Prózák és kalandok

jagosistvan•  2014. február 13. 11:23

Éjjel (+18)

Éjjel

 

Minden erejét beleadva futott. Úgy érezte, hogy a folyosó magába temeti, ha nem éri el gyorsan az ajtót. Tiszta erőből tépte ki helyéből, s a lépcsőt hármasával szedve rohant le az udvarra. Nekitámaszkodva az öreg tölgynek lihegett. Úgy érezte, minden érzékszerve cserbenhagyta. Szemei előtt furcsa karikák járták sajátos táncukat, fülében meg mintha vonatfüttyök adtak volna koncertet. Elsőre nem is hallotta meg a feje feletti nyikorgást. Lassan felemelte fejét. Az öreg tölgy vastag ágáról egy szekérkerék lógott le és körbe-körbeforgott. Akárcsak a ráaggatott torzó és belek. A nyikorgás egyre hangosabbá válva nyelte el az utolsó sikolyt.

Nancy rémülten ült fel. Még ott visszhangzott sikolya és valami furcsa nyikorgás az agyában. Lába közé szorítva hálóingét fordult le az ágyról.  Óvatos mozdulattal, hogy ne keltsen zajt, lépett bele a papucsába, majd a konyhán keresztül kilépett a függőfolyosóra. Lehunyt szemmel próbálta élvezni a hűvös éjszakát és megmagyarázni önmagának, hogy az álmok csak álmok, és ami a fülében még mindig nyikorog, az még annak, a valóságba telepedett hozadéka. Gyönyörű a Hold ma éjjel, gondolta, miközben felnézett az égre. Olybá tűnt ring. Legalább is a hangja alapján. Nancy megmerevedett. De hisz a Holdnak nincs hangja! Érezte, ahogy a szeme tikkelni kezd a félelemtől. Erőt véve magán lenézett a bérház udvarára. A Hold fényétől minden ezüstben fürdött. Az elhagyott, mohás pingpongasztal, a cselédlépcső árnyas bejárója és a támla nélküli hinta. Valaki mesélte a házból, hogy régen még használható volt, de valami miatt idővel el lett hanyagolva, csakúgy, ahogy az egész udvar. A lakók teljesen elkerülték, csak az öreg Paul ült olykor a cselédlépcső végében bagóját rágva. Most ő sem volt sehol. Csak az ezüstös fény és a nyikorgás. Nancy megdörzsölte arcát, szemét, hogy valamennyire felfrissüljön. A fejében lévő hangot most már egy képpel is össze tudta kötni. A lengő hinta képével. A hintán volt valami. Valami kicsi, de ember formájú. Az eddig ökölbe szorított kezek elernyedtek. Hát persze! Biztos a srácok a harmadikról. Igen, biztosan ők lehettek. Egy műanyag babát helyeztek a hintára és most, talán a szél ringatja. Morbid, de érthető. Igen, vannak az egyetemen olyan srácok, akik agyilag nemhogy a középiskolát, de az általános nyolcat sem érik el. Most azért is lemegyek és leszedem onnan. Majd néznek holnap.

Mire a másodikról leért, addigra már mosolygott. Tudta, hogy feleslegesen pánikolt megint. A pszichiátere is megmondta, hogy sokszor saját magát lovallja bele a stresszes helyzetekbe. Az udvar ajtajának kilincse szinte ugyanúgy nyikorgott, mint a hinta, mikor lenyomta. Nem érzett semmi fuvallatot, semmi légáramlatot. A hinta meg csak lengett, mintha láthatatlan halott kezek lökték volna.  Már késő volt visszakozni. A hintán ülő test mintha megmozdult volna. Ekkor már tudta, hogy az ott nem műanyag baba és nem a srácok morbid vicce. A hintán egy csecsemő oszlásnak indult teteme volt, aminek a köldöksebéből sárgás vér szivárgott. Szája összevarrva, szeme kivájva. Az apró testet a saját beleivel rögzítették a hintához. Nancy falfehér arccal esett össze.  

jagosistvan•  2013. július 30. 15:12

Amikor még a Kacsa érezte a romantikát

Amikor még a Kacsa érezte a romantikát

 

Igazi vad féle. A barnás tónus, ami dominál. Barna haj (ami lassan őszbe hajlik), barna tekintet, barna bőr, barna szív. Valaha színesebb volt, mint talán mindegyikünk. Ma már fáradtan esik be a fészkébe, leteszi a betevőt, bont egy sört (ha jó napja van kettőt) és nézi, amit elé tálal az épp aktuális műholdas szolgáltató.

Én már ismertem ezt a jómadarat akkor is, amikor még színesebb tollal, fenekén tojáshéjjal, vérvörös és dobogó szívvel ott állt Szegeden, a Boldogasszony sugárúton. Remegő lábakkal leste a Rostás Andit, aki akkor a világ közepe volt neki. Az Andi jó csaj volt. Tizenhárom éves (csakúgy ahogy én) és mosolygós. Kacsa is mosolygott. Mind a tizenöt évével.  Még volt miért. A csalódások még csak ezután következtek be az életében. Szóval ott állt a Markovits és a Boldogasszony sarkán. Honnan tudom? Ott álltam mellette. Azt hiszem ott láttam először rajta a csibész tekintet mögötti mást. Lestük a sarokról a nagyon nagy Ő-jét. Aztán egyszer csak megjelent az Andi. Odafütyültünk neki és irány haza Vásárhelyre. Nagy utazás volt, de megérte.

Felvetődik a kérdés, hogy miért mentem vele? Azért mert a barátom volt és megkért rá. Most is mennék egy szóra, pedig már hónapok óta nem láttam. Én beköltöztem Szegedre, ő kiköltözött Kishomokra. Mindketten megöregedtünk, más felé vitt az életünk. De azok az évek (a nyolcvanas) örökké belénk égett, mint egy bizonyságtetoválás. Jó lenne még egyszer kiülni a parkba, megnézni a fába rótt szerelmeket, üstben vinni át a vizet a töltésen és álmodozni lányokról. Ma már biztos nem férnék be azon az ablakon ahol közlekedtem, mivel Donel a németjuhász nem engedett be az ajtón. De már nem is kellene. Nincs Donel, nincs kisszoba és mi sem vagyunk. Átalakult a világ és benne mi is. De egy dolgot bátran állítok. Ott, Szegeden a sarkon a Kacsa érezte a romantikát. Éreztem én is. 

jagosistvan•  2012. augusztus 3. 09:31

Idáig jutottunk

 

jagosistvan•  2012. február 16. 11:17

Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé

Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé

 

Biztosan nem vagyok egyedül azzal, miszerint fájnak az eltűnő emlékek. Néhány éve még fel tudtam idézni arcokat, a házat, ahol felnőttem, a benne lévő bútorokat, a legfontosabb pillanatot. Ma már odáig jutottam, hogy bizony elő kell vennem a régi, sárgára fakult képeket egy-egy este folyamán, amikor emlékek után kutatok. Egy barátommal (Barb) épp azt beszéltük, hogy ez bizony fáj. Kegyetlenül és szégyenérzettel megspékelve. Valószínűleg ez a sorsuk az emlékeknek. Ez lesz az én sorsom is? Elfelednek majd engem is? Eltűnök, mint vert hóhegyek az ablak alatt, ahogy beszívja a föld és elégeti a nap? Mondják, az ember fiának és lányának is szembe kell néznie félelmeivel. Erre jó a tükör. Meghánytam vetettem a dolgot és most itt vagyok. Elsődleges célom kérem alássan az, hogy nyomot hagyjak magam után. Ezért jó mélyen taposom utam. Jó mélyen, hogy gyermekeim majd büszkék lehessenek rám, hogy elmondhassák – a mi apánk a legjobb apa a földkerekén és mindig az is marad örökkön örökké.

Szóval felejtünk. Nincs annál rosszabb érzés, mint amikor emlékezni szeretnénk, és nem tudunk. Ezért hálátlannak érzem magam és még árvábbnak, mint eddig. Mert már az emlékek sem vigyáznak ránk többé.


Szécsényi Barbara - Csontosodik

Már emlék se vagy.
Csak körmömre-égett esték keresnek
és hajnali ködöt fújok, hiába.
Képek kellenek, papír, tárgyak
hogy visszaráncigáljak valahogy
magamba, belőled.

Erővel emlegetlek: fájjon
- minden izomszakadáson túl is -
(s)üssön a súlyod,
s csak árvább az árva
ki az emlékek arcán a párát
(mint ez a tél itt) jegesedni látja.

 

jagosistvan•  2012. január 29. 20:59

Hitetlen Tamás a sokadik

Hitetlen Tamás a sokadik

 

Tamás hitetlenül állt. Hihetetlen hogy ő már nem az első aki így járt. Pedig mint a többiek, Tamás is megtett mindent hogy megtalálja hitét. Kereste mindenhol. Sörös poharak mélyén, asszonyok combjai közt, pici kis kapszulákban az aluljárókban, népében, nemzetében, fegyverekben, a Könyvben, végül a szívében, de sehol semmi. Ezek után úgy döntött keres valami olyat, amiben nem hisz. Rátalált Istenre.