princess67 blogja

Kiléptem az ajtón. Szemben velem a pirkadó nap álmosan nyújtózkodott.  Ragyogó sugarai beterítették a tájat. A búzavirág színű égen ezüstösen csillogó repülők aranyszalaggal fonták körbe a habos fehér felhőket. Körülöttem havas táj, a fákat finom porcukorként vonta be a dér. Talpam alatt ropog a hó, s millió apró hópehely csilingelő kacagása tudja mindenkivel, hamarosan itt van karácsony.

Boldog, békés ünnepet mindenkinek!

  Október 9.  A negreni vásár ideje. Egy héttel ezelőtt még lázasan álmodoztam a vásárról, az utazásról.  Sajnos  nem sikerült kijutnom.  Most ragyogó napsütésben  dolgozom kint a kertben, gyönyörködöm a halvány lila krizantémekben,  a sárgálló csicsókában.  Sajgó derékkal egyenesedem fel lassan a sárgarépa kupac felett, amit délután szedtünk fel.   Ha már itt vagyok, akkor kitakarítom a szamócást is télire.   Lábam neki feszítem a földnek, karommal erősen húzom a  gyomot, közben derekamba beléhasít a fájdalom.  Szememet csípi az izzadság, mely sós patakokban csordogál homlokomról. Felettem apró ezüstösen csillámló repülőgép hasítja az eget, és én sóhajtva, irigykedve nézek az ég felé. Bezzeg mások! Utaznak, élvezik az életet, én pedig itt robotolok a kertemben.. Bezzeg mások! De ekkor hirtelen végig futnak agyamon az esti híradások képei... Kolontár, Devecser.....  Bezzeg mások???!!! Tudatomba éles késként hasít a fájdalom és felismerés. Bezzeg mások???!!!  Igen, mások most hagyják el örökre  otthonukat,  mások évtizedekig nem szüretelhetnek a kertjükben, nem szedhetnek zamatos szamócát  az udvarról.  Mások térdig érő mérgező vörös iszapban dolgoznak, mentik a menthetetlent.  Mások boldogok lennének , ha még egyszer az életben sárgarépát, zöldséget, paprikát teremne a föld, melyen éltek eddig, az otthon udvara  rikító virágokkal lenne tele, ha lehetne tavasszal füvet vágni, ha a veteményeskert újra teremne nekik.  Megszégyenülve  feszítem magam újra neki a gyomoknak,  s legszívesebben csókot adnék a Földnek, amin élek, ami megajándékoz engem.  Izzadság cseppek mellet most már könnyeimmel küszködöm, s magamban hálát adok az Úrnak, hogy van még mit kapálnom, gyomlálnom, hogy terem még gaz is a kertemben.

      Ülnek a járda szélén, koszos ruhájukat rongyosra tépte az idő,  lelküket a fájdalom, a nélkülözés. Maszatos kezüket nyújtják feléd egy kis alamizsnáért, aprópénzért. Tekintetük már rég üveges, nincs benne érzelem, sem értelem. Büszkeségüket rég eladták pár darab száraz kifliért,  csörgő fillérekért, egy kanna kocsis borért. Koldusok…..Koldusok, kik hajdan  mosolygó szemű apró csecsemők voltak, kiket örömmel vártak,  s csilingelő nevetésükkel telt meg a szoba. Rózsaszín arcocskájukat puha fodros kendő ölelte át, testüket habos selyem paplan  védte. Most kinn éjszakáznak a padon, takarójuk a csillagos ég , párnájuk a harmatos fű. Senki nem keresi őket, sehol nem hiányoznak. Fázós hajnalokon megkopott reklám újságot húznak magukra, s dideregve bújnak össze. Álmukban mosolyognak, újra  gyerekek, érzik az otthon biztonságos melegét, a lágy foszlós kalács és forró  édes kakaó illatát, hallják  a konyhából kiszűrődő dallamot, amit édesanya szokott dúdolni munka közben. Ilyenkor boldogok, szép, tiszta ruhában ülnek az asztalnál, a család hangos kacagással várja a vacsorát. Majd véget ér az álom, s a valóság újabb sebet ejt a szívükön.

    Óvatosan lépkedem előttük, tekintetem kutatja tekintetüket. Tétován nyúlok táskám után, aprót keresek benne,  s némi ennivalót, a tízóraira megkent sonkás szendvicset, pár darab banánt, kekszet. Türelmetlenül lököm félre a lakáskulcsot, az autókulcsot. Mit adhatnék, mivel nem sérteném meg őket? Megsértem egyáltalán? Kérdések sora  kavarog fejemben, karöltve szégyenérzetemmel. Mennyivel jobb nekem, mennyivel boldogabb lehetnék…De valami mégis hiányzik. Zavartan nyújtom feléjük adományom, kínosan ügyelve, hogy ne érjek hozzájuk, s a bíbor pír az arcomon egyre égetőbbé válik. Hisz koldus vagyok én is!  Koldus a koldusok között! A szeretet koldusa….A felismerés egyetlen pillanat alatt tör rám és hasít lelkem legmélyebb bugyraiba. Forrongó érzéseimmel küszködve gyorsan próbálok kitörni közülük, menekülni az elém tartott kegyetlen tükör elől. Pár sarokkal odébb nem férnek bennem az indulatok, sós könnyeim maró savként folynak arcomon. Koldus vagyok,  nyomorult koldus- mormolom magamban,   s a mellettem elhaladó emberek értetlenül néznek rám. Nem értik meg, pedig szeretet-koldusok vagyunk valamennyien. Szép ruhába öltözött, jól lakott koldusok, kik remegő szívüket nyújtják  társaik, barátaik, szerelmük felé, kiknek senki nem veszi észre szeretet után  sóvárgó pillantásunkat.  Kik magukból odaadnak mindent, de cserébe nem kapnak semmit, kik inkább lesznek koldusok…..

Emberek, kiket nem boldogít az arany fénye, a drágakő ragyogása, luxus autók kényelme, szeretet hiányától  kongó díszes otthonok képe,   finom falatokkal megterített roskadó asztalok ígérte, bankóktól dagadó pénztárca.

   Van otthonod, vannak szeretteid? Aggódik érted valaki, munka után van két kicsi kéz, ami átöleljen, és azt mondja hiányoztál? Van, aki vacsorát tesz asztalodra, ágyadat megveti s forró testtel simul hozzád éjjel és csókjaival  feledtet minden gondot, bánatot? Van barátod, ki rád nyitja az ajtót borús napokon, ki a kezedet fogja, ha szomorú vagy, ki veled örül a napsütésnek? Élnek még a szüleid, testvéreid, együtt még a család az ünnepi asztalnál?

  Töröld le a könnyedet,  hunyd le szemed, s nézz lelked tükrébe! Te hová tartozol? Koldus vagy te is? Ne szégyelld kimondani hangosan….

Sokáig azt hittem, hogy az éhezni, csak úgy lehet, ha nem jut elegendő táplálékhoz az ember, ha nem lakik jól. Felsejlenek régi képek, ahol csont-bőrré soványodott emberek nyújtják kezüket az segély szállítmány után, vagy a jellegzetes afrikai éhező gyermekek, kik nagy , vízzel teli hasukkal simulnak anyjuk mellére, mások a  homokban ülnek , kezükkel görcsösen markolják  kis fatányérjukat, melyben néhány szem rizs van. Ez a klasszikus értelembe vett éhség.  Civilizációnk rohamos fejlődésével megtapasztaltuk, hogy a  gazdag országokban, a jólétben élők is éheznek, bár nap, mint nap jóllakottan állnak fel az asztal mellől. Ez az éhség más, itt már  az étkek tápanyag tartalmáról szól a fáma. A sok értéktelen, felesleges kalóriáról, melyet habzsolunk akár éhesek vagyunk, akár nem.

Én most más éhségről beszélek. A lélek éhségéről. Arról az állapotról, amikor  éhezünk a szeretetre, a szerelemre, a jó szóra,  egy ölelésre, egy csókra, egy beteljesült álomra. Mindennapi rohanásunkban nem vesszük észre, hogy  majd éhen hal a lelkünk. Kapkodva, rutinosan  vetünk egy-pár keresetlen szót a párunknak, szerelmünknek, s vetjük bele magunkat a munkába, a hétköznapok mókuskerekébe.  Egy  futó puszi az arca, egy  „ Szép napot! pussz” a levél végére. Eszünkbe se jut, hogy a másik  éhezik, hogy minden nap reméli, hogy „majd holnap,  holnap biztos lesz idő rám is”. S az idő telik, a hetek, hónapok , évekké válnak, s életünk vészesen fogy. Élelem nélkül  3 hétig bírja ki az ember, utána meghal, véget ér a szenvedése. De vajon meddig lehet kibírni a léleknek az éhezést? Valószínű sokkal tovább, mint evés nélkül. Hosszú, fájdalmas szenvedés kíséretében. S ha néha hozzájut egy kis örömhöz, szeretethez, akkor mohón habzsolja, görcsösen kapaszkodik belé, mint az afrikai éhező gyermekek a kis tányérjukba.

Éhezem én is, éhezik a lelkem. Egy kedves arcra. Egy mosolyra, nevető szemekre, hízelgő szavakra, egy érintésre. Talán Rád… Talán valami testet-lelket megborzongató érzésre,mely végig halad a fejem búbjától a talpamig.

8. osztályban új tanár érkezett az iskolába, Tamásnak hívták. Fiatal, agilis, akkor végzett a főiskolán földrajz-testnevelés szakos tanárember. Izmos, jóképű férfi, az összes leányzó szerelmes lett belé. Nagyon jó kapcsolatot épített ki velünk, szerette a diákjait. Elindította a 8. osztályosok klubját.  Hetente egyszer jöttünk össze a kultúrházban, beszélgettünk mindenféle kényes, tiniknek való dolgokról, majd tánc következett.  Valami oknál fogva hozzám jobban vonzódott, mint a többiekhez. Félrevonulva nagyon sokat beszélgettünk, vitáztunk az élet nagy dolgairól, s táncnál is mindig engem kért fel.   Sokan és sokszor mondták, hogy koromhoz képest komolyabb vagyok, másképp látom a világot, mint a kortársaim. Talán ezt vette észre, talán ez vonzotta hozzám. Sose kérdeztem tőle. Valamikor félév táján beteg lett a magyar tanárunk,  Őt tették be helyettesíteni.  Én mindig jó magyaros voltam,  párosával írtam a beadandó fogalmazásokat: egyet magamnak, egyet a barátnőmnek. Ekkor is egy ilyen dolgozatot kellett megírni Nyilas Misiről. Nem emlékszem már a témára, de azt tudom, hogy két különböző szemszögből kellett megközelíteni  és választani kellett, melyiket írom meg. Én szokás szerint megírtam mindkettőt, majd odaadtam a barátnőmnek, hogy kedvére válasszon, melyiket akarja, ő beadni. Nekem jutott a maradék.  Egy hét múlva Tamás kijavítva kiosztotta a dolgozatokat. A barátnőmnek és nekem is ötös lett . DE!  A dolgozatok végére pirossal egy–egy megjegyzés volt írva. Barátnőmet megdicsérte, hogy szépen kidolgozott munka. Az enyém alá egy furcsa értékelés került, amit akkor még nem értettem:

„Nagyon jó munka, de az életben sokszor nem elég a rutin, a gyakorlottság, ennél több kell a szenvedély.”

Akkor , ott 14 évesen fel voltam  háborodva, hogy mit akar, miért nem jó a rutin, hiszen hibátlan a dolgozat. Mi kell ennél több? És egyáltalán, mi az, hogy szenvedély? Hosszú évek teltek el azóta, de ez a mondat ott élt bennem és él a mai napig.  Tudom, megtapasztaltam már a RUTIN és  a SZENVEDÉLY közötti különbséget.