Jégmadár naplója

Az ember a rokonait nem választhatja, de a barátait igen. Kedves barátnőm, hányszor de hányszor elmondta. Nemrégiben láttam a Neten egy olyan vicces lábtörlőt, amire az volt írva: Barátok mindig, rokonok időpontra! - igen, igen valahogy így.

Mindezek mellett azért az a véleményem, hogy a vért nem lehet megtagadni. A génekben hordozzuk őseink tulajdonságait, látom ezt gyerekeimen, férjemen és önmagamon is észreveszem. Egy haláleset kapcsán merült fel a Kovács-Simon örökség.

Kovács-Simonok férjem édesapjának anyai ága. Sok leány. egy szem fiú. A dédnagypapa cipészmester (a családban az a legenda kering, hogy ő honosította meg a cipőboxot), a cipészmesterség mellett remek kézügyességgel bírt. Templom modelleket készített fából (ebből egy db valóban az egyik unokája birtokában), nálunk pedig egy kézzel készített réz persely, nagyon szép munka a férjem öröksége - aki már fiunknak adta. Nagy becsben tartott családi kincs, jelenleg kétszáz forintosokat gyűjtünk benne.

A pénzt nem lehet "csak úgy" megdézsmálni, a persely aljának különböző eltekeréseivel nyílik. Ügyes...

Anyukámnak mondták gyerekkoromban, amikor mindig mindenből rímet faragtam. Nem úgy, hogy most leülök és verset írok, vagy leülök és naplót vezetek. Még írni sem tudtam, amikor saját költésű mondókákat "daloltam", mint ahogy most is egyszerűen csak jönnek a szavak...Nem nőttem ki...ma le kell írnom dolgokat. Ezen kívül még sok egyéb dolgot sem nőttem ki. pld. az emberekre való odafigyelést, a szociális érzékenységet - persze ezt régen nem így hívták. 

"Amikor lemegy a nap - egy két tennivalód akad." 

Pld. Gondolkodni kell! Visszahozni a visszahozhatatlant, a "holnap egy másik világ" - nem akarom hogy rosszkedvű legyen a reggel - helyrehozható a helyrehozhatatlan? Visszaszerezhető a remegés, a lázas szívdobogás?
 Ma úgy éreztem felvillant egy kis remény - vagy érzed, hogy már nem mehet így tovább? Nem bízom magamban, nem tudom akarsz-e még? Törött lepkeszárnyakat gipszelni nem lehet - szellő óvatos leheletére talán szárnyra kaphat újra, de lesz-e még szenvedély, lázas várakozás, érintésre áramcsapás, ölelő óvó két karod erejét egyszer végre megérezhetem, vagy csak én ölellek megint görcsösen???

2012-ben írt jegyzetem a faceről:

Töprengés...

"Jaj istenem, mit csináljak,

Férjhez menjek, vagy szolgáljak?

Ha szolgálok, jó bért várok.

Férjhez megyek sok bút látok." népköltés

Bölcs, vagy ostoba a népköltés? Megéri a jó bér, hogy megfoszd magad a családtól?  A szingli divat megölt valamit a társadalomban. Nem tudom megfogalmazni az érzést, amit a körülvevő világban látok. Valamikor 16 évesen írtam egy verset (kamaszkori hobbi) az Új Faustokról, múltkor a kezembe akadt a füzetem. Borzasztó volt elolvasni amit akkor írtam és most élem: "Új Faustok ébredünk, szeretet nélkül szeretkezünk..." 1987

Egy másikban pedig ez áll: "Hosszú haj és farmernadrág, több nektek sem sikerült, felszedtetek pár kilót, a hajatok rövidült.  Számon kérni, kritizálni, nincs jogotok semmi, sikertelen életekért nekünk kell fizetni." - ez egy kritika volt a szüleim generációja felé 1987-ben.

Aztán mi meg mit tettünk? Nyakunkba szakadt a rendszerváltás, a szabadság és mégsem tudunk mit kezdeni vele. A liberalizmust csalásnak vélem, mert a fene nagy szabadságban elveszítjük a kötelességtudatunkat és méltóságunkat.

2013. július 27-én jegyzetként írtam 
"Amikor egyre jobban kapaszkodunk valakibe, aki napról napra próbára teszi a tűrőképességünket. Amikor a végsőkig küzdesz valakiért, aki már talán nem is akar téged. Amikor lecserélnek egy addikciót valami másra, de nem rád...
Amikor mindennél jobban vágysz valakire, amikor árnyék borul az életetekre, amikor úgy érzed, hogy a társadat egy áthatolhatatlan fal veszi körül, amit nem tudsz, de talán már nem is akarsz lebontani. Amikor belefáradtál abba, hogy csak egyedül Te adsz bele mindent.  Megpróbálok küzdeni az érzés ellen, kétségbeesetten keresem a kivezető utat.  A sötétség egyre jobban ölel, csúszok lefelé és már nincs mibe-kibe kapaszkodni. Fogalmam sincs mi van a gödör alján de félelemmel tölt el." 

Azt hittem sikeresen vettem az akadályt. Tévedtem - egyoldalúan nem működik egy kapcsolat. 

Önmagamat is becsapva, kihűlt szerelmet dédelgeti értelmetlen. Hittem a házasságban, hittem, hogy működik, hogy az elmúlt 24 év nem hiába van, hittem, hogy egy kapcsolatért mindig dolgozni kell, hittem, hogy nem lehet feladni...de amikor már úgy érzed nem tudsz többet adni és támaszt szeretnél, nem koloncot, és rájössz, hogy nem kapod meg, sőt...reménytelen a próbálkozás. Néha szeretnék gyenge nő lenni, néha szeretném ha nem az én vállamon lenne minden teher! Sokat kérek? Nem tudom, nagy kérés-e néha valaki vállára hajtani a fejem, aki gyötrelmeimet nem tekinti asszonnyi, szégyelnivaló gyengeségnek?