princess67 blogja

"Nem Te vagy a hibás,
csak egyedül az Isten:
mert a szerelemnek is határt szabott.
Sőt tán nem is hibás
sem Ő, se más
Véletlen tette csak, hogy így legyen:
hogy ami fa, ne nőjön fel az égig,
és elenyésszen, ami szerelem."

 / Vass Albert/

"Azt mondják, hogy a szív égő sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.

Talán azért, mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak hulljon könnyem
a könnyek tengerébe.
s fölötte én,
mint sikongó sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző, ólom,
bármi, ami öl...
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se szív, sem emlék,
ami meggyötör, ami összetör! "

/Várnai Zseni/

"Ruhában vagy ruhátlanul,
szőnyegen, széken, ágyban,
délelőtt, délután, éjszaka,
beszeszelve vagy jeges józanon,
játékosan, mint a kölykök,
vagy szótlanul, mint az idegenek,
félálomban, el-elszundítva,
vagy éberen fújva a füstöt -
Te mire gondolsz közben?

Homlokom a homlokodon,
szemünk egyetlen körré tágul,
testünk egyforma hőfokon ég,
egymás idegpályáin zuhanunk,
egymás bőre mögött repülünk,
szinte már felcserélhetően létezünk,
egymás szájából lélegzünk, boldog
ingaként ugyanazt az időt mérjük -
Te mire gondolsz közben?

Gyermekkorom, gyermekkorod,
az édes, tejbőrű álmok,
a nevenincs önkívületek,
az édeni nyarak, a fejünkig
érő virágok, virágporos orrunk,
a kamaszkorom, a kamaszkorod,
a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak
izzanak a harminchatfokos kohóban -
Te mire gondolsz közben?

A férfi magányos öröme,
minden női test tested mögött,
minden mell, minden térd, minden
comb, minden felhevült ágyék,
de egyetlen mosoly a mosolyod,
de egyetlen cél az örömöd,
de egyetlen takaró a szerelmed,
ha kimerülve ketté válunk -
Te mire gondolsz közben?

Napokig bennem zsongó,
lehangolt hangszert felhangoló,
az emlékkel is harcba hívó,
robotoló sejtjeim átrendező,
a vak műhelybe ablakot nyitó,
bevillámlik, mint erősebb,
mert édesebb minden halálnál,
a teremtésből ideért üzenet -
Te mire gondolsz közben? "
  /Csukás István/

Akarsz-e játszani 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

/Kosztolányi Dezső/

Meddig lehet...

Meddig lehet hazugságban élni,

Haldoklónak új Tavaszt ígérni?

Hűtlen szívtől hűséget kívánni, 

Szúrós kaktuszt rózsaként csodálni? 

 Petőfi Sándor

KÖLTŐ LENNI VAGY NEM LENNI

Légy átkozott, te átkos pillanat,
Melyben fogantatám,
S te, melyben kínnal a kín emberének,
Költőnek szűlt anyám!
Oh költészet, te a
Gyanútalan szív csalfa pókhálója,
És azután foglyodnak
Oly irgalomtalan fojtogatója!

Véremből már te oly sokat szivál,
Mérges fulánku pók!
De szálaid bármilyetén kuszáltak,
Még elszaggathatók.
Letépem azokat,
Bármint keresztülszőtték-fonták szívem,
S ha összenőttenek már:
Ugy velök együtt szívem is kitépem!

De véremből e gyilkos férget én
Többé nem hizlalom,
Ugyis, mi lenne a kiszívott, elfolyt
Vérért a jutalom?
Dicsőség legfölebb,
Ez a szem fényét elvakító semmi;
És még az is nagy kérdés:
E semmi is fog-e jutalmam lenni?

Széles folyódon úszom ezután,
Oh mindennapiság!
Ballagsz velem majd, és csendes folyásod
Sziklák közé nem vág.
Nem lesz hirem, nevem,
Tán a boldogság karjai sem várnak,
De lesz mégis nyugalmam,
S a nyúgalom fele a boldogságnak.

És elnémuljak mindörökre hát?
Egy hangszer életem;
E hangszer ép még, s azt, mint elromlottat,
A szögre föltegyem?
Hallgasson örömem?
Ne légyen hangja többé fájdalmamnak?
Hallgathat-e a tenger,
Midőn hullámin szélvészek rohannak?

Nem, költészet, nem hagylak el soha,
Mert nem hagyhatlak el!
Táplálni foglak a gyötört kebelnek
Legforróbb vérivel.
Nem bánom: tépj, eméssz,
Másoktól meghallgattatást sem várok,
Azért éneklek, költök,
Mig végső csep vérem ki nem szivárog.

Pest, 1845. február

Mielőtt elmegyek...

Mielőtt elmegyek, elbúcsúzom tőletek.

Fák, erdők, ligetek suttogjátok nevemet.

Búcsút veszek a napsugártól,

A szabadon szálló madártól,

Búcsúzom a világtól.

Mielőtt elmegyek, még üzenek veletek.

Mondjátok el, volt egy ember, ki szeretett,

Ki kereste a szépet, a jót.

Ki gyűlölte a hazug szót,

Ki megbánta a megbánni valót.

Mielőtt elmegyek, elbúcsúzom kedvesem.

Kezembe fogom kezedet, szívembe vésem nevedet.

Tekintetedbe elmerülve, készülök a hosszú útra,

Nem gondolok már a sebeket ejtő fájó múltra.

Mielőtt elmegyek, elbúcsúzom tőletek.

Tomboló viharok, sötét fellegek,

Töröljétek ki a múltból nevemet,

Zokogva üvöltsétek fájó sóhajom !

Mielőtt elmegyek, halljam még fájdalmas dalom:

Mielőtt elmegyek….

Fiamnak

Arcodon patakokban folyó könnyek,

Szavak remegő ajkadra nehezen jönnek.

Szemedben szomorúság és bánat,

Eldobták szívedben nyíló rózsádat.

Tegnap még szerettek, tiéd volt minden virág,

Ma úgy érzed, elárult az egész világ.

Te siratod az elmúlt szerelmet,

Én siratom az ártatlan lelkedet.

Tizenhét évesen, túl a gyermeki álmon,

Vártad, hogy kívánságod valósággá váljon.

Hitted, hogy ha szeretsz szívből, őszintén,

Nem érhet csalódás a szerelem tengerén.

Emlékszem, mikor hozzám szaladtál:

„Anyu, megütöttem, kösd be a bokám!”

Máskor elveszett a játék katonád,

Érte dúltuk fel az egész szobád.

„ Jaj, leszakadt a kedvenc macim keze!

Anyu hozd a tűdet, varrd össze vele!”

Macinak, babának lógó kezeit felvarrtam,

De sajgó lelked sebeit hogyan foltozzam?

Virrasztottam éjjel beteg ágyad mellett,

De összetört szíved, hogy gyógyítsam én meg?

Nincs olyan varázs-tű, se cérna,

Amely a lélek sebeit bevarrja.

Talán majd holnapra elmúlik a bánat,

Ragyogó nap köszönti lelkedben a rózsádat.

Meggyötört szívednek újra lesz reménye,

Ha egy kedves lány kérdi: Szeretsz-e?