zotya novellaszerűségei :)

Személyes
zotya68•  2011. július 23. 16:23

...ha végleg menni kell...

...aztán neki álltam módszeresen kutatni és kidobálni mindent. Mindent ami hozzád kötött. Nem volt egyszerű. Könnyű sem. Azt mondják kellenek az emlékek. Kell a múltunk. Hozzánk tartozik. Életünk része.Nekem csak így ment.  
Mindenhol ráakadtam apróságokra. Még hónapok múlva is.  
Szekrénybe gondosan elcsomagolt fogkefe. Nem kellett sokat,mert alig maradhattál. Pedig,hogy szeretted az együtt töltött éjszakákat. A póló,amit neked csináltam a kispárnával,amin annyira szerettél aludni. Karácsonyi ajándék,hímzéssel. Kis bolondság és mégis milyen sokat jelentett. Olyan boldogan ölelted magadhoz.  
Szétvágtam. Egy ollóval...apróra. A papucsodat nem tudtam. Azt csak mellé csomagoltam és kidobtam.
Aztán a képek. Egy a keretbe a többi kis borítékba pihent. Ki tudja hányszor dobtam ki és hívattam elő újra. A kis kártyák. Ajándéktasakok. Ez volt a legkegyetlenebb. Mindegyikre emlékszem. Apró kis szavak...becenevek...hogy milyen fontos voltam...
Úgy válogattad az ajándékokat,olyan gondosan mint senki sosem. Olyan legyen,hogy szép és igazán nekem való. Mindig velem legyen és mindenki lássa. Olyan érzéked volt egy fülbevalóhoz,gyűrűhöz vagy lánchoz. Mindenki csodálta. Szerettem őket...egyik sincs meg. Elajándékoztam. Képtelen voltam hordani. Volt az a lánc,ami mindig elszakadt. Szerettem. Azt írtad akkor: „csak a szerelmünk ne szakadjon...” Az sosem szakadt el. A lánc persze igen. Kaptam Tőled másikat. Kék kis medállal,körötte egy apró kis szív. Észre sem vettem,csak mikor mutattad. Meg a holdköves fülbevaló,hogy szépen tudjak aludni...mindenre gondoltál...de van amire még sem.
Mi lesz ha végleg menni kell...
Ma már nincsenek tárgyak,csak emlékek. Álmok. Számolatlanul. Úgy törnek néha rám,hogy félek behunyni a szemem. Félek ismerős utak felé menni...fák,virágok,házak. Pedig úgy tájékozódom mint egy elcseszett GPS.  
Ide még is mindig visszatalálok...hozzád. Még egy kicsit. Aztán menni készülök...mert lassan sikerül. Hiszem. Nem rég tanultam meg milyen fontos a hit...ez az utolsó reményem.
A hitem...

zotya68•  2011. július 12. 23:00

ha lenne naplóm

Ha naplót vezetnék,olyan igazit...akkor ma biztos írnék bele. Ha 13 éves lennék,vagy valami ahhoz közeli akkor valahogy így:

Kedves naplóm!
Ma levelet kaptam...nem is lepődtem meg,mert szinte vártam. Tudom mikor ír...általában előtte este vele álmodom. Nem tudom miért,de megjelenik álmomba. Valahogy oda csöppen és mikor ébredek magam sem értem. Aztán megy a nap tovább...csak ott marad bennem valami fura érzés. Még is szeretek vele álmodni,mert az nem olyan fájós mint ha másról álmodnék...
Aztán ott a kis levél. Nem is igazi levél...csak olyan kis gondolatokkal teli néhány sor...így szoktuk. Ha nem volt mit írni,vagy nem tudtuk hogyan...egyszerűen csak idéztünk...szerettem...már,hogy az idézeteket.
Ja,és ma anyukám túrógombócot főzött és voltunk a Balcsin is.
Tök jó nap volt!

...De már 40 is elmúltam...

Szeretem az idézeteket...ugyan azt szeretjük mind a ketten,persze ebben a témában. Próbálunk a hangulatunkhoz vagy a helyzethez illőt keresni. Nekem persze vannak saját gondolataim...itt a verseimben...én már akár innen is idézhetek...teszem.
Nem tudnék nem válaszolni...az érzéseim sem tudom megfogalmazni,pedig gyakran itt motoszkálnak bennem az ide illő szavak. Csak így nem könnyű...
Ha csak ott ült mellettem már minden olyan nyugodt volt. Nem volt az a nagy feszültség,eltűnt a bizonytalanság. Úgy éreztem mintha betekarna valami pihe-puha paplan. Mintha egy hatalmas meleg tolltakaró biztonságába lennék...puha,selymes,meleg,biztonságos...és még csak hozzám sem kellett érnie. Akkor más jutott már az eszembe...

zotya68•  2011. június 26. 10:08

kincs

 

Minden nap rájövök,hogy milyen szerencsés ember vagyok...
Egy karkötőt kaptam ajándékba,illetve aztán még sem. Olyan mágneses bio izé.
A volt férjemtől. Persze ez sem jellemző,de nem volt miért visszautasítanom. Biztos őrzi az egészségem. :)

Valaki másnak nagyobb szüksége volt rá.
Egy ismerőse kisfiának is ígért,de csak egy hónap múlva jön haza újra. Így az enyém lett az övé. Nem is volt kérdés,hogy neki adom.

Leukémia...sokadik sugár...sokadik kemo...kisgyerekként...

Ilyenkor és még gyakran elgondolkodom...

Elég ha csak körbe nézek itthon (már ha vannak itthon) és örülök.
Van hol lakjak,van munkám még ha nem is a szívem csücske,de jó a csapat a főnököm sem az az ostorcsapkodós típus és bár gyakran nem értünk egyet,nem egy dimenzióba mozgunk,azért kijövünk. Ja és kapok fizetést és nem egy olyan városba élek ahol válogatni lehetne munka ügyben. Meg ugye ebből élünk...Na,persze azért magánügyben nem minden ilyen kerek,de majd az is eljön.

...és látom őket...a gyerekeimet...egészségesen és egészségesnek!!!

Mindenük a helyén,agyuk is van és mi több olyan értékrendjük,ami ebbe a világba mások szerint is ritka,meg minden elfogultság nélkül állíthatom,hogy még jól is néznek ki.

...és a legnagyobb kincs is a birtokukban van és remélem marad is. Egészség...

Ennél nincs nagyobb!

Én meg szerencsés vagyok,mert az anyukájuk lehetek. :)