princess67 blogja

Kiléptem az ajtón. Szemben velem a pirkadó nap álmosan nyújtózkodott.  Ragyogó sugarai beterítették a tájat. A búzavirág színű égen ezüstösen csillogó repülők aranyszalaggal fonták körbe a habos fehér felhőket. Körülöttem havas táj, a fákat finom porcukorként vonta be a dér. Talpam alatt ropog a hó, s millió apró hópehely csilingelő kacagása tudja mindenkivel, hamarosan itt van karácsony.

Boldog, békés ünnepet mindenkinek!

Van egy kis bohó szőrgombóc, aki mindennap mosolyt csal az arcomra, melegséget és boldogságot ad a szívemnek. Ő Picur, egy 6 hónapos fehér pulikutya. Nem az én kutyám, itt lakik 2 házzal arrébb, de mivel nincs kerítésük, szabadon járkál. Ha észreveszi, hogy itthon vagyok napjában többször is tiszteletét teszi nálunk. Átbújik a kerítésen, megdézsmálja a macskák kajáját és utána elégedetten követeli ki magának a simogatást, a játékot. Itt téblábol a lábamnál, dörzsölődik,  ugrál. Olyan kis pimasz lett, hogy ha nyitva a lakás ajtó, akkor minden szégyenkezés nélkül besétál, szétnéz idebenn. S amikor én játszva a haragost rászólok, hogy tűnés kifelé, akkor gondol egyet, kimegy az előszoba ajtóig és ott keresztbe hasra vágja magát a küszöbön, hogy ne tudjam az ajtót bezárni. Ezután a hátára fekszik, tettetve a halottat, mozdulatlanul várja a reakciómat, és természetesen, hogy simogassam meg a hasát, az állát. Közbe időnként kinyitja a szemét, sandán figyel rám, hogy mozdulok-e már. És én nem tudok neki ellenállni. Simogatom, játszom vele, beszélek hozzá, mint egy kisgyerekhez. Közben észre sem veszem, olyan nyugalom, boldogság, öröm száll a lelkemre, elszáll a haragom, bánatom, gondom, arcomon a megfeszült  izmok elernyednek, s mosollyá alakulnak.  Ilyen kis dolgokat is élvezni kell az életben, szeretet adni és kapni, akár egy ici-pici pajkos jószágtól is.
Ettől az apró dolgoktól  lesz szép az Élet. És a madárdaltól, a tarka pillangótól,  a sárgán pompázó csicsóka virágjától, a simogató szellőtől és............. a szép emlékektől.

Nos, hát elkezdem. Első amit megjegyeznék a dátum: 2009. július 25. Miért is fontos ez??  Ma elkezdem írogatni a gondolataimat múltamról és jelenemről. A jövöről semmit. Ki tudja van-e jövő és az milyen .   Rögtön a legelején leszögezném nem vagyok sem író, sem költő, nem vágyom irodalmi Nobel díjra, de még csak a parnasszusra sem.  Könnyítek a lelkemen egy kicsit az írással. Másrészt,  lehet jó lesz még valamire. Persze , tudom , én hogy nem vagyok  egy Mészáros Márta,  hiába írnék bármilyen naplót gyermekeimnek, vagy a szerelmemnek; sem  Joanne Kathleen Rowling  babérjaira nem török, hiszen Harry Potter már megszületett több részes folytatásban, felülmúlni nem igen lehet és egyébként sem vagyok vonaton utazó munkanélküli.  Gondolkodom, ki nem lehetek még . Meg van, persze Bridget Johnsont sem én találtam ki, a naplóját meg pláne, Terézanyut sem akarom megmenteni. Mit is akarok akkor?? Csak írni. Nem magamtól találtam ki, dehogy , ne gondolja  senki. A napokban szokásos önsajnálatomat végeztem éppen- megjegyzem gyakorlom mindennap - rám szólt a legidősebb fiam: -         Anya! Miért nem ülsz neki inkább és írod le  amit gondolsz. Úgy, mint amikor a verseidet írtad. Látod azok is milyen jók és sikereid voltak velük. Ne keseregj, inkább a netezés, meg a skypolás helyett írj!   Első hallásra persze elutasítottam. Hagyjatok már , a vers és az írás az más. Egyébként sem úgy megy az . Testemmel-lelkemmel tiltakoztam még a gondolat ellen is. Megpróbáltam egy –két mondatot kitalálni, ugyan mit írhatnék én.  Semmi, nagy üresség, csönd. Nem jutott eszembe semmi.  De igen , valami mégis. Egyszer olvastam, hogy Popper Péter is így akart íróvá válni: egyik nap elhatározta, hogy márpedig írni fog.  Gondolta nekiül és ír. Semmi nem jutott az eszébe. Ma pedig!? Ugye- egye, miből lesz a cserebogár! Visszatérve magamhoz: mit írjak, kit érdekel az én kis unalmas tucat-életem.  Ezzel a témát lezártam.  Ma reggel  kaptam a gyerekimtől születésnapomra egy könyvet: Csernus Imre  Férfi-ját. Nagyon megörültem neki és első kérdésem az volt: nos akkor úgy látom ma nem akartok ebédelni?  Riadt tekintetek, tanácstalan arcok :  Anyával mi van?  Ajándékot kap és cserébe főzni se akar ma?  Mire a lányomnak leesett : hát igen, az időzítés nem megfelelő. -      Nem reggel kellett volna adni a könyvet, csak majd ebéd után, mert ha anya neki ül olvasni, akkor  nincs kaja. Ezen jót derültünk mindannyian. ( Szegények még nem is sejtették, hogy az olvasás mellett mekkora veszély fenyegeti mindennapi kényelmüket azzal, ha anya írásra adja a fejét ! ) Azért nem egészen így megy ez, ne nézzen senki szívtelen  édes-gonosznak.  Szeretek olvasni, ez igaz. Ha olyan könyv kerül a kezembe,  ami felkelti az érdeklődésem , akkor képes vagyok 1-2 nap alatt elolvasni.  Elvégzem én a háztartásbeli feladataimat, csak a fakanál mellett ott a könyv is. Csernus könyvei ilyenek, meg Popperé is.  Így ma a  délelőttöm elég jól indul: egy kis mosogatás, egy kis Csernus,  portörlés, majd  olvasás. Mosógép índít, majd  vissza a Férfihoz, olvasni.  Utána  észbekaptam, : ja, hogy a mosógépbe mosópor is kellene!  Sietni akartam, de hár  a rest… Tudjuk. Tehát,   visszatérve : az olvasástól hogyan jutottam el az írásig?  Olvasás közben rájöttem, hogy amit  Csernus leír a bevezetőben, az tulajdonképpen a saját mindennapi életének a mozzanatai. Mindennapiak, egyszerűek, mégis lekötik az ember figyelmét, élvezik azt, időnként gondolkodóba ejtik. Van benne valami nemes egyszerűség, ami mégis felemel az egekig.  Ahogy faltam a könyv betűit, úgy kezdett a lelkem is felszabadulni, úgy lettem   jobb kedvű . Hát ekkora hatása van a szavaknak?  És hirtelen megtaláltak engem is azok a bizonyos szavak, azok az első mondatok, amelyeket Popper Péter is annyira keresett,  írói pályafutása elején. Még egyszer mondom, nem én kerestem meg ezeket a gondolatokat, hanem ők engem. Ugyanúgy, mint a verseknél, egyszer csak elkezdtek a fejemben gyülekezni, mint nyáron a zivatarfelhők. Eleinte nem akartam leírni őket, de egyre csak jöttek és valami már irányította is  a kezem. Fogd a papírt és írd! Először tényleg  a tollat fogtam meg, de hát a papírral vagy füzet kereséssel már gondjaim voltak. Sietni akartam, nehogy itt hagyjanak a mondatok , nehogy kifelejtsek valamit a kavargó gondolatokból. Irány a számítógép! Isten áldja Microsoft a Word-öt! Eddig jutottam mire megcsörrent  a telefon. Drága legidősebb gyermekem: -Szia anya! Na hol tartasz már, hányadik oldalnál? Hirtelen megijedtem, no hát ekkora ereje van a telepátiámnak? Alig ülök le írni és máris azt kérdezik, hogy hol tartok. Szerencsére nem sok időmbe tellett rájönni, hogy a gyermekem a Csernus könyvre gondol. Így elemeztem neki a  lehetőségeket: _ Nos kisfiam, jelenleg 3 projektem fut egyszerre. Te melyikre gondolsz éppen: 1-     olvasom Csernust 2-     főzöm a gulyás levest 3-      miután a minap pontosan te javasoltad, így most elkezdtem írni.   A fiamat nem lehet ilyen kérdéssel zavarba hozni. Jó nagyot nevetett, majd elővette mentori énjét és taglalni kezdete, hogy miért ne számítógépre írjak, miért jobb a papír és egyébként is a nagyok is először papírra vetik gondolataikat, majd csak utána tisztázzák le gépen. Hurrá, már ezek szerint a menedzsment is készen áll egyengetni utamat! Eddig jutottam, miután  belém nyilallt a felismerés, hogy lejárt a mosógép, és a gulyáslevesben is szétfő a hús, ideje lenne felzöldségezni.  Meg kell mondani, nem egyszerű az írói pályafutás, még akkor sem , ha az ember lánya csak hobbiból, lélekgyógyításra akarja használni. Letészem hát a lantot, ( remélem, nem végleg) és irány  a konyha! Most ott kell tündérkednem.

Haláltánc

Léteznek dolgok, amit az ember  szeret halogatni. Bevallom, nekem is  vannak ilyen mumusaim, amit állandóan, csak tologatok magam előtt. Többek között a nőgyógyászati rákszűrés és vizsgálat. Tudja a fene, igaz túl vagyok már minden szégyellőségen és gátláson, de ez az egy még mindig meghátrálásra kényszerít évről évre. Hiába  a sok okos érvelés, hiába a rémíszgetés,  odázom amíg lehet.  Ez év március elején megembereltem magam, gondoltam új élet, új szokások, nem húzom-halasztom tovább , bejelentkeztem vizsgálatra.  Hirtelen jött bátorságom gyorsan lelohadt, mikor megtudtam , hogy csak egy hónap múlva, az az április elsejére kapok időpontot. Volt egy bő hónapom, hogy testileg-lelkileg felkészüljek a nem kívánt tortúrára.   A régi doktornőmhöz kértem magam, mégiscsak nő ő is, talán jobban átéli  gondjaimat és együtt érzőbb, tapintatosabb, mint férfi kollegái. Tehát , fel a fejjel, lesz ami lesz. A sok munka és egyéb problémák mellett gyorsan eltelt az idő, összeszedtem gondolataimat, kérdéseimet no és legfőképpen bátorságomat a vizsgálatra.  Kérdezhetnétek joggal, hogy mi a francot kell annyira félni egy kis rutin vizsgálattól? Nem tudom, de valahogy ennél kiszolgáltatottabb helyzetben még nem voltam életemben. A nőgyógyászati vizsgálaton olyan, mintha az ember teljesen meztelenül / szó-szó, van benne valami /  állna ki a plénumra és ott vizslatnák, miközben legféltettebb, legszemélyesebb női titkaira kérdeznek rá. Arról nem is beszélve, ha esetleg vannak kis problémák, amiket meg kellene oldani.  Nos , az én „kis” problémám egy sok évvel ezelőtti méhszájseb, némi kellemetlen égő, lüktető érzés a hasban. Ideje lenne utánanézni. Majd most, nincs visszaút.  Elhatározásom megingathatatlan, vállalom a plasztikát. Drága doktornő óvatosan megvizsgált, fejét hol jobbra fordította, hol balra, mormogott valamit  magában.  Fura érzés lett úrrá rajtam: 23 évvel ezelőtt Ő volt az, aki közölte velem, hogy gratulál az első  terhességemhez.  Mára megöregedett egy kicsit, de arca még most is kedves, mosolygós.  Vettem a bátorságot -  ha már úgy is itt vagyok- kikérdeztem véleményét a spirálról:

-         Mondja doktornő, az én koromban, ilyen idősen lehetne még feltetetni spirált? – kérdeztem határozottan.

-         Mit mondott? A maga korában, ilyen időssseeen????,- csattant fel a doktornő érces hangja.

Jaj istenem, gondoltam magamban, ekkora bűn, amit kérdeztem. Minek néznek ezek ugyan engem, hogy még 42 évesen is merek ARRA gondolni??  Pironkodva vártam a további replikát.

-         Nézze kedveském, maga még fiatalasszony! Mi az , hogy ILYEN IDŐSEN???!! Verjen a szájára a kezével, ha még egyszer ezt a szót kimondja! Vegye tudomásul, maga még fiatal.  Természetesen fel lehet tetetni a spirált, majd beszélje meg a főorvos úrral a dolgot. Na, most meg menjen és öltözzön fel!

Hatalmas kő esett le a szívemről. Hát még sem vagyok még annyira öreg? Fiatal???  De jól esett hallani! Sietve kapkodtam magamra ruháimat, nem sokat törődve azzal, hogy minden a lehető legprecízebben álljon rajtam. Csak gyorsan ki innen az öltözőből. Most már nyugodtam és derűs ábrázattal foglaltam el helyemet a doktornő előtt, ÉN a FIATALASSZONY.

 Akkor még nem tudtam, hogy nem sokáig lesz mosoly az arcomon. Megkaptam a beutalókat a kórházba, a műtét előtt bemutatóra kell jelentkeznem mindenképpen az osztályvezető főorvosnál. Bemutató?? Az meg mi a csuda?? Színházba hallottam már bemutatóról, na de kórházban??  Mindegy, majd most ezt is megtudom. Még meglévő bátorságommal gyorsan kocsiba vágtam magam, irány a kórház. Még frissében, amíg tart a hit, az erő, a kőkemény elhatározás. 

A nőgyógyászat a 4. emeleten volt. Szűk, napfénymentes folyosó, mindenhol csak a neon lámpák világítanak. Semmi természetes, semmi élő világosság. A falon ezeréves fakó képek  mellekről,  női szaporító szervekről. A levegőben ott terjengett a kórház szaga: mindenféle fertőtlenítők és gyógyszerek illata kavarodott össze. Olyan nyomasztó volt számomra ez mindig is, ha nem voltam beteg, akkor is annak éreztem magam, ha kórházba kellett mennem, akár látogatóként is. Most is fintorogva vettem a levegőt. Nem szeretem, olyan beteges… Amíg vártam a főorvost összeismerkedtem egy idős nénivel. Elmesélte búját-baját, egész életet. Rák. Ki kellett venni mindenét, most már csak ellenőrzésre jött. Kipakoltak- suttogta halkan.  Még jó hogy nekem semmi ilyen bajom nincs, még szerencse, hisz az enyém csak ici-pici plasztika ehhez képest…

Nem kellett sokat várni, vizit után  benézett a főorvos. Először behívta a nénit, majd engem szólított.  Szépen  előadtam bánatomat, papírjaimmal együtt. A bemutató …. Hát igen, az a fránya bemutató!

-         Tudja asszonyom  a bemutató azt jelenti, hogy az osztályon dolgozó orvosok, akik érintettek a műtétben mind lejönnek  ide 11 órára és majd megvizsgálják Önt és megbeszéljük a további teendőket.

Micsoda?????? Még több vizsgálat, még több orvos?? Ez nem igaz, nem akarooooommm!  De bamba képpel bólogattam. Szegény bizonyára meglátta rajtam a bennem vívó kétségbeesést és most már még kedvesebb hangon folytatta:

-         Nézze, én megvizsgálom magát előtte, és majd meglátjuk.

No mégis van remény, hátha…

Újra vetkőzés, vizsgálat.  Ez most fájt, erősebben, alaposabban matatta végig altájamat, hasamat. Majd újra és újra , közbe kérdések tömkelege terhességről, szülésről, munkámról stb.  Arca, hangja egyre vészjóslóbb lett.  Miután végzett a vizsgálattal, felöltöztem és maga elé ültetett. Szépen, nyugodt hangon fogott hozzá mondani valójához. Közbe maga elé vett egy A/4-es lapot és rajzolni kezdett..

-         Nos, itt van a méh, ezek itt a petefészkek , a petevezeték, itt alul a méhnyak, méhszáj…..

Kezdett gyanús lenni a dolog, lelkemre valami nagyon nehéz sötét madár telepedett. De ő folytatta:

-         Normális esetben a méh csak ekkora, nézze, mint egy tyúktojás. De ha valami baj van, akkor elkezd növekedni és nyomni kezdi a belső szerveket.   Nos, magánál egy kissé megnövekedett a méh. Tehát nem plasztikai műtétet javaslok, hanem egy méh eltávolításra lesz szükség. A petefészkeket és a petevezetéket meghagyjuk,  a méhet és a méhnyakat , méhszájat eltávolítjuk. Nézze a jó oldalát, nem lesz méhnyak rákja!

Hogy? Ez nem igaz! Ez nem én vagyok, ez nem lehet!!! Hiszen én csak egy kis plasztikára jöttem. Nem, ez biztos tévedés. Tudom, ez az áprilisi tréfa. Majd mindjárt elneveti magát és  szól, hogy ez csak vicc volt, csak áprilisi tréfa…Nem hallottam már semmit, körülvett valami tompa zúgás, szemem elhomályosult, nem láttam , nem hallottam. Csak éreztem, hogy forog velem a világ. Nem kapok levegőt, szédülök, zúg a fülem,  jön a fehérség… ájulás.

Fekszem a vizsgálón,  mellettem egy nővér és a főorvos. Hol vagyok, ki vagyok? Ja igen, tudom, emlékszem, a műtét. Persze. Tudom már.  Kábultan ülök fel, rendezem ruháimat.

-         Mikor kell jönnöm doktor úr?-kérdeztem .

-         Minél előbb, ha lehet. Beszélje meg a munkahelyén és a családjával. Nagy műtét, minimum 10 nap kórház, majd 6 hét felépülés.

-         Rendben, majd jelentkezem.

-         Ha gondolja asszonyom, én segítek Önnek, ha rám bízza a műtétet, szívesen vállalom.

-         Igen, igen, majd megbeszéljük….

Tompa fejjel, kóvályogva igyekszem a parkolóba a kocsihoz. Nem szabad sírni, nem, most nem lehet. Erős vagyok, majd otthon. Majd. Most vezetnem kell. Irány az otthonom, majd ott lehet sírni. Nem tudom,  hogy értem haza, szememet végig ködfátyolként borította el a könny, fejemben millió gondolat cikázott. Igen, persze, semmi baj nem lesz. Gyereket már nem akarok szülni, van három. Nézzük a jó oldalát, nem kell a méhszájseben aggódni, nem kell a spirált feltetetni, nem kell védekezni. Apropó!! Jut eszembe olvastam valahol a méh és a méhnyak szerepéről. Mit is, mit is.. Meg van.  Az összehúzódások, a finom rezgések, amelyek megerősítik, teljessé teszik az örömet AKKOR…. De hiszen….. De hát, ezek szerint…. Nem ez nem lehet, ennek utána kell néznem! Ez nem olyan egyszerű….42 éves vagyok, én még szeretnék szeretni , én még AKAROK…!!!!!!  Élni így tovább? Vagy jöhet egy haláltánc, amíg lehet mindent bele?

„ Zúgjatok harangok, kísérjétek nászom,

   Mennyasszonyi táncom a Halállal járom.”

Évek óta nem volt olyan gyönyörű május, mint abban az évben. Váratlanul, egyik napról a másikra köszöntött be az igazi tavasz, karöltve a nyárral. A nap melegen, cirógatóan kényeztette arcunkat, lágy édes szellő ringott a fák között. Mindenfelé virágok pompáztak, tulipánok, nárciszok, jácintok ontották illatukat. A virágba borult gyümölcsfák, mint megannyi fehérbe öltözött menyasszony sorakozott az út szélén, köztük rózsaszínbe tündöklő nyoszolyólányok a barackfák. Nem messze tőlünk egy orgona liget volt, amely már április végétől bódító illatával ajándékozott meg bennünket. Esténként, ha arról lengedezett a szél, részegítő, édes illatot hozott udvarunkba. Lila orgona, anyám kedvenc virága.  Anyám kedves asszony volt, de szemében mindig ott bujkált valami megfoghatatlan szomorúság. Azon a májusi vasárnap egy ismeretlen férfi állt meg a kapuban és őt kereste. Kezében hatalmas lila orgona csokor volt. Mintha már láttam volna ezt az arcot valahol, derengett egy régi elsárgult fénykép, amit anyám a fiókja mélyén a kincsei közt óvott. Zavartan, kipirulva hívta be az idegent, s a konyhába ültek le beszélgetni. Nekünk szemével jelzett, hogy most egy kicsit legyünk csendesebbek és menjünk ki az udvarra játszani. Szót fogadtunk, de mint minden gyerek mi is kíváncsiak voltunk és néha- néha beszaladtunk egy pohár vízért vagy kekszért, csak hogy halljunk valamit a beszélgetésből. Persze nem sokat értettünk az egészből, anyám elcsukló hangon  szólt:” Nem lehet, a gyerekek, fel kell nevelnem őket.” „ Hozd őket is.” -volt a válasz. „ Nem szabad, a sors megver minket.” - súgta halkan anyám. Gyorsan telt az idő, az idegen hamarosan távozott, a kapuból még visszaszólt anyánknak: „Várok rád, ha kell örökké.”

Apánk csak késő jött haza, valahol vidéken volt dolga szokás szerint. Első útja, -mint mindig évek óta- a kocsmába vezetett. Nem sokat törődött szegény anyánkkal sosem. Amikor meglátta az orgonacsokrot kérdőn nézett ránk, de anyánk megelőzött a válasszal: „ Hoztuk a ligetből, olyan kellemes illata van.”  Tudtuk egyből, hogy nem szabad az idegenről beszélni. Gyerekek voltunk nem értettük, hogy miért könnyes a szeme mindennap szegény szülőnknek, miért beszél magában időnként, és miért ül az orgonacsokor előtt egy régi dalt dúdolva: „…Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk, szép volt, de szép…”.

Napok múltak el így és  ahogy hervadt a vázában az orgonacsokor, úgy lett anyánk is egyre szomorúbb. Akkor nem értettem semmit.

Eltelt az óta sok év. Újra május van, olyan, mint akkor. Ülök a szobámban, előttem illatozó lila orgonacsokor. Könnyek gördülnek végig arcomon: „Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk, szép volt, de szép”.  Tudom már miért sírt akkor szegény anyám……