Halott vagyok

Halott vagyok

 

Halott vagyok. Pontosítok: nem létezem. Ez lett a jussom. Sosem éltem, nyomtalan lettem.

 

Az egész úgy kezdődött, mint minden embernél, aki nem akar már élni. A különbség az eszközökben van. Van, aki vonat alá fekszik, másik meg a kilincsre húzza fel magát. Az én választásom tizenegy levél méregerős altató, plusz egy üveg vodka. A keserűség fájdalmas vendég. Sosem jön jó időben.

Ahogy ültem ott a padon, miközben a halálomra ittam, egyre nehezebbé vált a levegő. Lassú, darabos levegővé. Halmazállapot változás minden téren. Ugyanis a testem meg egyre könnyebbé vált.  A lebegés érzete hatalmasodott el bennem. Végtelen álmodás...

Arra riadtam fel, hogy hányok. Megkeseredett epe folyam hozta visszafelé a még fel nem szívódott gyógyszereket. A pad szélén egy furcsa ember ült. Kalapot és ballonkabátot viselt. Ha hirtelen mondanom kellett volna egy nevet, akkor Gregory Peck ugrott volna be. Nem szólt, csak nézett enyhén félrefordított fejjel. Szemében mintha gúnyt véltem volna felfedezni. – Még egy barom.

A szája nem mozgott, de mégis hallottam szavait. Felháborodtam. Az még rendben is lenne hogy véleményt formál rólam, na de hogy mindezt csukott szájjal tegye az már túl megy minden határon. Már épp nyitottam volna szám, (mert én szoktam)amikor újra megszólalt. – Ki nem szarja le hogy te mit gondolsz.

A fenébe! Ez a Peck olvas a gondolatomban – gondoltam. Ez pech.

Amint magamhoz tértem, letöröltem a hányásmaradványokat a szám sarkáról és felültem Gergory mellé. Nem tudom mennyit ülhettünk így amikor újra megszólalt. – Mivel úgy gondolod jobb lett volna ha meg sem születsz, elviszlek egy érdekes moziba.

Moziba?! Nagyszerű. Biztos valamelyik szar filmjét akarja velem nézetni. Csak ne a Moby Dick legyen – rimánkodtam magamban.

Ekkor rám tört a sötétség.

 

Amikor feleszméltem egy temető mellett álltam. A sarkában egy pici kis ház állt. Ismerős volt. Ekkor felgyorsultak az események, mintha elkezdték volna előre tekerni a filmet a leggyorsabb sebességgel.

 

Egy tizenéves lány épp vetél. Ismét ő már idősebben, kezében vermuthos üveg. Mellette egy férfi csomagolta a gönceit néhány bőröndbe. A temető felöl sírás hallatszik. A kisírt szemek, mintha engem néznének. Vádlón és üvegesen. Nem bírom nézni őket. Visszapillantok a házra.  Egy magányos öreg nő egyedül reggelizik a gangon. Tudom, hogy nem gang de mégis.  Ismerem őt is, pont úgy, ahogy az elvetélt majd meghalt lányt. A film gyorsan pereg. Látom meghalni a magányos öregasszonyt és a lebontott ház helyén egy újat húznak fel vadidegen emberek.

Snitt.

 

Egy másik ház. Talán másik város is. Megint öregek. Mások de szintén ismerősök. Egyedül ülnek a tv előtt. Az öregember már ágyban fekszik. Vadidegen emberek öltöztetik ernyedt testét. A idős asszony zokog. Majd csendben utána megy.

Snitt.

 

Kocsma. Két fiatal férfi beszélget

- A srácot nem lehetett megmenteni. Valami szerelmi ügy miatt. Senki nem vette észre.

- Kár érte.

- Kár.

Snitt.

 

Az anya őrjöng a korház folyosóján. Szeme vörös. A sírástól és a gáztól. A kislányt most élesztik újra. A gáz megtöltötte a tüdejét.

Snitt.

 

Táncol. Fekete haja arcába zúdulva. Egyedül, magának. Kiégve mindentől. A szemében beletörődés.

Snitt.

 

Az anya kezéből kiszakítva, felém fut.  

- Apa!

Két kezem kitárva szaladok én is. A kissrác a szemem előtt szakad cafatokká, majd eltűnik hirtelen, nyom nélkül. Az anya kezét egy copfos kislány fogja immár.

 

Elég volt, hagyd abba!

 

A semmiben lebegtem. Test nélküli gondolatok halmaza lettem.

Halott vagyok. Pontosítok:  nem létezem. Ez lett a jussom. Sosem éltem, nyomtalan lettem. Cserébe értem a csillagok nyelvét, az űr magányos mibenlétének egyszerű megfogalmazását. A minden: semmi. A semmi: minden.

 

***

 

 

Az idő végtelen. Apró pillanatok nyúlnak örökkévalóságig…

 

 

Amikor felébredtem, a padon feküdtem. Keserű szájízem habot kent a szám sarkára. Nagy nehezen felültem, majd imbolyogva elindultam hazafelé. A hajnali járat motorzúgása elnyomta egy ballonkabátos alak távolodó lépteit.

 

 

 

2010. április 27.

kedd  2:39