princess67 blogja

 Az öröm olyan, mint a nemes vad: rejtőzködik. A vadász ügyességétől , figyelmétől és kitartásától függ az eredmény. Sokszor nem látjuk, csak érezzük, halljuk a neszeit, hogy a közelünkben lopózik. Máskor ott van a szemünk előtt, beleolvad a környezetünkbe,  de mi nem látjuk az erdőtől a fát.  Feszült figyelemmel várunk, pulzusunk szaporább lesz, szívünk dobbanásának hangja ott lüktet a fülünkben. És egyszer csak ott áll előttünk, büszkén, nemes tekintettel, kihívóan. És ebben a pillanatban az ember nem tudja eldönteni, hogy melyik a nagyobb öröm: felkutatni és  becserkészni vagy elejteni. Hisz a vadászatnak ott a vége, amikor elejtjük a vadat. Tehát a boldogság keresésről ennyit röviden, nem vesszük észre , hogy maga a keresése nyújt örömöt életünkben, az út amit addig meg kell tenni. Az újabb küzdelmek és kihívások sokszorozzák a boldogságot. S valljuk be őszintén, ha elértük a boldogságot nem is veszünk róla tudomást, csak akkor jövünk rá , hogy boldogok voltunk, amikor már elmúlt, s mi újra indulunk a vadászatára.

Szerintem a boszorkányok tudják, hogy aki a tűzzel játszik, az meg is égeti magát. De képzeld el az életet tűz nélkül... Nem hiányozna a melegsége, időnként a perzselése ? Nem hiányozna a pattogó tűz játéka, a sötét éjszakában az apró, fénylő szikrák fénye? Vagy éppen az egekig csapódó vérvörös lángok játéka? Gondolkozz! S hogy néha fájdalommal és veszteséggel jár  játszani a tűzzel ? Nos, van amikor megéri.

--Egy angyal szárnyából kiesett hófehér pihe vagyok, kit elvesztettek s, lenn fekszik a porban. Ki emlékezik a szárnyalásra, a kék égre, a habos felhőkre, a szabadságra, s vágyik oda vissza. Álmában minden éjjel ott lebeg, közel a Naphoz, a  szikrázó fényárban úszik. Nincs több kívánsága csak annyit, hogy legalább még egyszer fenn járjon a magasban. S egy nap álma teljesül, egy lágy fuvallat megsajnálja, felemeli, magával ragadja, viszi egyre magasabbra, fel a felhők fölé. Forgatja, táncol vele, hallgatja édes kacagását. A kis pihe újra boldog, ismét öröm költözött lelkébe. Engedi, hogy a szellő vigye messzi tájakra, hegygerincre, majd a völgybe le. Aztán újra fel a büszke sólymok közé, fel-fel még magasabbra....  a szivárvány kapun át talán egészen a mennyországig. De a táncnak gyorsan vége szakad, a fuvallat finoman visszateszi őt a földre, s újabb árva pihéket keres. S ő ott marad lenn, de szívében már boldogság honol. Álma valóra vált.

Évek óta nem volt olyan gyönyörű május, mint abban az évben. Váratlanul, egyik napról a másikra köszöntött be az igazi tavasz, karöltve a nyárral. A nap melegen, cirógatóan kényeztette arcunkat, lágy édes szellő ringott a fák között. Mindenfelé virágok pompáztak, tulipánok, nárciszok, jácintok ontották illatukat. A virágba borult gyümölcsfák, mint megannyi fehérbe öltözött menyasszony sorakozott az út szélén, köztük rózsaszínbe tündöklő nyoszolyólányok a barackfák. Nem messze tőlünk egy orgona liget volt, amely már április végétől bódító illatával ajándékozott meg bennünket. Esténként, ha arról lengedezett a szél, részegítő, édes illatot hozott udvarunkba. Lila orgona, anyám kedvenc virága.  Anyám kedves asszony volt, de szemében mindig ott bujkált valami megfoghatatlan szomorúság. Azon a májusi vasárnap egy ismeretlen férfi állt meg a kapuban és őt kereste. Kezében hatalmas lila orgona csokor volt. Mintha már láttam volna ezt az arcot valahol, derengett egy régi elsárgult fénykép, amit anyám a fiókja mélyén a kincsei közt óvott. Zavartan, kipirulva hívta be az idegent, s a konyhába ültek le beszélgetni. Nekünk szemével jelzett, hogy most egy kicsit legyünk csendesebbek és menjünk ki az udvarra játszani. Szót fogadtunk, de mint minden gyerek mi is kíváncsiak voltunk és néha- néha beszaladtunk egy pohár vízért vagy kekszért, csak hogy halljunk valamit a beszélgetésből. Persze nem sokat értettünk az egészből, anyám elcsukló hangon  szólt:” Nem lehet, a gyerekek, fel kell nevelnem őket.” „ Hozd őket is.” -volt a válasz. „ Nem szabad, a sors megver minket.” - súgta halkan anyám. Gyorsan telt az idő, az idegen hamarosan távozott, a kapuból még visszaszólt anyánknak: „Várok rád, ha kell örökké.”

Apánk csak késő jött haza, valahol vidéken volt dolga szokás szerint. Első útja, -mint mindig évek óta- a kocsmába vezetett. Nem sokat törődött szegény anyánkkal sosem. Amikor meglátta az orgonacsokrot kérdőn nézett ránk, de anyánk megelőzött a válasszal: „ Hoztuk a ligetből, olyan kellemes illata van.”  Tudtuk egyből, hogy nem szabad az idegenről beszélni. Gyerekek voltunk nem értettük, hogy miért könnyes a szeme mindennap szegény szülőnknek, miért beszél magában időnként, és miért ül az orgonacsokor előtt egy régi dalt dúdolva: „…Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk, szép volt, de szép…”.

Napok múltak el így és  ahogy hervadt a vázában az orgonacsokor, úgy lett anyánk is egyre szomorúbb. Akkor nem értettem semmit.

Eltelt az óta sok év. Újra május van, olyan, mint akkor. Ülök a szobámban, előttem illatozó lila orgonacsokor. Könnyek gördülnek végig arcomon: „Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk, szép volt, de szép”.  Tudom már miért sírt akkor szegény anyám……

Meddig lehet...

Meddig lehet hazugságban élni,

Haldoklónak új Tavaszt ígérni?

Hűtlen szívtől hűséget kívánni, 

Szúrós kaktuszt rózsaként csodálni?