zotya novellaszerűségei :)

zotya68•  2015. január 12. 22:53

Egressy utca

Egressy utca

 

 

Esett az eső. Először csak csendesen, olyan kis apró szemekben, majd ezek a cseppek összesimultak és ölelték egymást. Mosták az falu utcáját, a házak tetejét és az ablakokat. A férfi hallgatta az eső hangos kopogását és nézte, ahogy túlcsordul az árkon, mint okádja ki a csatorna a teméntelen vizet. Az ablak korhadt keretén egyre jobban beszivárgott a víz. Apró tócsákat csinált a párkányon, majd utat találva a repedések között a falon át szívódott a mészbe. Megkereste anyja rongyait, mit erre a célra tartogatott és az ablak alá tömködte. Olyan automatikus mozdulat volt ez, amire még gyerekkorából emlékezett. Az anyja mindig így csinálta. Régóta rosszak már ezek az ablakok. Ki kellett volna cseréltetnie, de valahogy mindig elmaradt. Mostanában sosem esett. Amikor itt volt sosem. Majdnem egy éve nem látta az anyját. Akkor karácsony volt. Most lassan beleérnek a novemberbe.

Visszakuporodott az ablak alá. A szék párnája hidegen simult alá. Az eső megállíthatatlanul esett, pont úgy, mint egyszer, mikor még motorral járt. Akkor volt ilyen ítéletidő. Az anyja meleg ruhát keresett, valami esőkabátot is adott rá, mert tudta hiába kérleli, hogy maradjon. Féltette, pedig az út nem volt hosszú a városig, de motoron és esőben veszélyes. Sötét volt akkor is. Nappal és sötét. Az ablakon akkor is épp így csordult végig a víz. Épp így szivárgott és itta fel a fal. Akkor még hófehér volt. Most enyhén sárgás, és a sparhelt felett erősen kormos. Ki tudja mióta nem meszelt már senki. Nem volt hozzá erő, pedig az anyja mindig olyan szépen tartotta a kis házat. Rend és tisztaság uralkodott most is mindkét szobában. A konyha kredencében megcsillantak a porcelánok és a makulátlan csipketerítők fehérje vakított a sötétben. Minden rendben volt, csak a falak árulkodtak az időről.

A férfi kezével végigsimította az asztal vásznát, rajta a terítő kissé félre hajtva, mint mikor valaki enni készül. Pont úgy, ahogy anyja szokta, hogy a damaszt szép maradjon és majd a viaszos vásznat könnyedén letörli. Talán ebédelni készült, vagy vacsorázott még. Nem tudott semmit, hogy pontosan hogyan történt, csak annyit, hogy az anyja nincs többé. Épp olyan csendben és észrevétlen halt meg, mint ahogy élt.

A gyerekkorára gondolt és a halálra. Mikor még olyan megmagyarázhatatlan érzést keltett benne az elmúlás. Ahogy meghaltak a nagymamák, nagypapák és rokonok körülötte. Ahogy ott állt a temetőben az ismeretlen arcok között gyermekként és csak állt a csend közepén, mit megtörtek a halk jajgatások és az elnyomott sírások. Majd a koporsón koppanó kemény rögök hangja és a virágok puha nesze, mit beledobáltak az emberek. Később mikor már olvasni tudott, a koszorúk szalagjait betűzte és ez teljesen elvonta a figyelmét. Próbálta kiolvasni a cikornyás betűket, a fájdalom írta sorokat és a szalag másik felén a neveket. Aztán otthon a lefekvés utáni csendben újra tudott a halálra gondolni. Akkor is, ha nem akart, akkor is ott suttogott a gondolat a fejében. És mi lesz azután? Mi lesz, ha meghalunk?  Ott volt az üres és fájdalmas érzés a gyomrában. Olyan mardosón, mint az éhség és mégis üresebben és fájdalmasabban. Milyen az a végtelen semmibe vezető út, mire a halottak lépnek? Az a soha véget nem érő idő, amit ott töltenek. Ott ahol ő nem járt és nem is tudja, hogy hol van. Ilyenkor nem aludt jól. A dunyha melege elviselhetetlenné vált és vizesre izzadt mindent magán. Reggel már azt sem tudta eldönteni, hogy az izzadtság, vagy a vizelete az miben órák óta fekszik. Csak a szagok árulkodtak egyikről, vagy másikról. Anyja ilyenkor megsimogatta kócos haját, csendesen vizet melegített. Ágya mellé már oda is készítette a tiszta ruhát, mint aki az éjszaka minden lépéséről és álmáról tudott. Nem szidta meg, nem kérdezett csak mosolyogva nézte a vézna gyereket és mikor az a szemébe nézett pontosan tudta, hogy az anyja minden, de mindent tud a halálról, csak még nem mondhatja el. Talán majd később, hisz mindig azt mondta neki, hogy a kérdéseinkre mindig időben kapjuk meg a választ. Csak, hogy ő sosem kérdezett és a válaszok mégis mindig jöttek és valóban mindig időben. Anyja pontosan tudta, mit mikor kell elmondania. A halál még nem volt itt. Isten sem. A kereszt is csak egyszerű fadarabként csüngött számára a falon. Aztán mikor megjött számára isten, vele megjött a halál is. Akkor lehetett beszélni róla, mikor már elérkezett az idő. Vagyis mikor anyja úgy gondolta. Amikor pedig már értette és végre megpihenhetett volna benne az érzés, akkor felborult minden.

Apja nem sokkal később, fiatalon és erősen elment mellőlük. El arra a sejtelmes útra. Akkor tudta csak meg, hogy az eddig érzett űr és fájdalom, mit a halál hordoz magában, valami egészen mást is hozhat. A szegénység úgy tört be otthonukba, mint a jeges fuvallat. A temérdek háztáji munka egyik pillanatról a másikra szakadt a nyakukba. Anyja pedig derekasan helyt állt. Ő pedig próbált lépést tartani vele és az iskola mellett úgy segíteni, ahogy apjától tanulta. De belőle hiányzott az a kitartás, a föld szeretete, az a tébolyult szerelem, mivel az apja a család csekély, de annál dúsabb birtokát szerette. Benne más volt. Éles eszében már valami egész más vegyületek keringtek. Ő a földben nem a szabadságot érezte, csak valami köteléket, mi elszakítja a várostól és a tudástól fosztja meg. Orrában nem érezte a széna édes illatát, mit az állatok elé vetnek, csak a bűzös trágya maradékát. A határban a kócos vetés és benne a pipacsok pirosa, valami esztelen rendetlenségként hatott rá. Ő nem a föld gyermeke volt. Neki innen menni kellett. Olyanná válni, kinek van. Olyanná, kinek a pénz hatalom lesz a kezében. Olyanná, aki adni is képes, de nyomorogni képtelen. Az anyját pedig úgy akarta tudni, hogy sose keljen többé kettő helyett dolgoznia.

Az elmúlt évtizedek meg is hozták mindezt. Az anyja azonban az maradt, aki volt. Ott, ahová született, ahová tartozott. Itt érezte jól magát és fia minden támogatása ellenére itt maradt a faluban. Egyszerűen élt, kevés állattal és már csak aprócska földdel, de élt. Ő itt volt boldog.

Ahogy kezével újra és újra végigsimította, majd megigazgatta az abroszt, ezek régi képek peregtek elé a múltból. Merengve hallgatta az esőt, mi egy kissé csendesedett, de meg nem állt. Az ablak alatti rongyok megteltek vízzel. Oda dagadtak az ablak rései közé és átengedték az őszi esőt. A férfi csak nézte a szétázott rongyokat, mint aki azt sem tudja mihez kezdjen velük. Az ajtó előtt topogó csizmás lábakra eszmélt csak fel, és a szomszéd Mária néni érces hangjára.

- Jó estét fiatalúr! Ej, hát itt már minden csupa víz. Ó, hát az anyja is éppen így csinálta, csak épp ki is kell ám csavarni és cserélni a rongyokat. Így ni, látja fiatalúr! Nem ám csak nézni, ahogy esik befelé.

Azzal fogta és kicserélte, szárazat rakott a helyére.

- Hoztam valami kis harapni valót is – szólalt meg ismét. – Bár van még itt a kamrában minden, de egy kis meleg leves jót tesz.

Azzal felhajtotta a terítőt és tálalt a férfinak. Az pedig hagyta és tehetetlenül nézte az asszonyt, ahogy szorgoskodik körülötte.

- Aztán meddig marad a fiatalúr? – kérdezte csendesen.

- Azt sem tudom melyik fiókba tartotta anyám a kanalat – szólalt meg a férfi.

- Hát, jó rég nem járt már itt, de a kanál az mindig is a helyén volt. Itt, ni! – matatott a kredencnél az asszony. – Mit is mondott…marad? Mert tudni kéne, a fa is kevés…hordani kéne be.

- Nem terveztem – válaszolt kurtán a férfi és belekóstolt a levesbe.

Hangtalan evett. A kanál szinte alig ért a tányérhoz. A leves minden melege és íze szétáradt a testében. Szemét néha lehunyva átadta magát az épp puhára főtt zöldségnek és a házi tészta roppanós élményének. Pont ilyen volt az anyjáé is. Sosem vett bolti tésztát. Épp ilyen sárga volt a leves és épp ilyen ízes.

Az asszony hagyta enni. Hagyta, hogy a gondolatok együtt emésztődjenek az étellel. Csak mikor az asztalt leszedte, akkor beszélgettek újra.

- Holnap után lesz a temetés. Az anyja mindent elrendezett.

- Nekem kellett volna…elrendeznem. Ez az én dolgom lett volna – szólt fejét lehajtva a férfi.

- Ugyan, fiatalúr! Tudja milyen volt az anyja. Szerette a dolgait maga intézni.

- Nem voltam sosem itt. Hogyan is lehetett volna másképp.

- Akkor marad szombatig? – kérdezte újra halkan az asszony.

A férfi nem szólt. Fejét elfordítva bámult ki az ablakon. Talán a szégyen, talán a lelkiismeret mardosta, vagy csak az esőt szerette nézni. Az asszony várt kicsit, összepakolta az edényeit és elment. Tudta, ha füstöl a kémény marad, ha nem hát elment. Ha a kocsi morranását hallja, akkor elment, ha csend van, akkor maradt. Nem kell itt kérdezni. Ha meg nem gyújt be, hát meg akkor sem fagy, ha nem szól, hogy éhes éhen sem marad.

A férfi még órákig nézte az esőt. Lassan állt el, de addigra leszállt az este. A másik szobába begyújtott. Tudta, hogy maradni fog. Ott volt a vetett ágya épp úgy, mint mikor gyerek volt. A dunyha befedte az egész ágyat, maga alá temette a vánkost. Tetején a régi rózsás, rojtos terítő. A komód tetején fényképek. Régi és új fotók. Az apja, az anyja. Valami régi közös, kis rövidnadrágos nyári kép. A szülei esküvői fotója és annak párja a falon. Alatta egy egyszerű kereszt. Anyja ágya mellett a kisszekrényen az érettségi fotója és az üveg alatt mellé dugva a diplomaosztón készült apró fotó. Az ágy szélén ülve csak forgatta az ódon keretben a képet. Az üveg másik oldalán anyja kézírása a kép hátoldalán. A kisebb fotó eltakarta kissé a feliratot. Szétszedte. Csak egy dátum volt rajta és egyetlen szó: „kisfiam”. Visszatette épp úgy, ahogy volt. Megigazgatta a csipketerítőt. Rakott még a tűzre. Pont, ahogy még az anyjától tanulta. Száraz nagyobb fákat alulra, hogy később is legyen meleg. Apróbbakat a tetejére, hogy hamar lángra kapjon. Résnyire nyitni a kisajtót és majd gondosan bezárni, hogy sokáig kitartson a fa.

Nem tudta mi lesz a házzal. Nem érhet sokat, de a telek már igen. A földet hamar megvennék. Jó helyen van, közel a városhoz. Mindenki menekül onnan. Menekülnek a csendbe, a friss levegőre. Csak ő szereti a várost, annak minden zajával és mocskával. Talán maradhatna. A gondolat, hogy itt éljen, valami jóleső izgalommal töltötte el. A házat felújíthatná, vagy le is bonthatná. Öreg ház. Nem érdemes bajlódni vele. A ház hiánya újra elbizonytalanította. A ház hiánya. Hiányzik neki a ház, vagy csak szentimentális lett, ahogy öregszik.

Még nem volt fáradt. A levestől hamar éhes lett. A kamrába benyitva orrát megcsapta a füstölt kolbász és szalonna jól ismert illata. Szeretett a kamrában lenni. Csak úgy besettenkedni és keresni valami csemegét. Valami apró maradékot, vagy szelni a szalonnából vagy a kolbászból épp egy csipetet. Vagy keresni valami finom tészta maradékot vasárnapról. Abból a kissé citromos ízűből, vagy a baracklekvárral töltött hájasból.  Vagy csak beleszagolni a füstös illatba.

A villanykapcsolót kereste. Már olyan régen volt itt, így elfelejtette, hogy a felakasztott deszka épp eltakarja kicsit. Az égő spórolósan gyenge volt. Halványan világította meg az apró kamrát. Minden katonás rendben állt a polcon. A befőttek felcímkézve, a száraztészta tiszta vászonnal letakarva. A füstölt dolgok a rúdon szép sorba. Minden a helyén volt. Mégis valami folytonos hiányérzet, motoszkált a férfiban. Olyan idegennek hatott minden mi ismerős. A torkában a gombóc, mit az anyja egyszerűen csak „sírásgombócnak” hívott, ott feszített már órák óta. Ettől zavarba jött. Nem szokott sírni. Nem sírt sokat még gyerekként sem. Nem kellett.

Nem vett le semmit a polcokról és nem vágott semmiből sem egyetlen darabot sem. Csak nézte és már érezte is az ízeket a szájában, de a gombóc nem engedte, hogy egyen is.

Úgy aludt el a fűtött szobában és a dunyha melegében, mint gyerekkorában. Gyorsan és nagyobb részt álomtalanul. Néhány óra volt csak hajnalig. Korán kelt és vissza is indult a városba. Dolgoznia kellett.

Előtte még gondosan beágyazott, megpiszkálta és eloltotta a tüzet. A konyhában a víz jéghideg volt. Frissen tartotta, míg kávéhoz jutott. Írt még néhány sort Mária néninek. Behajtotta az ajtót, a kulcsot belülről a zárban hagyta.

Szombaton tervezte, hogy visszajön. Csak a temetésre. Előbb semmiképp, mert nincs rá idő. Az út száraz volt. A szél felszárított a rengeteg esőt. A kocsi szépen duruzsolva, lassan haladt a város felé. Nem sietett. Volt idő bőven. Kilenc előtt nem történik semmi. Megfürdik, reggelizik valamit és kell egy jó kávé. Aztán majd megtervezi, hogy legyen. Szombat délutánra mindent elrendez és visszajön. A ház dolgában is intézkedik. Mária néni, ha kell, gondját viseli egy darabig mindennek. Egy darabig. Aztán itt lesz majd és segít. Igen. Már pénteken este vissza tud jönni. Már pénteken.

A tegnapi „sírásgombóc” újra a torkát feszítette. A gondolat, hogy már pénteken újra jöhet, pedig mosolyra késztette. A felkelő nap élesen sütött a szemébe. A napszemüveg sokat takart az arcából. Jó nagy lencséi voltak és jó sötétek. Mire a könnyei végig gurultak az arcán, már alig látszott belőlük valami. Sósan és gyorsan száradtak a meleg autóban. 

zotya68•  2014. augusztus 24. 18:00

Mesén innen és túl

Mesén innen és túl       

  

 

A Duna part nyár végén volt a legszebb. A fák még zöldbe öltözve, alig megkopott levelekkel, virágok nélkül is ékesen sorakoztak. Vastag, mohás törzsükön elnyújtózva pihent az este. A lenyugvó nap rajzolta hidat hamar elmosták a város fényei. Az ősz közeledtét csak a párába burkolt hegyek jelezték. Az esték frissebbek lettek, de nappal még minden nyarat idézett.

                Jonatán kedvenc évszaka volt. Az egyedüli, ami beárnyékolta az ősz közeledtét, csak a tél volt, amit maga után húzott. Ez az évszak a maga komor és szürke világával komoly próbatétel volt neki minden évben. Már a tizenhatodik telet várta ezzel a nyugtalansággal. Nem volt ez sok és nem is emlékezett mindre, de az elmúlt telek gyötrő magánya már beleégett tudata minden zugába.

Ha tehette elsétált minden este, a szokott útvonalán, a rakpart egy rövid szakaszán. Beszívta, míg tehette a nyári este fűszeres illatát, mit még város szmogja is képtelen volt elnyomni. Hagyta, hogy a bőrét simogassa a folyó parti különös szél, mi olyan tompán hozta át a sziget zaját. Tudta már csak néhány hét és az őszt elmossa majd néhány esős nap. Beköszönt a rettegett évszak a maga fagyosan csikorgó napjaival. Néha szabadult volna mindentől. Meg sem várva mit hoznak a hetek, csak vége legyen már. Mindig nehezen találta helyét a világban, de ez az időszak végképp felemésztette.

Egyik este megváltoztatta az útvonalát. Sosem tett még ilyet, de azon az estén a szemerkélő eső, a hirtelen feltámadó viharos szél, valahogy felgyorsította az eseményeket. A híd korlátját markolva többször megállt és hosszasan bámulta a vizet. A parti fények örülten cikáztak a habokban. Olyan vonzónak látszott a mélység. Olyan hívogató volt a víz és akár az örvény, úgy húzta magával. Egyre feljebb lépett a korláton, valami díszes részen kapaszkodva a lábával. A dereka alatt volt már a korlát teteje. Szorította még, de csak egyetlen apró lendület elég lett volna, hogy lezuhanjon. Egyedül volt. Szemét lehunyva játszott, billeget, de keze nem engedett. Szorosan markolta a vizes vasat.

- Hello! Nem zavarok? – csilingelt mellette egy női hang.

Egész addig azt hitte egyedül van. A hang megzavarta a ringást és az addig húzó mélység, most eltűnt, lába hirtelen lecsúszott és szilárdan megtapadt a híd betonján.

- Ugye nem valami kis ostobaságon járt a buksid, Te fiú? Ugye nem? – csenget tovább a nő hangja a sötétben. – El sem tudod képzelni milyen rettentő hideg lehet az a víz és mérhetetlenül sok. A sodrás meg halálos. Vagy csak nem arra vágysz, Te ostoba? El sem tudod képzelni micsoda fájdalom lenne az. Egy ilyen értelmes fiú. Ugyan már…na, gyere csak szépen! Haza megyünk.

Jonatán csak ment a hang után. A nő apró keze megragadta az övét és gyengéden húzta lefelé a hídról. Egyetlen szó nélkül, szinte megbabonázva követte a lányt.

A híd végénél, egy lámpa alatt nézte meg jobban. Csodaszép volt. Olyan kecses, karcsú, apró termete volt. Jonatán attól félt, hogy összeroppantja a kezét, ha tovább szorítja.

- Ki vagy? – kérdezte a fiú.

A lány csak mosolygott és szó nélkül vezette tovább, egyre messzebb a Dunától, a hídtól és mindentől. A városi forgatag kissé kibillentette a fiút. Visszavezette kicsit a valóságba, bele az életbe, az emberek zajába. Jó volt. Sokkal jobb, mint a híd ködös magánya.

A lány sokáig nem beszélt. Szorítása engedett és már csak a fiú mellett lépdelt. Valami békésebb, csendesebb helyet keresett, ahol leülhetnének.

- Ki vagy Te? – kérdezte újra a fiú.

- Mit gondolsz? Ki legyek?

- Szép vagy…olyan… furcsán szép – makogott a fiú.

A lány csak nevetett. Fejét kissé hátravetve, egészen halkan nevetett. Fekete kabátjának csuklyája alól kivillant szőke haja, szikrázó kék szemében vissza tükröződött a kandeláber halvány fénye.

- Köszönöm, kedves vagy…igazán nagyon édes. De, mond csak, valójában mit akartál Te ott a hídon? Talán fürödni?

- Nem…dehogy…csak elgondolkodtam mi lenne ha…

- Ha leugranál – vágott közbe haragosan a lány. – Hogyan lehetsz ilyen ostoba. Mi a fene bújt beléd? Anyádra gondoltál? Mi lenne vele? Meg egyáltalán, egy ilyen értelmes okos fiú, mint Te, hogy juthat ilyen ostobaság az eszedbe?

- Tudsz anyámról?

- Mindenkinek van anyja – vágott vissza élesen a lány. – Mi bajod neked mond?

A fiú nem szólt. Lehajtott fejjel, maga elé meredve próbált valami magyarázatot adni a lánynak, akiről azt sem tudta kicsoda, de még is úgy érezte tartozik neki ennyivel.

- Nem tudom. Nem tudom megfogalmazni…vagy csak nehezen. Nekem olyan más az életem…más, mint a többieknek. Ők mind olyan…olyan normálisak. A kinézetük, a nevük, a családjuk…mindenük olyan…olyan más.

- Ugyan már, ostoba gyerek – szólt haragosan a lány. – Normálisak? Kik? Azok a fiúk, meg lányok az osztályodba? Aztán miért? Mert kevesebb a pattanásuk és divatos ruhájuk, meg nevük van? Az a sok üresfejű, színezett hajú lány. Azok, akik a hátad mögött kuncognak szünetben a folyosón. Családjuk? Az a család neked, ami teljes? Kistesóval, apucival? Szerinted attól válik valami igazi családdá, ha többen ülik körül az asztalt? Ha egyáltalán még odaülnek…

- Honnan tudod ezeket? – kérdezte döbbenten a fiú.  

- Az most mindegy – válaszolt zavartan a lány. – Tudom és kész. A neved pedig szerintem különleges és gyönyörű…anyukád is fantasztikus és…sajnálom, hogy a papád…hogy már nem lehet veletek. Nem vagy csúnya Jonatán. Hidd el nekem, hogy ami benned van, sokkal többet ér, mint amit látsz a tükörben. Gyere…most haza megyünk.

A fiú nem ért rá gondolkodni azon, amit hallott. Meglepett volt. Fogalma nem volt ki ez a furcsa lány és honnan tud róla bár mit is. A közelében lenni annyira jó volt és olyan megnyugtató. A problémái már egyáltalán nem tűntek hatalmas és áthidalhatatlan dolognak. Olyan kicsinek és jelentéktelennek érezte a gondjait. Olyan semminek tűnt, ami eddig olyan óriás volt. Megvakart egy nagy pattanást a homlokán és mosolyogva fogadta el a lány zsebkendőjét, hogy letörölgesse a kissé véres váladékot. A furcsa neve pedig egyszeriben valóban különlegesnek hatott. Jonatán. Apjától kapta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy így hívják. Egyedül ez maradt meg belőle, meg az anyja által gondosan őrizgetett emléke. Túl korán ment el. Túl korán hagyta itt őket örökre. Halála nem csak fájdalmat, de valami betöltetlen űrt is hagyott maga után. Valami leküzdhetetlen hiányt, amit képtelen volt megemészteni. Talán ez volt, ami igazán zavarta, de azt gondolta, talán a lány majd ebben is segít.

- Hová megyünk? – kérdezte az ismeretlen utcák között.

- Haza – válaszolt kurtán a lány. - A villamos épp a házatok előtt áll meg.

Valóban ott termett egy villamos. Szinte a semmiből kúszott elő. A fiú gondolkodás nélkül követte a lányt. Csak ők voltak rajta. Sehol nem állt meg. Halkan siklott a síneken. Fáradt volt. Fejét önkéntelenül hajtotta a lány ölébe és hagyta, hogy az dúdolva simogassa félálomba. Valami ostoba kis dalocskát énekelt csilingelő hangján. A villamos pedig alig hallhatóan kattogott a síneken.

 

Hajlik az éjszaka, csendes a táj,

elpihen minden apró bogár.

Elpihen fűszál, elpihen ág,

rajta a levél a lombos fán.

Szellővel suhannak, csendben szállnak,

dalt dúdolnak a csillámporos árnyak.

Ha hiszel benne, ablakodba járnak,

arany hajukkal hozzád is beszállnak.

Ha hiszel benne, ha hiszel benne,

hozzád is beszállnak.

               

Jonatánnak fel sem tűnt, hogy egy olyan villamoson utazik, ami eddig még sosem volt ott. Olyan villamoson, amin senki más nem utazik, nem szállít rajtuk kívül utasokat. Olyan villamoson, ami sosem állt meg a házuk előtt. A házuk előtt sosem állt meg villamos. Az Ő házuk előtt nincsenek sínek.

Ezek a gondolatok felriasztották álmából. A dalocska foszlányai még ott keringtek a levegőbe: „Ha hiszel benne, ha hiszel benne…”. A villamos megállt a házuk előtt. A lány már nem volt rajta. Jonatán feje a villamos székén pihent. Álmosan nézett szét, a párát törölgette az ablakon. Ott állt meg a házuk előtt, ahogy a lány ígérte. Pont a kapuban. Jonatán álmosan lekászálódott róla és mire hátra nézett a villamos már el is indult tovább, és ahogy ment a sínek eltűntek mögötte. Nem maradt utána más, csak az esti esőtől csillogó macskaköves út. A villamos pedig beleveszett a ködös éjszakába.

 

                Az az este sokáig kísérte. Annyi furcsa és megmagyarázhatatlan dolog történt, hogy az elmúlt tizenkét évben sem tudta kiverni a fejéből. Anyjának nem mesélt róla, mert még maga sem tudta miként tegye. Épp elég volt a kabátjára tapadt különös csillámos porszerű anyag, ami lekefélhetetlennek tűnt. Az anyja végül kimosta, de az apró csillámok makacsul beleragadtak a vékony szövetbe. Nem kérdezett. Forgatta csak a kabátot arcán valami különös mosollyal, majd megsimogatta Jonatánt.

Mély szeretet és összetartozás volt az övék. Olyan erős kapocs volt köztük, olyan szétszakíthatatlan, miben már elég volt egy szemvillanás, egy mozdulat és pontosan értették egymást. Semmi nem zavarhatta meg ezt az idillt. Semmi más, csak a halál. Az asszony élete hirtelen roppant össze, mint egy kecses pohár. Úgy ragadta magával rég eltitkolt betegsége, hogy egy jajszó sem hagyta el sosem a száját. Egészen apróra fogyva, csendes méltósággal, maga körül mindent gondosan elrendezve hagyta magára Jonatánt. Mindenre gondolt. A temetésre, kis pénzre, miből valameddig kihúzhatja és az időre. Mintha azt is előre, gondosan kiszámította volna. Jonatán befejezhesse tanulmányait, állást találjon és rá már ne legyen szükség. De nem tudott úgy elmenni, hogy ne kelljen már többé. Jonatánnak kellett. Kellett volna, ameddig csak bírja, de nem volt tovább.

Jonatán összeroppant, de már felnőttként. Erős és határozott férfiként nézett szembe újra a halállal. Más volt ez. Nem volt könnyebb. Eszeveszett hiány volt benne. Hetekig nem találta a helyét. A pár nap szabadság, amit kapott, nem segített. A lakás csendje megőrjítette. Anyja szobájában és a lakás több pontján talált tárgyak folyton emlékeket zúdítottak rá. Néhány nap után elkezdte elmozdítani a tárgyakat. Az addig gondosan őrizgetett állandóságot igyekezett szétzilálni. Kidobta anyja minden ruháját. Nem volt sok. Az apró kis ruhaneműk elfértek két nagyobb zsákba. A többi tárgyat, képet és egyéb emlék hordozókat összegyűjtötte az anyja szobájába. Gondosan berendezte, de nem úgy, mint aki vár. Úgy, mint aki már csak emlékezik. Ez így jó volt. Elrendezte a halállal ezt a dolgot teljesen egyedül. Úgy ahogy a lelkének jól esett, majd hagyta, hogy a gyász úgy ülepedjen le benne, ahogy az neki jó. Egyedül csak neki. Már egyedül volt.

A munkájába temetkezve visszatalált az életbe. Nem az emberek közé, csak az ő saját kis egyszerű életébe. A laborba, ahol dolgozott - és halandó számára értelmetlen, megmagyarázhatatlan, ám annál hasznosabb kísérleteket végeztek különböző, baktériumokkal és vírusokkal – teljesen betöltötte a napjait. A sarki kávézó volt az egyedüli hely ahová azóta járt mióta az anyja meghalt. Egy hajnalon tért be először és azóta minden reggel itt kezdte a napot. Ennek a magyarázata valójában a kávé volt és egy ismerős dalocska, amit hallani vélt, mikor a kávézó előtt elhaladt. Odabent persze nem volt senki. Nagyon korán volt és pár perce nyitottak. A kávé isteni volt és elfogadható az ára is, így Jonatán törzshelye lett. Itt indultak a reggelek. A dal nem hallatszott többé. Jonatán a szövegére már alig emlékezett. A dal végét kutatta a fejében, de sehogy nem tudta felidézni. Úgy érezte, ha ez meglenne, talán visszatérne az a lány is. Talán valahol meglelhetné. Ott kell lennie a megoldásnak a dalban.

Egyik reggelen nem a szokásos felszolgáló fiú volt, aki mindig nyitni szokott, hanem egy lány. Kedves, mosolygós, kissé telt, barna lány. A haja rövidre volt vágva és a füle mögé tűrte a hullámos fürtöket. A szeme pedig olyan ismerősen kék volt. Igen, volt benne valami ismerős. Nem hasonlított a régi lányra, de a szeme, az valahogy egy kicsit talán mégis. Olyan kedves volt Jonatánnal, hogy a fiú egészen felbátorodott és a pultnál maradt beszélgetni.

- Hideg van ma – kezdte a lány.

- Igen…lassan itt a tél. Pár hónap és karácsony…igen…itt van megint.

- Nem szereted a karácsonyt? – kérdezte a lány.

- A telet nem – válaszolt kurtán a fiú.

- Pedig szép itt, főleg ha hó esik.

Jonatán nézte a lányt és meg akarta kérdezni honnan jött, de aztán egész más csúszott ki a száján.

- Nem ismersz egy dalocskát, ami valahogy úgy kezdődik, hogy Hajlik az éjszaka…csendes a táj…meg van benne valami csillámporos éjszaka…meg fák meg virágok…A többire sajnos nem emlékszem…Talán valami altató dal lehet.

- A dallamára sem? – kérdezte a lány.

Jonatán mosolygott és arra gondolt, hogy mi lenne, ha most neki állna énekelni és ettől már egész jó kedve lett. Egész biztos borzasztó lenne. A lány pedig biztos kinevetné. Nem úgy, mint régen a többi lány. Már rég nem nevet rajta úgy senki, mint gyerekkorába. Nem lett ugyan sokkal szebb, de az idő rajta nem úgy fogott, mint másokon. Ráncait még nem rakta rá, csak felöltöztette sármos és aprón férfias vonásokkal. Lelkét pedig meghagyta kissé lágynak, humorát fanyarnak. Folyton elnyomott, kordában tartott gyermeki nyugtalansága pedig ott pezsgett a bőre alatt. Ettől a kusza összevisszaságtól a nők már sokkal kevésbé tartották visszataszítónak, mint ahogy Ő azt régen hitte. Kedvelték, sőt izgalmasnak találták. Nevén sem gúnyolódtak már, hanem mosolyogva ízlelgették és mondogatták. De énekelni azért mégsem…azt azért nem szeretett volna.

- Na, valami kis apró dallamot. Attól talán beugrik – biztatta a lány.

- Nem…nem valami jó a hangom…és nem nagyon emlékszem. Csak van benne valami…ami…nem      tudom, hogy végződik a dal.

- Fontos ez? Valami emlék talán? – faggatta a lány.

- Mennem kell…elkésem…majd talán…talán holnap – suttogta a mondat végét már Jonatán.

Zavartan, szája sarkában valami huncut mosollyal hagyta magára a lányt. Sietve futott végig az utcán, hogy még elérje a sarkon a villamost. Nem szeretett elkésni. Sosem késett még.

A villamos tömve volt. Az ajtó mellett kapaszkodva, összetapadva a többi utassal ringott megállóról, megállóra. Bámult ki az ablakon és kissé elgémberedett ujjaival kereste a kapaszkodó rúdon a megfelelő fogást. Kezén valami apró, csillogó porszerű anyagot látott. Ujjain, körömágyán egészen halványan, de szinte levakarhatatlanul tapadt meg az aranyszínű por. Kezét zavartan a zsebébe rejtve a következő megállónál leszállt. Egy megállót gyalog is meg tud tenni. Nem késik el. Majd kilép kicsit. Kezét a zsebe legmélyére rejtette, hogy ne peregjen le a porból semmi. A szemében bujkáló mosoly egész nap elkísérte. Csak a dal. A dal nem jutott az eszébe.

 

                A napok szorosan követték egymást. Katonásan, kimérten lépkedett egyik nap a másik után. A tél nehezen jött, de talán csak azért, mert nem várta még senki igazán. A Fehér karácsony reménye szertefoszlott. Valami meleg áramlat hatására inkább tavaszt idéző volt a december. Jonatán úgy készült az ünnepre, ahogy anyja szokott. Egyszerű, de ünnepi étellel, fenyőfával, csendes magányban. Már nem nyomasztotta, hogy egyedül ünnepel. Pihenéssel töltötte a napokat. Ajándékot egyedül a házmesternek vett. Emma néni gyerek kora óta ismerte Jonatánt és anyja halála óta sosem mulasztott el egyetlen vasárnapot sem, hogy egy kis süteménnyel, vagy egy szelet hússal, vagy bármi aprósággal kedveskedjen a fiúnak. Mindig valami hasznos ajándékot vett neki. Így tett már az anyja is előtte, ehhez voltak szokva. Az idén azonban valami különlegeset szeretet volna venni. Megunta már a szokásos sál, vagy pulcsi, kesztyű, vagy sapka variációkat. Talán valami egyszerű, de szép ékszer. Talán egy finom kis gyöngysor, amit az efféle öregasszonyok feltesznek, legalább karácsonykor. Nagy gonddal és az eladó segítségével sikerült is választani. Egyszerű kis dobozba csomagolta és a zsebébe dugta.

Haza felé menet felnézett a házuk ablakaira. Az övé melletti lakás ablaka, ami már hónapok óta üresen állt, felhúzott redőnnyel, halvány pislákoló lámpafénnyel világított. Többször felnézett, gondosan leszámolta az ablakokat, hátha téved, de nem. A lakásba valaki egy asztali lámpát, vagy néhány gyertyát gyújthatott. Talán még is sikerült végre kiadnia a tulajdonosnak, bár pont így karácsony előtt furcsa volt, hogy valaki költözködik. Nem is hallott semmit a napokban.

Felsietett a lépcsőn, elsétált a szomszéd ajtaja előtt, de semmi neszt nem hallott.

Még melegebb reggelre ébredt, mint azelőtt. A karácsonyi hangulatot teljesen elűzte a szikrázó nap. Kitárta az erkélyajtót és mint nyáron, egy köntösbe és papucsba tekintett le az ébredő utcára. Semmi másra nem vágyott csak egy tökéletes kávéra.

- Helló! Nem innál velem egy kávét? – kérdezte egy kedves női hang.

Jonatán tátott szájjal tekingetett minden felé, hogy meglelje a hang tulajdonosát.

- Jó reggelt! Itt vagyok! – szólt a hang a szomszéd erkélyről.

A két erkély olyan közel volt egymáshoz, hogy szinte át lehetett volna ugrani. Ha az ember kinyújtotta a kezét akár meg is foghatta a másikét. Ott állt egy apró fiatal leány az erkélyen. Egyszerű vékony kis selyem köntösben, kibontott kócos vöröses hajjal és szikrázó kék szemekkel. A nap átsütött az aprón göndör fürtjein és olyan misztikus fénybe burkolta, mint valami földön túli lényt.

- Ó, helló…nem is tudtam, hogy laknak itt…vagy, hogy kivették a szobát – hebegte zavartan Jonatán.

A lány egyszerű szépsége teljesen letaglózta. Volt benne valami egészen rendkívüli. Nem az a klasszikus szépség, és nem is az a megrajzolt nő, ahogy Jonatán jellemezni szokta a túlságosan kihívó, festett nőket. Nem. Ez a lány más volt. Talán csak a reggel tette. Talán, hogy csak most szállt ki az ágyból, de így volt tökéletes.

Az erkélyen kávéztak. A lány átnyújtotta a gőzölgő italt és meg sem kérdezte, hogy mivel issza. A kávé pont olyan volt, ahogy Jonatán szerette. A lány nem maradt sokáig. A poharat Jonatánnál hagyta, azzal, hogy majd legközelebb visszaadja. Sietett.

Jonatán hosszasan iszogatta és ízlelgette a különös zamatú kávét. Volt valami egészen gyümölcsös utóíze, amit még egy óra múlva is érzett, mikor a lépcsőházba összefutott a házmesterrel. Üdvözölték egymást, néhány mondatott váltottak és Emma néni már sietett is volna a dolgára, de Jonatán még feltartóztatta.

- Nem is tudtam, hogy sikerült végre kiadni a mellettem lévő kis lakást.

- Melyiket fiam? Azt, ami e tiéd mellett van? Azt a kis lyukat már több mint fél éve meg sem nézte senki, nem hogy kivenni…nem igen kell az senkinek. Pedig olyan kedves, jó fekvésű lakás…csak, hát olyan kis apró – panaszkodott az asszony és választ sem várva húzta kifelé a kapu elé a kukát.

Jonatán nézte az asszonyt és a kávé ízét kereste a szájában. Ott volt. Nem álmodott, mert a gyümölcsös íz szétterült a nyelvén. Értetlen képpel sétált régi szokott útvonalán. Vásárolt, betért délután a kávézóba is a sarkon, újságot olvasott a könyvtárban. Elszaladt vele az idő és már sötétedett mire hazaért. A fény a szomszéd ablakba megint csak pislákolt. A lakásba beérve megcsapta az orrát valami különös, narancsos és ánizsos sütemény illat. Az asztalon meg is találta a letakart tányért, rajta a furcsa kerek kis tallérokat a kandírozott narancshéjjal a tetején. Nem látott még sosem ilyet és nem is kóstolt. Egész nap alig evett pár falatot. Rávetette magát a süteményre. Szinte olvadt a szájában. Íze pont olyan tökéletes volt, mint az illata. Ahogy majszolta, elindult az erkély felé. Az ajtó, résnyire nyitva volt. A szomszéd erkélyen mosolyogva állt a lány.

- Megtaláltad látom. Remélem ízlik – szólt csilingelő hangján.

- Mégis hogyan jöttél be? – kérdezte meglepetten Jonatán.

- Nyitva maradt az ajtó…ott az erkélyajtó. Remélem nem baj…csak gondoltam…

A lány zavarban volt. Jonatánt mulattatta. Ettől még bájosabb volt. Persze az is átfutott a fejében, hogy azért nem olyan egyszerű átlépni egyik erkélyről a másikra, de tudta hasztalan mondana bár mit. Ez az apró lány lehet egyszerűen átlibbent és kész.

A lány hagyta, hogy Jonatán befejezze a sütemény majszolását. Kibontott hajjal, valami halványkék ruhában, könnyű kis kardigánba állt a korlátnál és dudorászott. Jonatán először nem is figyelt a dalra, a sütemény teljesen lekötötte, de néhány sor után felismerte a rég óta nem hallott dalt. Az a dal volt, amit a villamoson énekelt neki az a szőke lány és ugyan az a dal szűrődött ki a kávézóból, mikor az a rövid hajú lány volt ott reggel. Most pedig itt éneklik mellette. Itt van a dal. Itt a szomszéd erkélyen.

 

Hajlik az éjszaka, csendes a táj,

elpihen minden apró bogár.

Elpihen fűszál, elpihen ág,

rajta a levél a lombos fán.

Szellővel suhannak, csendben szállnak,

dalt dúdolnak a csillámporos árnyak…

 

- Mi az amit énekelsz? Mond mi ez? – hadarta Jonatán. – Hangosabban kérlek! Olyan régóta keresem már…nem emlékszem a szövegére…alig emlékszem rá. A végét…énekeld a végét…

A lány abbahagyta az éneklést és kedvesen mosolygott a fiúra. Kezét kinyújtva átvette a tányért és közben megérintette Jonatán kezét. Olyan különös érintése volt. Ujjai olyan puhák és melegek voltak. A hangja is olyan volt, mint azé a régi lányé.

- Valami szép emlék ez a dal neked? – kérdezte csendesen a lány.

- Nem…nem olyan szép, de mégis…meg olyan régi dal. Valaki egyszer énekelte nekem…egy lány…egy villamoson…

Jonatán hallotta a saját szavait, ahogy össze vissza beszél. A lány talán semmit nem értett belőle, de az csak mosolygott és mintha az erkély egészen közel csúszott volna az övéhez. A lány szinte mellette állt. Szemében ott csillogott az utcai lámpák hideg fénye.

- Ez egy altatódal. Egy egyszerű kis dalocska, amit az anyukák énekelnek a gyerekeiknek. Az angyalokról szól, akik berepülnek és álmot szórnak a gyermekek szemére. Talán édesanyád énekelte mikor kicsi voltál…

- Nem, nem a mama… - vágott közbe Jonatán. – Nem a mama volt…valaki más…

- Lehet…talán valaki más – mosolygott a lány.

- A vége…a vége, hogy van a dalnak…nem emlékszem a végére – szólt izgatottan a fiú.

- Ó, az egészen egyszerű – szólt a lány és csendesen énekelt.

 

Ha hiszel benne, ablakodba járnak,

arany hajukkal hozzád is beszállnak.

Ha hiszel benne, ha hiszel benne,

hozzád is beszállnak.

 

Hangja sokáig csengett még az éjszakában. Elkezdte előröl is a dalt és elénekelte ki tudja hányszor. Jonatán pedig csak hallgatta megunhatatlanul.

                Késő délután ébredt. Nem is értette hogyan aludhatott ennyit. Pontosan emlékezett a dal minden egyes szavára. A dallam is ott keringett a fejében és csukott szájjal dudorászta. Nem emlékezett az este minden részletére. Arra sem hogy került az ágyába, de a lányra, a különleges süteményre és a dalra egészen pontosan. A tányér megint ott hevert az asztalon. Valami új sütemény volt rajta. Valamilyen mézes, fahéjas szeletkék. Illat betöltötte a szobát. A tányér szélén apró ujjnyomok voltak. Apró, csillámporos ujjnyomok.

Felöltözött és lefutott a lépcsőn. Izgatottan kopogtatott a házmester ajtaján.

- Ó, Jonatán. Azt hittem már az idén elmarad az ajándékozás – szólt mosolyogva az asszony.

- Jaj, nem dehogy…ó, az ajándék…azt fenn felejtettem. Jövök még csak…Emma néni, ki az a lány, aki kivette a lakást? – hadarta Jonatán.

- Milyen lakást? Mondtam már, hogy nincs ott senki. Csak szólnának, ha kiadták. Nem, fiam…talán eladhatták, de azt is be kell jelenteniük. Nincs ott senki, senki az ég világon – magyarázta az asszony.

- Eladhatták? Megvehette valaki? Égett a villany és a kávé…a sütemény…

Jonatán egész halkan, inkább csak magának motyogott. Emma néni egy szavát sem értette. Mosolyogva figyelte a fiú zavarát, aki elindult vissza az ajándékért.

Az este szép volt és meghitt. Emma néni könnyes szemmel simogatta a gyöngysort és úgy viselte, mint valami hercegnő a legdrágább gyémánt nyakéket. Remekül állt neki. A halványkék és opálos fehér apró gyöngyök tökéletesen illettek hozzá és kiemelték apró, csillogó kék szemét. Jonatán boldog mosollyal bontogatta saját csomagját, miben minden évben valami könyvritkaság lapult. Az egyszerű csomagolás mindig valami aranyszínű szalaggal volt átkötve. Az idén is. Kezén rajta maradt a csillogó, olcsó kötöző arany színe. Ujjai között morzsolgatta, hagyta, hogy a csillámpor lehulljon a nadrágjára és beleivódjon kissé a szövetbe. Közben már a könyvet forgatta és egészen halkan dudorászott, szinte csak magának, hogy az asszony ne is hallja.

 

…… Ha hiszel benne, ablakodba járnak,

arany hajukkal hozzád is beszállnak.

Ha hiszel benne, ha hiszel benne,

hozzád is beszállnak.

 

zotya68•  2014. július 5. 17:54

a tegnapi lány

A tegnapi lány

 

 

 

Hűvös volt a hajnal. A nap épp kibuggyant a házak között, de a szokottnál bágyadtabb volt az ébredése. A tegnapi fülledt melegnek nyoma sem volt. A hajnali pára rátelepedett az utcákra. Nyálkás, nyúlós volt a reggel. Mintha nem is nyár lenne, olyan ősziesen szomorkás volt ez a nap. A kórház felé igyekvő férfi sietősre fogta lépteit. Más alig volt még az utcán. Az ügyeletes kocsi sofőrje álmosan intett a portásnak, aki nyitotta a sorompót. A férfival egyszerre értek be. A sofőr biccentett felé, majd leparkolt. Csendes éjszaka lehetett. A férfi az alagsor felé vette az irányt. Nehezen lépett, lélegzése fújtató volt. A fáradtság, a párás levegő köhögésre ingerelte. Gyomrában a tegnapi éjszaka keveréke igyekezett felfelé, de elfojtotta. Megtámaszkodott egy betonoszlopnál és mélyeket szívott a hűvös hajnali levegőből. Tudta hamarosan rendben lesz, de már egyre kevésbé bírta az effajta görbe éjszakákat. A tegnapi a szokottnál is hosszabbra sikerült. Csodás nyári este, jó volt a zene és az a tegnapi lány is nagyon szép volt.
 A boncteremben már égtek a lámpák. A fertőtlenítő szaga újabb émelygő rohamot váltott ki nála, de csak enyhén megszédült, kissé izzadt, de már egész jól érezte magát. Az erős neontól résnyire nyitott szemmel sétált, szinte már tapogatózva kereste az ajtót. Odabent még erősebb volt a jól ismert szag. A lengőajtó majdnem hátba vágta. Érezte, hogy mozdulatai még eléggé darabosak.
- Jó reggelt, doki – csengett Éva hangja. – Mit szólnál egy jó erős kávéhoz?
- Életmentő lenne – morogta a férfi.
A nő már megszokta, ezeket a hétfő reggeleket. Azt is tudta mit kell tennie, hogy a nap többi része gördülékenyebb legyen. A kávé, csak az első volt, a kitűnő reggeli, úgy tíz óra tájban pedig a második felvonása annak, hogy aznap újra istennőként ünnepelhesse magát.
- Mi van mára? – kérdezte kávéját szürcsölgetve a férfi.
- Van egy nyolcvankét éves férfi. A családja kéri a boncolást. Otthon halt meg.
- Nyilván a kora miatt – bökött közbe az orvos.
- Van még egy negyvennyolc éves férfi. Előzetes diagnózis: infarktus – sorolta a nő.
- Csupa izgalom mára, ahogy látom. Csendes lehetett ez a hétvége. Sehol egy késelés, lövöldözés, családi dráma – szólt unottan a férfi.
- Van még egy fiatal lány. Az imént hozták. Valami narkós. Még alig néztem bele a papírokba – dugta a férfi orra alá Éva, a lány anyagát.
Huszonegy éves, fehér nő…olvasta a férfi a papíron. Egy szórakozóhely teraszán találták hajnalban. Pont ahol Ő is töltötte az éjszakát. Barátokkal mentek, de aztán mindenki hamar lelépett. Neki hosszú hete volt és amúgy sem nagyon tudta volna kivel tölteni az estét. Gyakran volt ez így. Ezeknek a hétvégi elhajlásoknak, ha éppen nem volt ügyeletben, szinte mindig valamelyik söröző, vagy valamiféle szórakozóhely adott otthont. Érezte, hogy így negyven után már valami mással kéne időt tölteni, de mostanában nem mentek túl jól a dolgok. Mártával öt év után szakítottak. Lehet már hat is volt. Azóta valahogy olyan üresek voltak a napok. Nem szerette már a nőt, de még is nehezen talált magára. Más ilyenkor családot alapít, vagy már van legalább két gyereke, Ő meg még mindig diszkókba jár, és kiscsajokat szed fel. A lány. A tegnapi lány. Gondolatai hirtelen riadót fújtak. Meg kell néznie ki az a lány.
- Hol van? – kérdezte hirtelen.
- Ki?
- Akit hajnalban behoztak.
- Nem azzal kezdünk. Az öreget már előkészítettem.
A férfi nem törődött a nővel. Odalépett a testekhez. Lassan és remegő kézzel nyúlt a letakart karcsú test felé. Pontosan tudta, hogy a tegnapi lány lesz alatta. Valahogy megérezte. Pedig tegnap még olyan egészséges volt. Olyan szép és fiatal. Nem nézett ki drogosnak. Legalább is ott a kocsma fényében nem. Emlékezett a tekintetére is. Szép tiszta, kék szeme volt. Olyan tanult, értelmes lány volt. Kicsit talán ki is lógott a sorból. Jólöltözött volt, kellemes hangú és modorú. Volt benne valami légies, valami éteri, vagy inkább előkelőséget sugárzott. Bár az is lehet, hogy a sok konyak hatására látta ilyennek.  Öltözéke sem volt kihívó, inkább olyan diszkréten szexi. Nem is gondolta, hogy oda ül mellé, csak hirtelen ott termett az italával. Olyan jó szaga volt. Nem nyomta el a parfüm és a kocsma bűze se, testének őrjítő illatát.
Most először gondolt arra is, hogy akár a saját lánya is lehetne. Ha minden másképp alakul, most akár lehetne egy ilyen korú lánya. Rémisztő volt a gondolat is és már reménykedett, hogy megérzése megcsalta. Nem a tegnapi lány fekszik ott. Annyi lány volt még ott. De tudta, hogy nem téved. Keze lassan felemelte a test fejénél a lepedőt. A lány még most is gyönyörű volt. Fehér, vértelen bőrén még jobban látszottak az apró kis szeplők. Orra körül volt csak néhány. A festék alig mázoldott szét a szemén. Szempillái sűrűn és mereven takarták tengerkék szemét.
- Ismered? – kérdezte Éva.
A férfi nem felelt rögtön. Belenézett a papírokba és a lány nevét kereste.
- Tegnap este vele voltam…Evelin – nyögte a férfi. – Azt sem tudtam mi a neve…valójában semmit sem tudtam róla.
- Nálad volt?
- Nem. Otthagytam a bárban. Azt mondta még vár valakit. Egyedül mentem haza. Pár órát aludtam csak és jöttem. Addigra már józanodtam. Taxit akartam hívni
neki. Késő volt. Maradni akart. Szólnom kéne a zsaruknak – szólt bizonytalanul a férfi.
- Minek keverednél bele? Egy pár ital miatt nem kéne.
- Nem csak pár ital volt…együtt voltunk…akkor éjjel – nyögött fel a férfi.
- Megdugtad ezt a kis csitrit – csattant fel a nő hangja. – Hihetetlen vagy! Hol? Egy motelban, vagy ott a bárban?
A férfi nem szólt. A telefon után kutatott a zsebében. Érdeklődni akart a lány után. Homloka gyöngyözött az izzadtságtól, bele csorgott a szemébe. Csípte és homályossá tette a kijelzőt.
- Nem látom ezeket az istenverte számokat – dobta arrébb a telefont.
- Hozzak valami hideget? Van egy kis narancslé a hűtőben. Jót fog tenni. Ami pedig a rendőrséget illeti, szerintem tudják a dolgukat. A lány nem ment veled. A drogot nyilván ott vette. Az, hogy előtte hol ivott, meg kivel nem hiszem, hogy érdekes. Főleg, ha akkor még tiszta volt. Az volt?
- Igen – válaszolt a férfi. – Egész biztos. Nem tudom utána is mit tolhatott, de nem látszott akkor rajta semmi. Láttam a szemét…a viselkedése sem…semmi nem utalt erre. Lehet nem is narkós…csak talán ott adtak neki valamit.
Akkor a nő hirtelen felrántotta a lepedőt és a lány alkarját nézegette. A férfi követte a mozdulatát és a meglepetéstől kitágult szemekkel meredt a hófehér karokra. A lány bőre tűszúrásoktól elkékülten feszült az inas húson. Vékonyka keze tele volt még hegekkel. Ott viselte csuklója a már többszöri öngyilkossági kísérletek minden nyomát.
- Szerintem ez nem a Te dolgod. Te egyszerűen csak nem vagy normális – szólt élesen a nő. – Álljunk neki dolgozni.
A munka rutinból ment. Nem kellett nagyon figyelni. Az öreg valóban öreg volt és a másik férfi sem tartogatott meglepetéseket. A két eset után szünetet tartottak. Éva kellemes és könnyű ételt készített ezekre a nehezen induló hétfőkre. A férfi alig csipegetett valamit kedvenc salátájából, de érezte szüksége van rá, mert émelygő gyomra sírva kiállt érte. Az ásványvíz megnyugtatta és felélénkítette kissé. Kívánt még egy kávét, de nem mozdult érte. Keze mereven feküdt az asztalon. A pihenő szobából átlátott a résnyire nyitva hagyott ajtón a boncterem bejáratához. Jól öltözött negyvenes nő és egy ötvenes őszes férfi várakozott a lengőajtó előtt. Évát várták. Azonosítaniuk kellett a lányukat. Egy rendőr kísérte be őket, míg a másik az ajtó előtt várakozott. Az őszes férfibe szorosan belekarolt a nő. Nem sírt kifelé menet sem. Határozott léptekkel ment a folyosón végig a kijárat felé. A lányukat nem most vesztették el. Valamikor sokkal régebben. Talán évekkel ezelőtt. Most már csak az emlékét kell őrizniük.
         Éva visszaért. Megcsinálta a soron következő kávét és a férfi elé tette.
- Meddig akarod ezt csinálni? – szólt a nő egész halkan.
- Nem tudom. Nem tudom! Nem tudom! – ordított a férfi és székét hátralökve, az asztalra borította a kávét.
- Akarod, hogy szóljak valakinek…aki esetleg megcsinálja helyetted?
A férfi már lecsillapodva, lassan rázta a fejét. Újabb kávét keresett, de már kifogyott a kiöntőből. A nő lassan kivette a kezéből, elöblítette és feltett egy újabb adagot. Nem szólt, csak csendesen tette a dolgát. Nem akart több kérdést feltenni. Felesleges lett volna. Nagyjából tisztában volt mindazzal, ami most a férfi fejében kavargott.
A kávé tökéletes volt. Forró és fekete. A férfi lassan kortyolgatta. Nehezen szólt. Hangja rekedt és fáradt volt.
- Bocs az előbbiért,…nem is tudom…vacak ez a nap…
- Megcsináljuk és minden rendben lesz. A toxikológia majd megmutatja mi volt a lányban…bár már mindegy azt hiszem…
- Lehetett volna akár a lányom is – bukott ki a férfiból.
A nő meglepetten nézett rá. Ez fel sem merült benne. Az orvos már benne járt a negyvenben, de csak az elején. Egy fiatalon kötött házassággal, majd egy gyors válással, majd újabb félre sikerült kapcsolatokkal „büszkélkedhetett”. Úgy tűnt mindegyiket lezárta és már lepergette magáról. Gyereket sosem tervezett, vagyis Évának sosem beszélt róla. Talán valami pánik lehet a pasiknál is és ilyenkor efféle dolgok jutnak az eszükbe. Rémlett a nőnek, hogy a házasságából, mintha majdnem született volna egy gyerek, de egész korán elhalt a magzat. Akkor még a férfi is rendben találta így, de most talán sajnálja, vagy talán most újra jó így.
Éva nézte az orvost. Nem szánakozva, csak kissé olyan anyáskodón. Úgy, hogy az észre se vegye. Ne lásson soha a szemében semmit. Jó volt ez így évek óta. Úgy érezte mindegy is mit gondol, vagy mit érez, a férfi sosem lát benne semmit. Sem a szemében, sem a mozdulataiban. Jó ez így. Jó ez így… Közben összepakolt és visszament a boncterembe. Tudta, hogy a férfi hamarosan követi majd és elvégzi a dolgát.
        Az orvos még üldögélt kicsit az asztalnál. Lassan iszogatta a már kihűlt kávé utolsó kortyait. Hosszan nézett a nő után. Talán egy tízessel, ha fiatalabb nála. Mégis olyan ruganyos, lányos alakja volt még mindig. Munkamániás, törtető kis szukának tartotta, de már rég rájött, hogy több ennél. Néha szépnek is látta. Legalább is az együtt eltöltött évek alatt, valahogy előnyére változott. Vagy csak megszokta vonásait. Már vagy nyolc éve együtt dolgoztak. Mindig frissen, vasaltan és olyan lendülettel jött be dolgozni. Sosem volt fáradt. Akkor sem, mikor a vizsgáira készülve éjszakánként tanult. Szerette, amit csinál. Igen. Érdekelte és szerette. Van ilyen. Minden munkát lehet szeretni. Jól is csinálta. Precíz volt és okos. Nagyon okos. Talán ez volt az egyedüli, ami felróható neki. Kevés férfi szereti az okos nőket. De ő intelligensen volt, okos. Valahogy úgy csinálta, hogy ezt ne vegye mindig mindenki észre. Mellette inkább asszony volt. Nő. A haja volt a legszebb benne. Valami különleges fénye volt. Barna színű, de volt benne valami gesztenyés-vörös csillogás. A halántékán elszabadult apró tincsek, pedig már majdnem izgatóak voltak. Mégis valahogy túl szűzies volt. Sosem kínálta magát. Olyan egyértelműen volt jelen és lehetett volna az övé és mégis valahogy ez sosem merült fel. Pedig ma is, ahogy a kávét készítette. Meztelen alkarja hozzáért, csak mert túl közel állt. A kibomlott haja az arcát érintette. A sampon illata ott lengett körötte. De mindez olyan természetes és olyan mindennapos volt. 
        Az orvos érezte, hogy ideje menni, mert túl messzire ment az elmélkedésbe. Csosszanó, tétova léptekkel ment a lány megmerevedett teste felé. Most is szép volt. Órák teltek el, de még most is gyönyörű volt. Elméje nem kapcsolt más üzemmódba. Nőként látta Őt megint. A tegnapi lányként. Tenyerében még ott izzott a lány selymes és puha bőre. Ott érezte orrában az illatát és testében a tegnapi vágy minden pillanatát. A sikátorban lezavart gyors menettől még most is megrezzent a lába és rogyadozott a térde. Közben pedig gumikesztyűbe bújtatott teste gépiesen végezte a dolgát. Néha megcsörrentek a fémtálak, egymáshoz értek az eszközök, de csend volt.
Szépen varrta össze a lányt. Egyszerűen, csak nem akarta megtörni ezt a csodásan megalkotott, márványosan sima, hófehér bőrt. Még most sem látszott rajta, hogy halott. Csak kicsit vértelenebb volt a szája.
- Az Ő lelke hová kerül? – kérdezte Éva.
A férfi megbénulva nézett rá. Azt sem tudta, hogy egyáltalán hisz e, az efféle dolgokba. Azt sem tudta ezek után az övé vajon hová kerül.
- Ahová a többi – válaszolta kurtán.
- Szerintem az övé lebeg itt még egy darabig. Rengeteg elintézetlen dolga lehet – mondta halkan a nő.
A papírmunkával mindig Éva bajlódott. A férfi néha, udvariasságból felajánlotta, hogy segít, de valójában utálta. A nő rutinosan intézte ezt is. Most sem kérte, hogy maradjon. Felesleges is lett volna. Kurtán búcsúztak. Késő volt. Lassabban haladt ma minden, de az idő meg elszaladt mellettük.
        A férfi feljebb húzta a vékony kabátján a cipzárt. A közelgő hidegfront szele vadul tépte a fákat. A távolban már morajlott az ég. Évára gondolt. A nő nem szerette a vihart. Nem félt, de nem szerette. Remélte, hogy nem lesz semmi gond. Ilyenkor néha elmegy az áram. Néhány percre csupán, de imbolyognak a fények. A neon olyan furcsán, megadóan kapcsolódik fel újra.
Az ügyeletes kocsi sofőrje biccentett felé. Valamiért megint csak Ő volt szolgálatba.
Ha hazaért majd felhívja Évát. 

 

zotya68•  2014. június 25. 20:15

Saint-Denis utca

Saint-Denis utca

 

„Együtt nézték, hogyan villog-csapong a fecske,
egyik sápadt, haja éjsötét, szőke volt a 
másik, lázpiros; és köpenyük selyme-fodra,
lágy felhő, testüket puhán körülrepeste.

Mint aszfodélosz, oly bágyadtan, révedezve
néztek föl a szelíd s óriás teleholdra,
s mélységes gyönyörét lassan szívükbe lopta
nagy szívük szomorú hűsége és az este.”

 

 

                Szerettem Párizst. Olyan volt nekem, mint magzatnak az anyaméh. A Szajna volt magzatvizem, miben ringhattam anélkül, hogy akár lábam érintené. A város áporodott bűze, ismerős illata volt az egyetlen, mitől levegőhöz jutottam. A szűk, eldugott utcák gyenge fényében voltam a legszebb és ott leltem otthont. A bordélyok sejtelmes buja fénye kísért haza és nyitott kaput, rejtett el a világ elől. Nem ismertem mást, csak ezt a kéjtől és dohánytól füstös, vörös brokáttal borított falakat. Nem szántam magam, csak elfogadtam, mint egyetlen, a nyomorból, árvaságból való lehetőség utolsóként nyújtott apró kis ujját.
 A vörös ruhámat szerettem a legjobban. Illet mindenhez, ami körülvett. Illett a hajamhoz és a sötét falakhoz. A gyertyák velem ringó fényében, pedig kapott még valami lágy sárgás fényt. Mintha aranyba borított volna, de csak egész halványan. Hajam fésülgetve, unottan néztem magam és vártam az estét. A Madame lehet vagy háromszor kiáltotta már a nevem. Sosem hallottam. Álmodozásaim között nem mindig jutott hely hangjának, vagy versekkel teli könyveim nem engedték hozzám a külvilágot.
- Lulu, édes Lulum! Készülődsz már kedvesem? – hallatszott hangja már a folyosó mélyén. – Édes Lulum! Fantasztikus híreim vannak kedvesem.
Nesztelen nyitotta ajtóm és surrant be rajta. Édes dallamos hangján adta elő a legújabb vendégek listáját. Ezen az estén azonban valaki mást mutatott be nekem. Egy lányt. Egy új lányt. Nem kedvelte senki az újakat, de tudta, hogy nyugodtan rám bízhatja. Nem is volt senki más, aki a lányokat bevezette volna ebbe a luxusbordélynak kikiáltott fertőbe. Ezek a lánykák fiatalok voltak és félénkek. Szinte sosem önszántukból léptek erre az útra. Megalázott, megtépázott zsenge lelkük szétterülve úszott Párizs egén, majd bekúszott a Saint-Denis utca szűk falai közé. Itt tanulhattak zenét, irodalmat és mint afféle gésák, az elegáns, rangosabb urak kurvái lehettek. Mert azok voltunk mind. Szépíthettük volna, eldughattuk volna hímesebb szavak közé, de magunk árultuk akkor is. Nem szerelmet, csak testet. Csók nélküli olcsó kielégülést, fonnyadt kéjt, elmagányosodott vágyakat.
- Miféle lány? – kérdeztem.
- Szép, Lulukám! Gyönyörű és fiatal. Pont, mint Te voltál, amikor idekerültél. Csak szőke és hófehér, mint a hold. Meg olyan hamar érő, romlandó típus. Nem olyan, mint Te Lulukám – lépett a tükörhöz a Madame. Már a paraván mögött öltöztem. Láttam, amint púderpamacsommal orrát keni, majd egy apró csepp parfümöt locsol csuklójára.
- Honnan jött? – kérdeztem.
- Nem tudom, de nem is fontos. Okos és szép. Olyan, akire sok állandó vendéget építhetünk – perdült a paraván elé. – Nem sok időd van, hogy kitanítsd. Most még szép, de hiányzik belőle az az üdeség, amit Te valahonnan szerzel. Valami olyan gyermeki báj, amivel fiatal maradsz örökre Lulukám. Ebből a lányból hiányzik. Elvesztette a szüzességével és a vagyonával együtt. Igyekezz drágám. Este pedig meglepetésem lesz…vagyis inkább holnap. Ma még jön Monsieur Nado – távozott sejtelmes mosollyal a madame.

Monsieur Nadora heti kétszer, vagy gyakrabban volt egyik állandó vendégem. Reméltem ma sem marad túl sokáig. Az a fajta öreg, szikkadt vénember volt, kiben még buzgott valami vágy, de már csak halvány árnyéka volt ifjú önmagának. Esetleges kudarcai pedig újabb megmérettetésre sarkalták. Afféle, ki sosem adná fel még az életért sem a küzdelmet, nem hogy egy apró, gyengén ellobbanó vágy utolsó magjait el ne szórná oly gyakran. Engem pedig mulattatott és sokkal kellemesebb társnak bizonyult, mint sok pohos hasú, zsíros képű, mosdatlan fiatalabb Monsieur. Ezeket az otthon, szerintük méltánytalanul háttérbe szorított gazdag urakat nem is tudom sokszor mi hajtotta ide. Olyan pislákoló volt már bennük a vágy, hogy az első apró szellőtől ellobbantak, mint a gyertyaláng. Mosdatlanságuk, pedig nálam nem tűrt irgalmat. Sokkal nagyobb élvezetet jelentett számukra egy illatos fürdő, miben végigsimítottam hájas testüket, mint egy energiákat felemésztő aktus.
Ami pedig a Madame meglepetését illeti, az nem lehet más, mint egy újabb állandó ügyfél, akit nekem szánt. Jó érzéke volt hozzá, hogy melyikünk kit kapjon. Pontosan felmérte a vendégek igényeit, minket pedig úgy ismert, mint a gyermekeit. Hallgattunk rá. Nem csak azért, mert erre tanított, hanem mert bíztunk benne. Nem szeretet volt ez, csak valami elvehetetlen bizalom. A tapasztalat megdönthetetlen erejével hatot ránk és persze lehet, valami anyányi szeretet is bujkált választásai között.
Az új lányt Florence-nek hívták. Valóban gyönyörű volt a maga fehérségében. Fiatalságát nem láttam törékenynek és hamar kiderült róla, hogy sokkal kevésbé elesett és meggyötört már, mint amennyire ezt a Madame először gondolta. A szokottnál hamarabb beilleszkedett és gyönyörű zongora játékával, csodás szopránjával elvarázsolta a fülledt estéinket. A vendégek kedvelték, de csak néhány estére. Állandó partnerekből nem jutott neki sok. Ő nem az a fajta volt, aki elbíbelődik a szerencsétlenekkel. Talán türelme nem volt hozzájuk, vagy egyszerűen csak a változás vonzotta.

A meglepetés másnap valóban megérkezett. Szokatlanul fiatal férfi képében. Nekem sosem effélék jutottak. A fiatalok nem is jártak vissza. Néha jöttek, durván és céltalanul hányódtak karjainkban. Tapasztalatlan vágyaikat szét ontották volna mindegyikünkbe. Nem kedveltem őket. Bizonytalanságot és önhittséget árasztottak. Ez a fiú azonban más volt. Marcel korát meghazudtoló érettséggel ölelt és valami különösen kedves szerénységgel és alázattal rajongott a nőkért. Értünk is. Értünk, kik sosem magunkat adva csiholtunk vágyat és mímeltünk, ha kellett akár a szerelmet is. Hazudtunk nem létező sármot kivénhedt, elfáradt erővel bíró férfiaknak. Bennem is nőt látott. Talán először teltek úgy órák valakivel, hogy néha még élvezetesnek is mondhattam. Ez pedig gyakran nem az együttléteknek szólt, hanem a sokszor vers olvasással töltött estéknek. Azt, hogy mit csinálunk a szobáink mélyében és mivel töltjük az időt a lepedők között, az senkit nem érdekelt. A fizetség nem szólt másról, csak az eltöltött időről. Itt nem volt sosem panasz. Itt mindenki azt kapta, amit kért. Ha kellett sikamlós gyönyört, feszes testet. Ha úgy kívánta, hát megkapta lelkünk is néhány órára, hisz eladó volt itt minden. Ha úgy akarta nyugalmat és megértést is kapott és király lehetett egy néhány órás uradalomban. Itt minden volt. Minden. Luxus kivitelben.
- Nem értem miért élsz itt – mondta egy este Marcel.
- Nem értelek…hol máshol lehetnék? Szinte itt nőttem fel. Nem a magam akaratából igaz, de ide hoztak. A helyzetem nem adott más lehetőséget…egy meggyalázott lánynak már nem sok keresni valója van ott…ahonnan én jöttem.
- Tudom Lulu, ismerem a történeted, de épp ezért. Van, akinek sikerül és kimegy innen. Az a lány is, akiről meséltél.
- Ó, Adele! – kacagtam halkan. Az egyedüli a ki tudja hány év alatt. Az, akit elvett az a vénember. Ó, drága Marcel. Az apja lehetett volna. Persze neki fantasztikus lehetőség, de Párizsban sosem lelt volna otthonra. Az Isten tudja hová vitte az az ember. Valami eldugott helyen lehet csak királynő. Nem kedvesem, ez nem nekem való. Ilyen nem történik gyakran, hidd el. Mi nem kellünk már asszonynak. Hová is gondolsz drága Marcel.
- Akkor sem vagy ide való lány. Olyan más vagy, mint a többi…a többi lány.
- Mond, hány szajhát ismersz Te fiú? Hányat ismertél eddig?
Marcel lesütötte szemeit, és mint aki ujján számolja a számtalan szeretőt elmélyedve mormolt magába. Majd miután saját keze és lába kevésnek bizonyult, az enyémet vette célba. Ujjaimat csókolta, majd lábam ujjait vette kezébe és simogatta végig.
- Volt egy pár…de olyan, mint Te még egy sem – súgta a hajamba.
Tudtam, hogy nem jelent ez sem semmit, de Marcel olyan igazin tudta előadni. Olyan volt az innen számított néhány óra, mint valami igazi szerelmes egyesülés. Tudtam és Ő is, hogy másnap már más lesz megint, de ezek feldobták ez estéket. Itt néha megdőltek a tabuk, de ez sem számított. A csók is hitelesebb volt, mint a falakra vetült gyertyától remegő kép. Még sem volt ez több, mint aminek látszott. Nem volt ez szerelem, nem volt ez más, csak percnyi megingás ebben az eltorzult világban. Barátság volt inkább. Amolyan ujjakat összekulcsoló, kezeket szorosan fogó barátság.

                Marcel évikig járt hozzám. Senki nem töltött annyi időt nálam, mint Ő. Nem tudott senki úgy Baudelaire-t felolvasni, mint Ő. Valójában sokszor nem is csináltunk mást. Verses köteteket hozott és vitt ki a szobámból. Néha órákig beszéltünk egy-egy megjelent újabb kötetről. Fizetni, pedig busásan fizetett. Volt, hogy egész napra akart. Ez nem volt divat. Nem járkáltunk el férfiakkal, de Őt ez nem érdekelte. A Madame különösen kedvelte. Nem adott okot arra, hogy ne engedjen el vele. A Szajna partján sétálgatni, bebújni sötét sikátorokba, kézen fogva futni az esőben, ez máshogy mind elérhetetlen álom lett volna csupán.
- Menj el innen Lulu! Menj el valahová, ahol senki nem ismer! Kezdj új életet!
- Öreg vagyok én már ehhez. Bővel elmúltam harminc. Mit kezdjek már magammal.
- Mi lesz, ha már kiöregszel…érted, ha már nem dolgozhatsz?
- Akkor rosszul csináltam valamit, kedvesem.
Én értettem, de Marcel kevésbé. Neki magyarázat kellett, hogy értse, a mi életünk ezen részét. Ha kiöregszem és még itt vagyok, akkor valamit elrontottam. Nem lesz vendégem és pénzem sem. Itt nem adnak otthont kivénhedt szajháknak. Ez az a paradicsom, ahol minden tökéletes. Ha ide nem vagy jó, mehetsz az utcára. A sikátorok veszedelmes, szétmálló, csatornabűzös kéjeit keresni. Itt sokáig kell nőnek maradni. Összeszedni annyit, hogy öreg korodra megélj valahol. Az ékszerek, amit kapunk drágák és vigyázva óvjuk. Pénzt is kapunk. Okosan befektetve elég mindenre. Mi nem élünk sokáig. Ezt Marcel nem nagyon tudta. Ez nem az az élet. Ha itt megöregszel, akkor szerencsés vagy. Ha megkérdezném Marcelt, hogy hány öreg szajhát látott már a hozzánk hasonló bordélyokban, valószínűleg nem kéne ujjait összeszedve számolni. Nincs Ilyen. Meghalnak. Valamiért nem élhetnek okáig.
Engem ez cseppet  sem szomorított el, de Marcel romantikus lelke beleszédült. Olyan búsan vitt akkor este haza, mint aki sosem jön vissza többé. De visszajött. Mindig visszajött, mint aki sosem akar felnőni. Bele tartozott már a mindennapjaimba. Az egész ház mindennapjaiba. Olyan volt, mint a tükör előtti reggeli készülődés. Olyan, mint a púderpamacs illata, vagy a csonka gyertya imbolygó lángja. Mindennapos.

                Aznap esett. Apró szemekbe szitálta végig Párizst egész nap az eső. A nappal eseménytelen és fülledt volt a négy fal között. Végig aludtam az egész délutánt is. Készülődnöm kellett volna, de valami esetlen erő öltözésre kényszerített. Előtte megmosakodtam. Illatos és egyszerű fehérneműt húztam magamra. Próbáltam valami egyszerű ruhát keresni. Utcait. Senki nem szólt rám, mikor kalapban, szürke kabátban haladtam végig az ajtó felé. Még korán volt. Azt gondolták talán friss levegőre vágyom, vagy elintézni valóm van. Elállt az eső is. A lenyugvó nap még vörösen megmutatta magát. Még felbillentette meleg fejét a Szajna felett, mielőtt végleg aludni tért. Végig sétáltam a kedves utcákon. Azokon, mit Marcellal sétáltunk végig néhány éjszakán. Sokáig mentem. Egészen addig, míg azt éreztem, hogy elég messze vagyok. Messze attól a világtól, mi már teljesen felemésztett. Attól, mi úgy áradt a testembe kislány koromtól, mint valami folyton égő láz, valami vírus. El akartam menni még messzebbre. Olyan messze, hogy már ne is érezzem az utcák illatát. Ne lássam az ismerős fények apró pontjait sem, ha visszanézek.
De csak a Szajna partján álltam megint. Egyre közelebb a régi életemhez és egyre távolabb az újtól. Nem is volt ilyen. Nem is ismertem. Nem is akartam talán sosem megismerni. Cipőm apró sarka halkan kopogott a Saint-Denis utca kövén. Talán még nem késem el nagyon. Ha kicsit kilépek, még Marcel előtt odaérhetek. Sietnem kell, mert hamarosan újra esik. Apró szitáló cseppek hulltak a hajamra. Egész apró kis gyöngyként ringtak kontyom tetején. A gyertyafényben csodálatos lesz. Olyan akár egy gyémánt korona.

 

„Borzongó karral és csípővel összebújva
s minden más szerelem gyönyörét szánva-únva
a balkonon a két barátnő így merengett.

Mögöttük a sötét alkóv mélyén, kitártan,
és szónokolva, mint színpadi trón, derengett
a nagy és gazdag Ágy az illatos homályban.”

                                                                                              /Paul Verlaine: Barátnők a balkonon/

 

zotya68•  2014. június 23. 20:46

Bárcsak láthatnál

Bárcsak láthatnál

 

 

 

Azon a napon mikor először vették le a kötést a szememről semmi nem történt. A professzor azt mondta ne is számítsak még semmire. Ne rémüljek meg a változástól sem, de ne csalódjak, ha minden ugyan olyan lesz. A kísérleti programra magam jelentkeztem, így csak magamnak tehettem volna szemrehányást, ha balul sül el a dolog. Nem nagyon volt veszteni valóm. Ennél jobban nem látni már úgy sem lehetett. Talán ezért választottak engem. Talán mert őrültebb és bátrabb voltam mindenkinél.

A tavasznak először mindig az illatát éreztem, aztán a melegét. Látni nem láttam. Ez volt az az évszak, ami a legintenzívebben hatott az érzékeimre. Hatalmas gesztenyefák voltak az udvarban, de ezek virágai még várattak magukra. Bokrétáikat később bontogatták, minek látványára már alig emlékeztem. Volt ott bőven más virág a bokrokon, minek illata beáradhatott a nyitott ablakon. Olyan régen éltem már az ódon falak között, már majd két évtizede. Ezek a fák és bokrok, mind velem öregedtek. Ők hatalmasak lettek, terebélyesek én meg egyszerűen csak felnőtt.
Hét éves koromból megmaradt emlékekből építhettem fel csak a világot. A többit az érzékszerveim pótolták. Az intézetben ért a baleset, a hol születésem óta éltem. Nem nagyon emlékszem már rá és arra sem, hogy hogy jutottam ki az autók közé. Egyszer csak kint voltam, majd valami csattanás és sötétség. Ahogy mesélték könnyen viseltem, viszonylag hamar gyógyultam. Pár hónap múlva, felépülésem után, költöznöm kellett. Költözni oda, hol mindenki mást ez a sötétség vett körül.
Itt élek és dolgozom és remek kis hely ez. Leszámítva, hogy néha beleütközik az ember ebbe-abba és elnézést kér, aztán nem szól vissza senki. Kitapogatom és csak valami oszlop, vagy székláb, pedig minden olyan tágas és jól megközelíthető. A könyvtár persze egy kicsit kivétel. Ott már szűkösen vagyunk, de a legcsendesebb hely a világon. Itt töltöm a napom nagy részét és kollégámmal azon vagyunk, hogy mindenkihez eljusson a sok csodaszép történet. Azokhoz is, kik a betűket az ujjaikba bújtatják. Mikor a Braille írásra oktattak akkor gondoltam még efféléket. Az első évek nehezek voltak. A sötétség nem a legrosszabb, amit átélsz. Nem az a legszörnyűbb, hogy tágra meresztett szemmel kutatsz a világosság után, hanem a magányosság. Az a fajta űr, amit nem tölt ki semmi és senki. Az elveszett látványt követi ez a fajta egyedüllét. Ezzel a legnehezebb megküzdeni. Nem tudom kinél meddig tart, de nekem akkor kisgyerekként egy örökké valóságnak tűnt. Aztán ahogy szép lassan feltárul újra a világ és szétterül a kezed között, a füledben és az orrodban, olyan más lesz minden. Olyan mintha újra látnál, csak másképp. Hirtelen minden szép lassan a helyére kerül és a fény ott cikázik az agyadban, csak nem a szemed közvetíti, hanem a bőröd, az apró kis csontok a füledben.
Érzékenyebb lettem mindenre és olyan dolgok jutottak el hozzám, amikről nem is álmodtam. A zongora volt a legújabb és a legidegenebb dolog, de vele a zene teljes mélységében az enyém lehetett. A tanulás is könnyedén ment, az első évek nehézségeitől eltekintve. Így lehettem könyvtáros itt az intézetbe és szerezhettem úgy diplomát, hogy szinte észre sem vettem. Az évek repültek. Szépek voltak, talán a legszebbek.  

 

A fiú, aki folyton kötözött nagyon kedves volt. A keze meg annyira selymes, hogy sokáig azt hittem, nincs is rajta kesztyű. Aztán csalódnom kellett, mert volt és pusztán a gumikesztyűn átsütő melegség okozhatta a kellemes érzést. Biztos izgult, hogy mit talál a kötés alatt, mert annyit matatott és olyan finoman, néha kicsit sután csinálta. Bár lehet ezt így kellett. Hetekig valóban semmi nem történt. Kötözésről kötözésre jártam és vártuk a változást. Egy különleges eljárással és a chippel, amit a fejembe ültettek, stimulálni kellett volna azokat az idegeket, amik láthatóvá tették volna a dolgokat a szemembe, vagyis az agyamba. Úgy próbálták elmagyarázni, hogy értsem. Péter, a kötözős kedves fiú pedig még szolgált némi információval, de a végén mégis a könyvtárat kellett bújnom és felelevenítenem anatómiai tudományomat. Ez az eljárás azonban nagyon új volt és az információ, mihez hozzá tudtam jutni, valóban kimerült a szem anatómiájában.
Türelmes voltam. Szép lassan tárult fel előttem a világ. Először csak valami elmosódott kép, valami halvány körvonal. A fény lassan és mégis erőteljesen áradt szét a fejemben. Majd szépen kikristályosodott minden. Olyan erővel habzsoltam a képeket, hogy estére már iszonyú fáradt voltam. Vacsoránál sokszor már kezemmel takartam a szemem, vagy csukott szemmel mászkáltam. Fájt már a fejem a temérdek információtól, de én mindent látni akartam. Mindent. Az volt az érzésem, hogy valamiről lemaradok. Nem lesz elég időm látni.
A professzor és Péter ujjongtak. Vagyis Péter. A professzor úgy könyvelt el, mint egy sikeres kísérletet. Nem lelketlenség volt ez, csak Ő afféle tudós ember volt. Én nem Emma voltam a meggyógyított lány, hanem a valahányadik kísérleti patkány helyett egy fejlettebb egyed. Szám szerint az első, de akkor is csak egy egyed. Egyeske. Persze sosem hívott így, de a patkányait is csak beszámozta. Engem nem zavart, mert a sikeres felépülésem után már egyre kevesebbet találkoztunk. A felépült egyedekkel a kedves kötöző fiú tartotta a kapcsolatot. Valójában nem is egy ápoló fiú volt, hanem egy komoly és rém törekvő tudósocska. Az egyetemi tanulmányai során kerültek közelebbi kapcsolatban a professzorral és már közel két éve ezen a projekten dolgoztak. Sikeresen. Legalább is csodás felépülésem ékes bizonyíték volt erre. Valahogy azt gondoltam, hogy majd szétszed a sajtó, vakuk villogásában töltöm napjaim, de semmi nem változott. Nem mertek előrukkolni a sikerrel. Ez még egy nagyon titkos valami volt. Egyedüli fejlett egyedként élvezhettem a sikert és részesülhettem újra abba a csodás dologban, hogy látok. Titkolni persze nehéz volt, mert a környezetem pontosan tudta, hogy mi történik, de miután minden eset más volt, sajnos tudomásul kellett venniük, hogy ez most csak nekem járt. Csak egyedül nekem, minden kudarcával együtt. A záradékban felhívták arra is a figyelmemet, hogy esetleg nem lesz sikeres a beavatkozás. Más egyéb információ pedig nem állt rendelkezésünkre.
Felépülésem után is az intézetben maradhattam és tovább dolgozhattam, mint könyvtáros. Elég volt feleleveníteni látó olvasásomat és így mindenki segítségére lehettem. Olyan ez, mint a biciklizés. Sosem felejted el.
Életem egyéb fordulata Péter volt. Valamiért nem csak a kötéseket szerette cserélni a szememen, hanem engem is megkedvelt. Még úgy vakon is furcsa volt a nekem szánt sok figyelem. Bevallom nagyon jól esett és nem is értettem félre. Azaz mégis, mert nem csak a kísérletnek szólt, hanem nekem. Emmának, a vak lánynak. Bár Ő annyira hit benne, hogy sikerül, mint talán senki.
Óvatos szerelem volt a miénk. Azért óvatos, mert számomra ismeretlen és félelmetes érzés volt. A látás maga semmi, a szerelem útvesztőihez képest. Úgy simultam belé és vesztem el az érzésekbe, mint kislány koromban a sötétségbe. Mégis biztonságban éreztem magam. Nem magányos elveszett kislány voltam, csak valami új és már látható dolog lehetett az enyém.
Nem akartam megváltoztatni semmit az életemben, de egy idő után azt éreztem, hogy kiszorulok az intézetből. Mintha már nem tartoznék oda, a láthatatlanok világához. Mintha sokkal inkább tartoznék Péterhez és az Ő világához. Valakihez, aki megszállottan dolgozik azon, hogy mindenki fényben élje le az életét. Ebben a hajszolt és magányos munkában pedig mindig én lehettem a fény akkor is, amikor egyedül feküdtem az ágyunkban és Ő eszeveszetten írta a feljegyzéseit. Ezekért az ihletett éjszakákért kárpótolt a nappal. Azokon a napok, mikor megmutatta nekem újra a világot. Tudta, hogy őrülten habzsolom a képeket és egy idő után furcsa mód nem is ellenkezett, hanem Ő maga akart már mindent megmutatni nekem. Hagyta had szívjam be magamba az újat és had készítsek ezernyi képet a szememmel, mert meg akartam jegyezni mindent. Úgy raktároztam el az összes képet, hogy az album, mit a fejemben összeraktam, bármikor fellapozható legyen.

                A patkányok közül néhány meghalt. Én éltem, de az összefüggéseket kerestem. Még élniük kellett volna, a koruk nekem nem volt elég bizonyíték. A patkányokat azért kedvelik a kísérletek során, mert anatómiájuk nagyban hasonlít az emberéhez. Azon kívül persze olcsó, szapora állat és talán kevésbé kedves. Életkora 2-3 év és ezalatt leél egy emberöltőt. Vagyis még nem öregedhettek meg. Még élniük kéne és tökéletesen látniuk.
A patkányok halálát titok lengte körül. A tényt is, hogy kimúltak és a miérteket is. Egészen az én kedvenc patkányom haláláig, akit rendszeresen látogattam. Az életkorát hirtelen meghamisították, így bizonygatva, hogy ez a halál oka. Péter pedig egyre több időt töltött a laborba és egyre több éjszakát szentelt a jegyzeteinek. Nem tűnt feszültebbnek, inkább csak elfoglaltnak. Állapotom egyre jobban érdekelte a professzort, így gyakrabban találkoztunk. Nem beszélt sokat, de a vizsgálatok és az érdeklődés irányomban kissé furcsa volt.
Jól éreztem magam, látásom nem romlott, csak a fáradtsággal volt nehéz újra megküzdenem. Ugyan azt érezem, mint a felépülésem legelején. Az információk, mit a szemem juttatott el az agyamba, nagyon kimerített. Olyan érzésem volt esténként, mintha lefutottam volna a maratont, minden előzetes edzés nélkül. Nem a légzésem akadt el, hanem ólmos fáradtság nehezedett rám és minden tagomra. Az alvás pedig ennek ellenére egyre nehezebben ment. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a helyzetnek, de kíváncsiságom növekedett.

Péter jegyzetei nem voltak eldugva. Ott hevert folyton az asztalán minden irata. Kivéve egy kis személyes naplószerű könyvecske. Ezt néha magával vitte. Jegyzeteket készített még a laborban is. Nem értettem a tudományosan megfogalmazott írásait, de ez a könyv, ez valóban inkább naplóként működött. A tartalmát alig tudtam kibetűzni. Péter betűi csodásak voltak, szépen olvasható, díszes betűkkel tűzdelt sorok. Egyszerűen csak nem láttam őket jól. Az apróbb betűk szétfolyósodtak és darabokra estek egyik pillanatról a másikra. Én pedig erőltettem és titkoltam mindezt. Kezemben tartva a könyvet, igyekeztem olyan távolságra tartani, hogy még be tudjam fókuszálni az írást. Olvastam és faltam minden egyes sorát. Olyan volt ez a könyv, mint egy titkos záradék. Az a pici apró betűs rész, ami kimaradt a szerződésből, vagy csak egyszerűen akkor még nem tudták odaírni. Nem volt elég adat.
Pontosan le voltak írva a patkányok tünetei. Azok, amik mérhetőek voltak, és amik szemmel láthatóak. Pontosan tudtam mi vár rám. Azt azonban nem, hogy a sötétség nálam mikor következik be és azt sem, hogy túlélem e. A patkányok halála valóban úgy tűnt, hogy nincs összefüggésbe a chippel, de ez nem minden esetben volt egyértelmű. Az sem, hogy látásuk mennyre veszett el, vagy maradt e valami belőle.

                Az enyémből néhány nap alatt semmi. Akkor már nem tudtam tovább titkolni a helyzetet. Kapcsolatom nem változott sem a külvilággal, sem Péterrel. Minden visszatért oda ahonnan elindult. Sötétben voltam újra. Ott ragadtam benne, de valahogy nem éreztem már kitaszítottnak magam. Minden olyan volt, mint régen csak megtelt az albumom. Tele raktam a kimaradt évekkel. Olyan fotókat ragaszthattam bele, amiket sosem készíthettem volna el. Nem voltam csalódott, szomorú, csak Pétert féltettem. Nem akartam, hogy így keljen velem élnie. Nem beszéltem róla. Vele sem beszéltem. Összepakoltam és egy év után visszaköltöztem az intézetbe. Visszakaptam a régi szobám, a régi életemmel. A láthatatlan életemmel.
Péter döbbenetét hűlt helyem láttán csak az Ő beszámolójából tudtam meg. Még aznap. A sosem veszekedő, türelmes és higgadt tudós ember eddig sosem hallott monológot adott elő. A tükör elől eltűnő női holmik, az üres szekrény és személyem hiánya valami egészen új oldalát vetítette elém. Láthatatlan szónokként ott állt előttem és olyan volt, mint egy hős szerelmes lovag. Én pedig végig hallgattam és birkóztam szavaival.
Honnan is tudhattam volna, hogy a szerelem nem a szememnek szól. Honnan is láthattam volna, hogy Ő már akkor is, mikor én még vakon és kötéssel a szememen, hogy Ő már akkor is. Mert vak voltam én, de nem a szemem volt az, hanem ott belül, ott kellett volna éreznem az Ő szeretetét. Én pedig nem értettem meg. Nem értettem, hogy a finom ujjak, mik a kötésem cserélték nap, mint nap valójában már akkor a szívem simogatták. Mikor láttam sem láttam. Azt hittem csak látónak szól a látó szerelem. Nagyobb vakság volt bennem, mint a sötétséggel ölelt napjaimban.
Péter pedig nem élhetett az én szerelmem nélkül. Neki arra volt szüksége, hogy a lényem vegye körül. Nem kellett látnom, csak a kezem kellett kinyújtanom felé. Elég volt a sötétben, ha az ujjaim szerették. Neki bármi elég volt, csak el ne vesszen a hangom és úgy nézzek rá, ahogy mindig. Pont úgy mikor a kötést cserélet a szememen. Kellettem neki ahhoz is, hogy dolgozhasson. Éjszakába nyúlóan és fáradhatatlanul. Úgy, hogy hajnalban én üljek ott vele, és ha végleg kimerült én hívjam ágyba és én bocsássam meg neki a nélküle eltöltött éjszakákat. 

                Egyetlen különleges tulajdonságom volt. Olyan tulajdonság, amivel nem bírnak a vak emberek. Nem tudnak úgy senki szemébe nézni, hogy valóban belenézzenek. Nem látják a másik szemét, csak érzik a jelenlétét. Próbálják fejük fordítani feléjük és belőni a helyzetüket. Ez így teljesen normális. Ezt csinálom én is. Péter szerint azonban, bennem valami nem működik normálisan. Olyan mintha pontosan tudnám, hogy hol a szeme. Az Ő szeme. Akkor is tudtam ezt, amikor még a kötéseimet cserélgette és várta, hogy felderengjen előttem a nagyvilág. Olyan áthatóan néztem a szemébe, hogy folyton zavarban volt. Félt, hogy belé látok. Félt, hogy kilesem a titkát. Azt a kis titkot, hogy belém szeretett. Belém és velem a láthatatlan életembe, azzal az örök reménnyel, hogy hamarosan újra láthatom Őt.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom