem!

Az asszony szép volt és úgy mosolygott, beszélt, akár az angyalok. Elmondta mi történt odaát, és hogy már talán a néni jobban lesz, meg majd enyhül ez a forróság és majd felépül végre. Alabástrom bőrén gyöngyöztek az izzadtság cseppek, és hullámzó keblén szépen folytak tovább a két halom gödrébe. Néhány kosza hajtincs kibomlott fekete kontyából és izzadt nyakára tapadt. Egy kendővel folyton törölgette homlokát és közben beszélt, csak beszélt. Hófehér fogai gyöngyén pedig csak izzott a szó. Apró nyelve cikázott és mosolya édesebb volt mindennél. Karcsú derekára kötényt kötött és vacsorához készülődött. Szelt a késsel a puha kenyérből, keblei elé fogva a hatalmas cipót, majd az asztalra rakta. Tányért vett elő, mert a gazdag illatos levesből és csak mosolygott és csacsogott. Ferenc hallgatta, de már rég nem értette, mit mond az asszony. Nézte a száját, a nyakát, a mellét, karcsú derekát, a szoknyáját, ahogy a csípőjén rezdült majd ráncot vetett az anyag. Látta az asszony meztelen erőtől duzzadó testét és látta, ahogy idegen férfikar fogja, forgatja azt mi az övé. Szemében gyűlt már az indulat. Talán még mondott valamit, majd a kést marokra fogta és szúrt. Egyetlen egy már ki tudja mióta tervezett, jól elhelyezett szúrással döfte szíven az asszonyt. Azt a nőt, kit valami eszeveszett szerelemmel szeretett. Valami olyan mohó féltéssel és olyan vággyal, mi megmérgezte már az egész lényét. Nézte, ahogy a nő karjából a földre rogy. Látta, ahogy ruháján átütött a vér, ahogy egy hatalmas foltban pirosra festett mindent, majd haja kibomlott, szétterült a padlón. Karja erőtlenül zuhant utána, szeme tágra nyílva meredt rá. Szája még formálta a szavakat, de hang már sehol. Csukott szemekkel hullt a padlóra. Nem vádolt, nem tett már semmit. Ő pedig mellé térdelve ölébe emelte fejét, majd sírva rázta, csak egészen gyengéden, óvatosan, hogy fel ne ébredjen. Majd zokogva, ordítozva magára hagyta az asszonyt és szaladt bele az éjszakába, fel egészen a templomtoronyig.

-          Nem…nem tudok most mást mondani – válaszolt Ferenc.

A jegyzőkönyv a tiszt kiegészítéseivel végleges formát nyert. A tettes beismerő vallomást tett. A többit majd a halottkém, az orvos megteszi. A bíróság pedig hamarosan ítéletet hoz. Nem várnak sokáig egy ilyen üggyel. Nincs mire várni. A temetésről is rendelkezni kell.

Ferencet elítélik. Halál. Kötél által, nyilvánosan. Nincs mentsége, nem is keres. A tárgyalás gyors és oly kevés szóval zajlott, hogy alig volt mit lejegyezni. Az ítélet kemény, egyszerű szavakkal szólt. A halál mindig egyszerű. Csak semmi cicoma. Vége.

-          Ha van utolsó kívánsága, hát mondja. Ha papot akar, hát azt is kaphat.

A zárka dohos homályában alig látszott az őr. Hangja fémesen koppant a rácsokon kívül.

-          Nem kell a pap, van annak dolga elég – szólt Ferkó. -  De ha kívánhatnék…ha lehetne…temessenek mellé.

Senkijük nem volt. Egymásnak voltak ők ketten. A temetést nem intézhette a férj, hisz gyilkos. A falubéli asszonyok mosdatták és öltöztették a halottat. Egyszerű hófehér ruhába, haját kibontva, mint az éjszakát terítették mellé. Kezét mellén összefogva, egyetlen szál virágot ölelve aludtak ujjai. Olyan volt mintha álmodna valami szépet és nyugalmasat. Most sem halványuló mosolya átitatta a ravatalt. A pap csendben beszélt, halk dala elhallatszott egész a bitófáig. A gyászolók köré gyűltek. Volt ki a papot hallgatta, és volt, aki a téren az akasztást nézte. Látni akarták a halált úgy, hogy már ott van, de volt ki kíváncsian a másikra vágyott, hogy azt hogyan éri el, hogy rángatódzik majd teste, ha a föld megnyílik alatta.

Ahogy a férfit felkísérték néma volt a tömeg körötte. Nem volt ujjongás, nem dobáltak rá semmit. Csak a döbbenet kísért mindent. A bakó mozdulatát figyelték, aprón részletesen ügyelve minden egyes pillanatra. Várták a véget, az utolsó rezdülést, még egy megnyúlt nyögést vagy sóhajt. De minden néma maradt.

A föld pedig koppant a koporsón. Csilingelve kongott az első pár göröngy, majd a fekete föld tompa puffanásokkal temette el a koporsóra szórt fehér virágokat. Magas hantot emeltek, rá néhány szál virágot raktak, és helyet hagytak mellette. Helyet, hogy legyen ott még egy sírhalom, minek gödrét már hajnalban kiásták.

            Látogatták sokan a sírokat. Rajtuk faragott egyforma kereszt díszelgett. Virág csak az elsőn volt gyakran és egy rózsabokor vöröslött, magasodott rajta. A bokor aztán vadul nőni kezdett és úgy kúszott át a mellette lévő halomra, mintha ölelni akarta volna. Bimbót, majd szirmot bontott ott is. Durva szárral, daccal és tövissel. Akár a szerelem, épp oly furcsán, mint az övék. Erős szárral és törékenyen, akár a rózsa.

 

zotya68•  2013. február 22. 18:47

A távirat

A távirat

  

Nem tudnám megmondani, mikor láttam utoljára táviratot. Talán még kislány koromban volt divat. Ma már mindenki e-mailt küld, vagy telefonál, de táviratot alig. A távirat valami különös dolgot jelent, valami sürgőst és sokszor végzetest. Így volt ez most is. A szöveg rövid volt: „Apánk meghalt. Holnap érkezem. Szükségem lenne olcsó szállásra. Egy-két hétig biztosan maradok. Jolán”

Jolán nagyon régi gyermekkori barát volt. Testvére Péter, pedig még ennél is több. Valami különös, első szerelem. Jolánnal néha leveleztünk, és úgy tíz évvel ezelőtt találkoztam vele utoljára. Péter több mint húsz éve Amerikába ment, Jolán egészen Ausztráliáig jutott. Őt a kalandvágy hajtotta, Péter csak egyszerűen elmenekült. Menekült minden elől, ami biztonságot, összetartozást és felelősséget jelentett. Minden elől, ami valami véglegest, valami visszafordíthatatlant jelent. Mindig ilyen volt. Egész gyermekkorunkat átitatta az ő folyamatos rezgése, mozgása. Kapcsolatunkat is meghatározta ez a vibrálás. Hol szétlökött, hol összeforrasztott minket. Barátságunk megbonthatatlan hármasát András tette teljessé és olvadt közénk negyedikként. Ő a biztonságot, a nyugalmat és valami idegesítő harmóniát hozott közénk. Én pedig kettejük között lökdösődtem az egyetemig. Péterhez a szerelem kötött, Andráshoz a megkérdőjelezhetetlen barátság, Jolán pedig egyszerűen csak végig nézte csendes őrületünket.

A távirat pedig mindent felszínre hozott. Minden múltat és minden bennem eltemetett régi érzést, mondatot és az egyetlen titkot, mit úgy vonszoltam magamba, mintha letehetetlen kereszt volna. Titkot, mit lehet nem is csak én tudtam egyedül, de még is titok volt, mert nem beszéltünk róla sosem, de mindannyian tudtuk. Letehettük volna, de féltünk, hogy minden összeomlik, ha kibuggyan belőlünk, és maga alá temeti szépen kerekre formált életünket.

Beszélni nem akartam a táviratról, csak egyszerűen az asztalon hagytam. Gyerekes, egyszerű módja, hogy mindenki olvashassa, és én ne legyek ott.

-          Mikor jön? – kérdezte András.

-          Nem tudom, gondolom majd hív, ha megérkezik. Szállást már találtam.

-          Péter is jön?

-          Erről sem tudok. A temetésre biztosan.

Ezzel lezártnak tekintettük az egész dolgot Jolán érkezéséig. Egyedül a fiam jött haza este, aki kérdezősködött. Eszter lányom Angliában tanult. Ákos hosszasan nézte a táviratot, elemezgette ezt a számára érdekes üzenetküldési formát.

-          Kik ezek a tagok? Mi volt az apjukkal? – kérdezte.

-          Régi barátaink. Amolyan igazi gyerekkori pajtások. Jolán és az öccse Péter. Az apjuk meg egyszerűen csak öreg volt. Más nem hiszem, hogy történhetett.

Örültem, hogy nem kell válaszolnom. András tökéletes és mindig diplomatikus válaszai minden igényt kielégítettek. Én pedig belesüppedve a fotelba, úgy tettem, mint aki éppen szendereg, így kerültem a nyilvánosságot. Arra az estére én már bezárkóztam és visszasüllyedtem a múlt mocsaras talajába. Sűrűn és izzasztóan megmártózva benne.

            Annyira régen volt és még is olyan élénken élt bennem. Péter menekülése a nagy lehetőségek hazájába senkit sem ért váratlanul. Nem lepődtünk meg, csak nekem fájt. Féltem a hiányától és egyben megnyugtatott a tudat, hogy elmegy, és így talán vége szakad a folyton zizegő szerelmének is, amivel megbénít. Gúzsba köt, de valójában szabadon enged. Szeret és szeretni hagy, de közben magához láncol, majd ellök, és újra visszahúz. Kapcsolatunkat a folytonos szakítások és viharosan édes kibékülések tarkították. Már senki nem vett minket komolyan. Tudták, hogy összetartozunk a magunk sajátos módján, mert ha szakítunk, nekünk akkor is ott a barátság. Én még is nagyon rosszul viseltem Péter eltávolodásait és ilyenkor hol Jolán, hol András volt a támaszom. Jolán néha már belefáradt, de András mindig ott volt mellettem. Szeretett. Arra, hogy nem csak barátként, nagyon sokára eszméltem rá. Szerelemmel akart, de olyan méltósággal tudott mindig félreállni, hogy nehezen fogtam fel valódi érzéseit.

Az egyetem első évében már egész biztos voltam benne, hogy Péterrel közös jövőnket semmi nem teszi lehetővé. Már annyira felemésztett az örökös harc egymással és egymásért, hogy végleg feladtam. Péter pedig készült. Elkészült innen nagyon. El ebből a számára kevésbé zsibongó országból, el valami új, valami másfajta csoda felé. Az pedig, hogy utolsó kibékülésünk „végzetes hibáját” hordom a szívem alatt, csak olaj volt a tűzre. Ő erre nem készült fel. Erre nem volt elég felnőtt. Az apaság képe, mint valami torz délibáb lebegett a szeme előtt. Én pedig, mint anya csak valami tévedés lehettem benne. Valami alaktalan, duzzadt, eres mellű, megereszkedett kövér asszony.

Az édes négyes lassan feloszlott. Jolán az egyetem utolsó évét taposta, lediplomázott, majd férjhez ment. Még pár hónapig az országban maradt, majd nem sokkal Péter után Ő is itt hagyott minket.

Andrással úgy csapódtunk egymásnak, mint két hajó. Közel a parthoz, léket kapva, még el nem süllyedve, bevont vitorlákkal. Péter távozása neki lehetőséget adott. Esélyt, utat hozzám. Én pedig bénán kapaszkodtam belé, eltitkolva és nyakába varrva más „bűnét”, az én édes terhemet.

András sosem számolt utána, vagy ha számolt is nem érdekelte. Én pedig hallgattam és játszottam a hetekkel, hogy sose legyen biztos, hogy kinek a gyerekét hordom magamban. Így András lassan teljes bizonyossággal, és határtalan örömmel várta fia születését. Épp úgy, mint négy évvel később Eszter jöttét.

Szerettem őt. Nem hálás voltam, hanem egyszerűen szerettem. Nem szerelemmel, hanem valami egymáshoz simuló hatalmas nagy szeretettel. Ez nem változott és az évek múlása még erősebbé tette. Úgy kötődtünk elereszthetetlenül, szorosan, de lélegzetet hagyva.

            Jolán érkezése nem okozott semmi riadalmat. Igaz barátként vettük körül és segítettünk neki elrendezni a dolgokat a temetés körül. Cserébe Ő néma mosollyal nézett Ákos szemébe, látva benne mindazt, amit beleírtak a gének. A hasonlóság igazán akkor vált szembetűnővé, de csak számunkra láthatóvá, mikor Péter és Ákos kezet fogtak a temetésen. Pedig mennyire szerettem volna elkerülni. De az élet és András más forgatókönyvet írt.

A temetésre csak hárman mentünk volna, de előző este András csúnyán megvágta magát. Mire hazaértem a munkából, már hatalmas kötés éktelenkedett a kezén.

-          Mi ez, mi történt? – mutattam a kötésre.

-          Jól sikerült az élezés…aztán meg a szeletelés – mosolygott András.

-          Ezért holnap én leszek a sofőr – szólt Ákos és hatalmas puszit nyomott a fejemre.

-          Minek? Jolán is tud vezetni.

-          Igen, de megkértem Ákost. Szívesen elkísér minket – válaszolt András, kezét simogatva.

Úgy néztem Andrásra, mintha sosem láttam volna. Nem értettem minek kell ez. Nem akartam, hogy találkozzanak. Nem akartam, hogy Péter része legyen Ákos életének. Már nem. Már minek. András pedig állta a tekintetem. Szemében nem volt semmi. Sem kaján mosoly, sem az édes bosszú, sem a visszavágás gőgje. Egyszerűen elrendezte, mert így akarta.

            Esett. Olyan komor, szaggató, szívet tépő, igazi temetőbe illő eső volt. Az autó ablaktörlője törte csak meg a hallgatásunk. Halk sikollyal kente szét, gyilkolta halomra a kövér esőcseppeket. Mi pedig bámultuk az utat, néha lopva egymást. Én Andrást, Ő néha engem, Jolán meg fürkészte Ákos profilját, görögös arcélét, metsző acélkék tekintetét. A tükörből pedig rám nézett, majd mosolyával bátorított. Mintha folyton a kezemet markolászná, és hátba veregetne a tekintetével, hogy ne féljek, nincs mitől tartanom.

Péter a temető kapujában várt. Szinte semmit nem változott. Magas volt, erős, fekete. Tekintete jegesen hasított a szürke felhők alatt. Sokáig nem nézett másra csak rám. Úgy húzott magához tekintetével, mint régen. A hatás mégis elmaradt. Nem vibrált már semmi, nem hazudott szerelmet a testem, nem engedett. András szálai úgy fonódtak körém, úgy öleltek és védtek. Láthatatlanul.

Andrással kezet fogtak, Jolánt megölelte, előttem meg csak állt.

-          Semmit nem változtál…semmit – szólt alig hallhatóan, majd félszegen, arcon csókolt.

-          Bemutatom a fiam – kattogott András hangja, túljátszva minden esőcseppet.

A két barát egymással szemben, feszülve és csendben nézték egymást. Ákos kezet nyújtott, kereste Péter kezét és tekintetét. A kezek és a szemek összeértek. Minden csodálkozás nélkül nézték saját arcukat. Nekik nem volt ismerős a másik. Csak két idegen. Nem volt köztük kapocs más, csak a kézfogás. Üres, hivatalos, formai. Minden mást csak én láttam, a többit elmosta az eső.

A temetés rendben lezajlott. Könnyebb öreget temetni. Könnyebb, ha már letelt, mintha még akarnánk, hogy maradjon. Nyolcvannégy hosszú esztendő. Görcsös élni akarás még az utolsó beteges évben, majd csendes feladás. Az utolsó szál, az utolsó elvarratlan, ehhez az országhoz fűződő rokoni szál. Az utolsó, amiről tudunk, amiről tudhatunk és akarunk tudni. Jolánnak már senkije sem volt itt. Péter pedig nem akarta, hogy legyen. Nem kérdezett, nem vont félre, nem akart semmit. Nézett engem, nézte a fiát szótlanul. Úgy ment el újra, hagyott itt engem, ahogy régen is tette. Nem volt a szemében semmi. Nem voltak kérdések, és valahol elhagyta régi fényét is. Valahol maga mögött hagyta az eszeveszett vibrálást, azt a különös rezgést, ami lengett mindig körülötte. Még meglebbent pár cikázó, elhagyott csóva, ott a közelemben, aztán ahogy távolodott, elhalványult végleg.

A gépe még aznap felszállt. Jolán még egy hétig maradt, intézte az ügyeket. Indulása előtt még járt nálunk, de csak felületes, görcsös este volt. Semmi nem maradt a múltból. Szétszakadtunk. A titkunk pedig szétcsurgott a barátságunkon. Négyünk titka volt ez. Rajtam pedig sebeket szaggatott. Az én ostoba hibám volt. Ki kellett volna mondanom. Hagynom kellett volna, hogy elárasszon mindent és szétszedje, tépázza a kapcsolatainkat, hogy aztán újra összeforrassza azt. Valahogy máshogy. Hegesen, de erősen tartva. Vastag varral a közepén, de erősen.

Jolán távozásának estéje, minket magunkra hagyott. Ákos elutazott a barátaival, mi pedig külön szakadva. A szobák falai kitágultak, én pedig hordtam a téglákat. Magam köré. Száműztem magam. Napokra belesimultam a mocsaramba. Az idő pedig egyre mélyebbre süppedve talált. Mire a fejem fölé ért a bűzös sár, még egy utolsó sípoló levegővel, kapálózva megkapaszkodtam. Megkapaszkodtam az igazságba.

-          Mióta tudod? – szakadt fel belőlem a majd huszonöt éves kérdés.

-          Mindig is tudtam.

-          Miért akartad, hogy lássa?

-          Mert joga van hozzá…kellett, hogy lássa. Az Ő fia…csak még… mindig nem akarja.

-          És Ákos? Mit mondtál volna neki?

-          Nem tudom…már felnőtt…nem tudom.

Andrásnak nem voltak tervei, csak feszítette a dolog. Úgy gondolta, hogy majd valahogy megoldja. Megoldja a maga diplomatikus, ruganyos stílusában úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Persze titkon számított rá, hogy Péter nem tesz semmit. Inkább velem akarta megértetni, hogy elég. Vége van. Mi tartozunk össze. Ákos a mi fiúnk. Ő akart, és írt is másik véget a történetnek, de Péter nem. Ő sosem olvasta ezt a forgatókönyvet. Nem akarta. Képtelen volt kiesni a szerepéből.

            András valójában nekem írt happy endet. Nekem akart vigaszt és feloldozást. Szeretett. Csendes szerelemmel, végtelen rajongással és már ki tudja mióta. Várt. Csak rám várt és az élet tálcán kínált neki. Ő pedig elvette, amit kapott, úgy ahogy kapta. Nem számított semmi, csak legyek. Legyek neki örökre. Örökre, de boldogan. Ő csak egyszerűen félt felfedni a titkot. Félt, hogy engem bánt vele. Ha megzavar, talán elveszít. Ezért nem tett mást, csak várt. Úgy ahogy szokott. Csendesen, féltőn és örök szerelemmel. Csak rám. Arra, hogy kibuggyanjon belőlem a titok és visszavezessen hozzá. Örökre.

zotya68•  2013. január 27. 18:59

A kékszárnyú tündér

 

A kékszárnyú tündér

 

Nem mehettem ősszel iskolába. Nem azért, mert túl kicsi voltam, hiszen már majdnem betöltöttem a hetet, de a mami úgy döntött, hogy nem kapkodjuk el a dolgot. Akkor még nem is sejtettük, hogy remek döntés lesz, hisz még nem tudtuk, hogy a nyaram elég rosszul fog sikerülni.

Olyan hirtelen jött a betegség, hogy észre sem vettem. Úgy indult, mint egy kis nátha, de valami nagyon rossz lett belőle. Először csak a szokásos tünetek, de nem hogy jobb, egyre rosszabb lett minden. Nem mehettem oviba, és a szomszédban vigyáztak rám. A mami nem hiányozhatott a munkából, mert hamar kirúgják, és akkor nem igen volna mit ennünk. Csak az Ő keresete volt, ezért nagyon sokat vállalt. Így a szomszéd Manci néni vigyázott rám. Akkor is, ha túlórázott, vagy ha nem voltam nagyon beteg. A nagy betegségeknél azért mindig ott volt velem, de egy ilyen kis náthához elég volt a Manci néni is. De most valahogy nem javult a helyzet és a néni úgy megtalált ijedni, hogy felhívta a mamit. A lázam akkor már olyan magas volt, hogy nem is igen tudtam, hol is vagyok. Akkor találkoztam először a tündérrel. Igen, egy nagyon szép kékszárnyú tündérrel.

-          Hé, kisfiú! – kiabált a tündér. – Mit csinálsz erre? Talán eltévedtél? Elég rossz bőrben vagy.

-          Szia! Azt hiszem, beteg vagyok.

-          Az lehet, mert nem festesz túl jól. Nem volna kedved itt maradni? – kérdezte a tündér.

-          Nem, mert a mami szomorú lenne, és különben sem tudom hol vagyok, és ki vagy Te.

-          Hol, hol? Hát itt nálam. Én meg tündér vagyok. Láttál már biztos ilyet. Szép hely, vagy nem tetszik? Ó persze a mamád. Róla megfeledkeztem. Biztos hiányoznál neki. Hát, jó. Akkor csak menj, ha meg meggondolod magad, én itt vagyok. Nézz csak körül!  – hadart a tündér, majd egyszerűen csak elrepült.

Valóban gyönyörű hely volt. A nap csodásan sütött. Körülöttünk hegyek, csendes kis patak, ezernyi virág, hatalmas fák. A fákon mindenütt rengeteg gyümölcs. Egy csodás völgy volt a tündér birodalma. Különleges növényekkel és állatokkal teli csodaszép völgy. A tündér pedig nagyon szép volt. Haja szőke és olyan hosszú, hogy le sem lehetne mérni, mert folyton valami nem létező szellő fújja szét, és csak tekeredik körülötte. A szeme égszín kék, a foga apró kis gyöngy és hófehér. Folyton mosolyog és repked apró kék szárnyaival. A ruhája meg ezer színben pompázik. Olyan mintha izzana, és folyton változik a színe. Életemben nem láttam hasonlót.

A kórházban tértem magamhoz. Nem emlékszem semmire. Akkor már ott volt a mami és hallottam, hogy egy orvossal beszélget. Néznek rám, kérdezgetnek, de én addigra már nem tudtam válaszolni. Nagyon fura volt, hogy hallom őket, értem amit mondanak, és szeretnék szólni hozzájuk, de valamiért nem megy. Akkor még nem volt meg, hogy mi a bajom, de valami vizsgálatról beszéltek, aminek hamarosan meg lesz az eredménye, és akkor már tudni fogják, hogy mi történt. Valami hártya begyulladt az agyamba, de nem tudták milyen bacilustól, de addig is kapok valami biotikumot, amitől jobban kell legyek.

Én persze nem voltam jól, mert folyton lázas voltam, meg a kezem is alig mozgott már és nem voltam képes megszólalni. A lázam hol le, hol fel ment. Enni sem tudtam. A kezembe cső volt. A mami szerint most azon kapok enni és inni. Persze nem volt íze, és nem is hasonlított a mami főztjére. Néha meg nagyon fáztam, és sírni szerettem volna, de akkor mindig valami mély álomba merültem.

-          Hello! Látom már megint itt vagy.

A tündér körözött a fejem felett. Hangosan kacagott, majd leült egy kőre. Mosolyogva nézett rám. Lábát lóbálta, mint valami kislány és folyton dudorászott, ha éppen nem beszélt és a szárnya mindig rezgett, a ruhája meg folyton változott.

-          Ne mocorogj már annyit. Szörnyen fáj a fejem – szóltam mérgesen a tündérre.

-          Ejnye, kisfiú! Látom ma egész jól vagy.

-          Igen, ma talán egész alacsony volt a lázam, de nagyon nehéz mozognom. Bár itt valahogy olyan más.

-          Hát, persze. Itt könnyű vagy és nem fáj semmi. Mondtam én, hogy jó lenne itt neked.

-          Nem tehetem.

-          Ó, persze a mamád. Megint kiment a fejemből – szólt a tündér, majd újra elkezdte rezegtetni a szárnyát és folyton repkedett körülöttem.

-          Ha itt maradnék, mi lenne? – kérdeztem.

-          Nos, nem látnád többé a mamád. Itt élnél velem, meg a többi kisfiúval és kislánnyal. Mindig sütne a nap, lenne mit enned, meg ilyenek. Ja, és nem kéne suliba menned. Akkor kelnél amikor akarnál, és nem kéne nyolckor ágyba bújni. A papád sosem fenekelne el, lehetne kiskutyád…jaj, meg ilyenek. Ehetnél délben sütit főzelék helyett…na, ennyi.

A tündér tovább repkedett és csak hadarta a sok huncut dolgot, amit együtt csinálnánk. Olyan volt, mint valami komisz lány. Közben meg néha kedvesen leszállt mellém, megsimogatta a fejem. Ilyenkor olyan volt, mint a mami és az illata is hasonló volt. Jó volt mellette lenni, de olyan különös érzés is volt.

-          Nekem jó otthon. Szeretem, amit a mami főz és a papám nem fenekel el, mert nem is ismerem.

-          Nincs papád? Hű, akkor a mamád biztos odalenne, ha nem mennél haza. Tényleg, hol a papád? – kérdezte a tündér.

-          Nem tudom. Nem ismerem. A mama meg szomorú, ha kérdezek felőle, így inkább nem beszélek neki róla.

-          Különös. Nagyon különös – hümmögött a tündér, majd szó nélkül elrepült.

Üldögéltem még kicsit a virágok között és már indultam volna szétnézni, mikor egy katica repült oda hozzám.

-          Szervusz, kisfiú! Eltévedtél? – kérdezte a katica.

-          Nem. Vagyis, nem nagyon tudom hol vagyok.

-          Ó, hát nem mondta el a tündér.

-          Nem. Pedig folyton beszél, aztán meg hirtelen elrepült. Pedig azt hittem, hogy ő talán tudja, hogy ki az apukám.

-          A tündér? Nem tud az semmit, meg aztán tud sok mindent, de még sem árulja el. Fura egy szerzet. Bár lehet, információt gyűjt a papádról. Ha pedig megtud valamit, akkor sem árulja el. Vagyis, nem mindig.

-          Te is elég fura katica vagy. Hol vagyunk most?

-          Hát, itt egészen belül. Egészen belül a fejedben. Talán bent az álmaidba, talán kint a valóságba. Ki tudja? Na, de mennem kell kisfiú. Vigyázz magadra!

-          Dani vagyok.

-          Nem, nem. Te itt csak egy kisfiú vagy – kiabált le a magasból a katica.

A kórházba kellett maradnom elég sokat. Nem nagyon tudtam számolni a napokat, mert nem tudtam mikor van éjszaka, mikor nappal. Minden olyan egyforma és fehér volt. Mindenki kedves volt körülöttem. Az ápolók az orvosok kérdezgettek, simogattak, hoztak ezt-azt, gyógyszereket, injekciót kaptam. Kezdtem javulni, de valami baj lehetett, mert sem a kezem, sem a lábam nem mozgott. Ha azt hittem beszélek, nem hallottam. Azt tudtam, hogy a fülem jó lehet, mert én mindent hallok, amit körülöttem beszélnek, de a saját hangom nem, pedig mintha a szám mozogna. Így azt is hallottam, amikor a doktor bácsi mondta a mamámnak, hogy haza vihet, de kell valaki, aki folyton mellettem van. A mami ettől szomorú lett, mert nagyon sokat dolgozik. Így a doktor bácsival azon tanakodtak, hogy ki lehetne az, aki velem tudna lenni. A nagymamámat emlegették. A mami ettől sem lett vidám, mert a nagymama már vagy 5 éve felénk sem nézett. Én nem is emlékszem rá, bár a maminak van sok képe, meg képeslapokat is küld néha. Így legalább képről ismerem a nagyit.

            Két nap múlva mehettem haza. Mentővel vittek. Nem szirénázott, csak ment velünk, egészen a házig. A mami elmondta, hogy ma még ő lesz velem otthon, de este már jön a nagymama és ő fog rám vigyázni. Szerinte minden rendben lesz és én hittem neki. A mami mindig tudta mikor mi van rendben és mindig igaza is volt. A nagymama azonban már az ajtó előtt várt minket. Pont olyan volt, mint a képeken. Nagyon szép, nagyon csinos és nagyon nem nagymamás. Olyan volt, mint az anyukám, csak kicsit idősebb, és színesebb, meg kövérebb. Nem volt nagyon duci, nem olyan, mint mondjuk a Manci néni, csak olyan kerek és szép. Mosolygott és átvett a mentős bácsitól, aki a karján hozott fel a lépcsőn.

-          Nagyon köszönjük. Innen már megoldjuk – mondta a nagyi.

A hangja meg kicsit olyan volt, mint a tündéré. Csacsogós, búgós, simogatós…

-          Na, mi a helyzet? Látom megjött nagyanyó – kacagott a tündér.

-          Igen. Ő fog vigyázni rám.

-          Pont Ő? Pont, aki évekig felétek sem nézett, csak utazott szerte szét a nagyvilágba. Na, micsoda egy nagyanyó.

-          Én örülök neki. A mami szerint rendben lesz minden.

-          Hát persze. Nagyanyó, nagyanyó, soha sehová való – csúfolódott a tündér, majd elrepült.

Szomorúan üldögéltem a patak partján, mikor oda repült a katica.

-          Ne, légy szomorú. A tündér már csak ilyen. Szerintem is szép a nagymamádtól, hogy segít. Még akkor is, ha ilyen sokáig távol volt.

-          Nem tudom miért nem jött hozzánk. A mama szomorú volt miatta, és azt hiszem, köze lehet a dolognak a papámhoz is. Jó lenne kideríteni, de a tündér nem mond semmit.

-          Ó, hagyd csak. Lehet, Te magad jössz majd rá. Ha figyelmes vagy biztos kiderül. Hallgasd csak, amit beszélgetnek. Tégy néha úgy, mintha aludnál, és közben fülelj. Most pedig gyere és repkedjünk egy kicsit. Ülj a hátamra, és huss…- kacagott a katica.

Azzal felrepült velem a levegőbe, és bejártuk egész tündér országot. Minden nagyon szép volt, de sehol nem láttam senkit. Csak szorgosan gyűjtögető méhecskéket, dolgos katicákat, rengeteg szép madarat. Volt még néhány erdei állat, apróbbak és nagyobbak. Emberek sehol. Tündérekkel találkoztunk, de szinte tudomást sem vettek rólunk. Nagyon szép színes ruhájuk volt, de nem olyan színváltós. A hajuk is szép volt, de nem lobogott olyan nagyon és a szárnyuk is áttetsző volt, nem kék. A katica elmondta, hogy a kékszárnyú tündér a legszebb és a legkülönlegesebb, de a legfurább is, mind között. Embereket meg azért nem látok, mert még nem tartozom igazán ide, így én sem láthatom őket, de ők sem engem…

Az állapotom elég változó volt. A lázas és láztalan állapotok még valamiért mindig váltották egymást. A dolog elhúzódott és a doktor bácsi szerint valamiért nem a szokott forgatókönyv szerint zajlott. Hogy ez pontosan mit jelentett, azt nem tudom, de valami olyan lehetett, hogy nem rendben ment minden. Még mindig nem beszéltem és bár a karom már mozgott, a lábam még nem. Az ágyban kellett a napom nagy részét tölteni. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam kimenni pisilni sem. Ez kicsit fura volt, mert estére néha be is pelenkáztak, napközben meg valami üvegbe pisiltem, a többiről nem is beszélve. Amikor jobban voltam, a nagymama mindig kivitt az erkélyre. Néha ott ebédeltünk és nézhettem az utcán az embereket, az autókat és olyankor nem volt olyan rossz. A nagyi nagyon kedves volt. Rengeteg mesét olvasott és nagyon jól főzött. A sütik meg valahogy nagyon finomak lettek. Pont úgy csinálta, mint az anyukám. A csuda tudja hogyan, de szinte majdnem olyan íze volt. A maminak is könnyebb volt, mert munka után nem kellett otthon is annyit dolgozni. Nem beszéltek sokat, de valami különös fonál kezdte összekötni őket. Néha figyeltem, ahogy lopva egymásra néznek, elkaptam egy-egy mosolyt, és bár néha hallottam, hogy beszélgetnek, talán veszekedtek is, de valahogy mintha minden kezdett volna a helyére kerülni.

Délutánonként aludtam egy keveset. Ahogy jobban lettem, egyre kevésbé vágytam már az alvást, de tudtam, hogy a nagyi ilyenkor sütöget, így hagytam, hagy csinálja a dolgát, és inkább elheverésztem a szobámba. Egy napon a mami hamar hazajött, vagy közben már este lett és mégis csak aludtam, ki tudja. Vagy talán megint a tündérnél jártam. Nem tudom, mert egyre ritkábban jártam ott. Valahogy egyre nehezebb volt eljutnom hozzá, pedig reméltem, hogy segít, vagy megtud valamit. De akkor inkább a katica jutott az eszembe: „Hallgasd csak, amit beszélgetnek. Tégy néha úgy, mintha aludnál, és közben fülelj.”

            A mami a nagymama előtt kuporgott a nagy fotelnál. Nézték a TV-t, de nem nagyon figyeltek rá, mert épp hogy csak duruzsolt valami benne. Tisztán hallottam, amit beszélgettek.

-          Nagyon sajnálom, hogy eddig nem voltam része az életeteknek. Tudom hiba volt, de talán még nincs késő.

-          Sosincs késő. Pont a legjobbkor jöttél hozzánk – mondta a mami.

-          Haragudtam, és ostobán viselkedtem. Azt hittem, ha másképp döntesz, megvédhetlek. Ha nem vállalod ezt a gyereket…talán máshogy alakul…de most…

-          Hagyjuk ezt. Nem dönthettem másképp. Ő a fiam…mindegy hogyan lett.

-          De az apja akkor is egy senki, ha ugyan tudjuk, hogy a három közül melyik. Nem lett volna olyan lány, aki a te helyzetedben így dönt. Senki nem szüli meg az…erőszak útján fogant…

A nagymama hangja itt elakadt. A mami sírt. Csak nagyon csendben. A mami mindig csendben sírt. Olyan szépen hangtalan, olyan szívfájdítóan, hogy sosem tudtam hallgatni. Így nagyon jó akartam lenni. Igyekeztem sosem tenni olyat, amivel megbánthatom, és ha kérdeztem valamit, ami könnyekre fakasztotta, hát inkább nem kérdeztem meg többé. Így volt ez a papámmal is.

-          Na, ja eltört a mécses – mosolygott a tündér. – Szomorú a mamád. A jó nagyanyó látom nem kíméli.

A tündér hangja most nem volt gúnyos. Mosolygott, mint mindig, de valami mély szomorúság ülte meg a völgyet.

-          Történt valami? – kérdeztem.

-          Igen. Érkezett egy új kislány. Ez tudod nálunk nem olyan vidám dolog. Néha nehezen szoknak meg nálunk. Sokat sírnak. Ilyenkor ki kell találnunk mindenféle játékot, csomó jó mókát, de van, akin ez sem segít. Aztán szép lassan megszoknak itt, de van aki, nagyon sokáig haza vágyik. Ilyenkor én is szomorú vagyok, de nem mutathatom.

-          Segíthetek valamiben?

-          Á, ugyan kisfiú! Nem, Te nem tudsz segíteni, de nagyon kedves vagy, hogy megkérdezted.

-          Megmondanád nekem, hogy mi az, hogy erőszak? – kérdeztem egész halkan a tündért.

-          Hallgatóztál, mi? – nevetett a tündér. – A mi jó katicánk tanácsát követve.

-          Ó, nem…csak pont akkor…nem aludtam.

-          Az erőszak…az nagyon csúnya dolog. Mindenféle van belőle. Tudom azért kérdezed, mert köze van a nagymamád szerint a születésedhez. Mert a mamádat bántották. Úgy lettél, hogy nem akarta…nem azoktól, akik közrefogták és…nem tudom érted e, de a mamád nem tehetett sokat. Aztán már csak arra eszmélt, hogy vagy. Ha tudja is, hogy ki a papád, sosem lehet biztos benne. Ilyenkor dönteni lehet, hogy akarja, hogy légy vagy sem. Ha nem, akkor a doktor bácsi segít a mamádnak és nem születik kisbabája. A mamád viszont úgy döntött, hogy ennek ellenére szeretne téged. Nem számított, hogy egyedül marad, nem számított, hogy mit szólnak az emberek. Ő akart téged.

-          De a nagymama mérges volt – szakítottam félbe a tündért.

-          Igen. Mérges és szomorú, mert nem tudta megvédeni a mamádat. A döntésével sem értett egyet. Tehetetlen volt. Inkább hátat fordított nektek. Az, hogy ez mennyire volt helyes, azt nem tudom, de a nagymamád már tudja a választ…azért van most itt. Érted már kisfiú…nehéz ezt még értened, de talán majd egyszer…majd később…majd érteni fogod.

-          Azért már valamit értek, csak még olyan ismeretlen a sok szó. Meg az a helyzet tündér, hogy mennem kéne…az a helyzet, hogy nagyon kell…pisilnem kell.

A tündér odahajolt hozzám. Egészen közel az arcomhoz és nagyon gyengéden megpuszilt. Olyan volt, mint mikor a nyáresti szellő belibben az ablakon, félre rántja a függönyt, és az arcomat cirógatva üdvözöl. Aztán egészen halkan a fülembe súgta búcsú szavait.

-          Menj csak kisfiú. Te nagyon kedves fiú vagy. Menj csak, és én veled leszek, bármerre jársz. Bármerre jársz…

Én pedig valóban mentem. Félálomba kikászálódtam az ágyból és mentem a szoba felé. A lábam egész jól engedelmeskedett, csak valahogy elkéstem egy kicsit, és éreztem, hogy a nadrágomon csorog végig valami nagyon meleg…de legalább éreztem végre valamit.

Az ajtóban állva, kissé kapaszkodva, egészen halkan suttogva kiabáltam a maminak. Kiáltani akartam, de csak valami sutyorgás lett belőle. Ők pedig mindketten tátott szájjal néztek rám. Majd nagymama odaszaladt és felkapott.

-          Vigyázz nagymama – súgtam a fülébe. – Pisis lesz a ruhád.

De a nagyit egyáltalán nem érdekelte, mert csak kacagott és forgott velem a szobába. Majd míg a mami lehúzta az ágyamat, a nagymama kivitt a fürdőbe, lezuhanyoztatott és szép tiszta ruhába öltöztetett. Végig csacsogott, hogy mennyire örül, hogy végre rendbe jöttem. Míg törölgetett a puha törölközővel dudorászott valami ismerős dallamot. Nem tudom hol hallottam, de valahogy olyan ismerősnek tetszett.

            Hamarosan felépültem. Újra jártam oviba és nagyon készültem az iskolába. A nagyi eladta a házát, amit valami német bácsitól örökölt és a közelünkbe vett egy lakást. Kicsi kedves világos lakást, mint a miénk. Nekem épp, hogy volt benne egy kis zugom, de nagyon szerettem. Ha a mami dolgozott, vagy beteg voltam, vagy csak úgy, ott lehettem nála. Valahogy tényleg minden a helyére került.

 

Ó, persze a tündér. A kékszárnyú tündér. Róla majdnem megfeledkeztem. Egy olyan jó húsz esztendeig. Utána újra része lett az életünknek. Az első fiam születése után költözött be az életünkbe. De csak, mint hős. Egy igazi mese hős. Nem nagyon találtam a helyem a műszaki diplomámmal. Meséket kezdtem írni. Igen, meséket. Ebből élünk…és nem is olyan rosszul…