Jégmadár naplója

A hetedikes bizonyítványom mérföldkövekkel volt jobb a hatodikosnál. Jeles, ami abban az időban azt jelentette, hogy csak három négyesem volt, a többi ötös. Matek, fizika és ének, ami nem sikerült. Énekből tuti csak kegyelem volt a négyes is, mert borzasztó a hangom és a hallásom. Érdekes módon 1984 nyarán nem írtam semmit a naplómba, nem volt mit titkolni, vagy mert volt kivel beszélgetni, no meg három táborban is résztvettem. A legjobb a Kincskereső tábor volt. Nem tudom, hogy emlékszik-e még rá valaki.? Az irodalmat kedvelő és írogató diákoknak volt egy folyóirata a Kincskereső újság, ezt a suliban meg lehetett vásárolni és publikálni is lehetett benne verseket. Az irodalomtanárok is kedvelték, ajánlották nekünk így én is mindig megvásároltam és jelentkeztem a nyári táborukra is. A táborban már nem csak az irodalommal foglalkoztunk, emlékszem egy ilyen táborban tanultam meg a linóleum metszést. Évekig készítettem a metszeteimet, versem nem de egy ilyen metszetem lenyomata meg is jelent az újságban. Elrepült a nyár és NYOLCADIKOS lettem. Nyolcadikos kitüntetésem, hogy megkaptam iskolánk CSUT (Csapat Úttörő Tanács) titkári címét, ami titulus főleg abból állt, hogy az iskolai megemlékezéseken (pld: április 04, november 07) én állhattam ki az iskola tanulói elé és csodaszép úttörő egyenruhában - mely síppal, jelvénnyel és természetesen piros nyakkendővel felszerelt volt - vigyázba vághattam magam és dobpergés, zászlófelvonás kíséretében elkiálltottam: - 1804-es számú József Attila Úttörőcsapat vigyázz! Fogadás jobbról! Zászlónak tisz-te-legj!
Erre megkezdődött a megemlékezés, másra egyáltalán nem emlékszem és bevallom, hogy erről a naplómban sem írtam egy sort sem, csak most úgy eszembe jutott. Kommunista mozgalmi tevékenységem az általános iskolával ki is merült, mert később a középiskolai KISZ-es időszakban már más elfoglaltságaim voltak - folyton szerelmes lettem. Most a nyolcadik osztályban a továbbtanulásról szólt minden. A naplóm szerint kirakatrendező akartam lenni, majd tanító - de már akkor leírtam, hogy az ének tudásom miatt ez reménytelen. A szüleim szerint gimibe nem mehetek, mert az érettségivel kitörölhetem a seggem. Sokat sírtam akkoriban, mert apám nem akarta aláírni a jelentkezési lapomat a közgazdasági szakközépiskolába, mert szerinte az irodisták mind kurvák lesznek. Az osztályfőnököm hathatós közbenjárására sikerült mégis beadnom a felvételi kérelmemet, második helyen pedig egy gimit jelöltem, amit apám ugyan aláírt, de kijelentette, hogy ha a szakközépbe nem vesznek fel, akkor oda nem mehetek, takarodjak dolgozni a gyárba. Saját olvasatomban ez úgy hangzott: Amennyiben kurvának nem leszek jó, akkor csak érettségit nem szerezhetek. Sokat tanultam, tanultam. Közben a suliban fellelhető összes szakkörre beíratkoztam, csak hogy ne legyek otthon. Még a kevésbé szeretett matek szakkörre is jártam. A szakkörök időpontjai késő délutánig elhúzódtak. Téli időszakban korán sötétedett, a szakkörök elhúzódtak 17-18 óráig is, ami azt jelentette, hogy sötétben értem haza. A színjátszó szakkör Mikulás műsorát egy ilyen késői időpontban próbáltuk. Én voltam a Mikulás a krampuszt pedig Attila játszotta (hat Attila nevű fiú járt az osztályunkba). A próba végén az udvarra mentünk, mert akkoriban a suliban még nem volt angol WC, az iskolaudvar végében sorakoztak a téglából húzott budik. A lányok párosával jártak pisilni, hogy az egyikük fogja a másiknak az ajtót. Így indultunk akkor is, de nekem nem volt párom és egyébként is Mikulásnak voltam öltözve. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de akkor életemben először direkt a fiú WC-be mentem elvégezni a dolgom, - ilyet ma már gyakran teszek, abból a praktikus dologból kiindulva, hogy nem kell sorba állni és általában tisztább, mint a női - majd siettem vissza az iskola kis beugró folyosójára a kézmosást és az azt követő "úttörő kulacsos" ivást elintézni. Az úttörő kulacsnak hívtuk, amikor pohár nélkül, csak a kezünkből kulacsot formálva ittunk. Attila futott utánam a WC-től, és valahogy a mosdóhoz szorított, a szemembe fúrta a tekintetét, nem szólt semmit, de szája már a jéghideg víztől reszkető számon volt. A csók mégsem ezért volt emlékezetes, hanem azért, mert amikor ámulva szétrebbentünk az ajtóban megjelent az apám. Dühödten ordítva ripakodott rám, hogy takarodjak hazafelé, mert sötétedéskor már otthon van a helyem, ő nem kurvát nevel. Közben megjelent a színjátszó szakkört felügyelő tanár is (Laci bácsi, akit nem lehetet Laci bácsinak, csak tanító bácsinak hívni), próbálta csitítani apámat, kevés sikerrel, ott előtte kevert le egy hatalmas pofont, majd hazáig ütött. Otthon az ajtón belépve a földre tiport és rúgott, ahol ért. Fájdalmasan zokogtam, nem éreztem magam bűnösnek, később kiderült, hogy első csókomat nem is látta, pedig én azt hittem azért kapom az ütlegelést. Fájdalmamnak az vetett véget, hogy egy rúgást rosszul irányozva a fémlábú hokedli kapott, mely rúgástól apám körme leszakadt és fájdalmában, eltorzult fejjel rángatta le lábáról a cipőt és véres zokniját. Összeszedve magam a fürdőszobába mentem és mint a vert kutya szokta, sebeimet törölgettem. Anyám nem szólt, csendesen segített levetkőznöm és meleg dunyhával takart, szenvedő csókot nyomva duzzadt szememre. Elalvás előtt kértem az Istent, hogy bocsásson meg apámnak, és segítse őt leszokni az italról. Remélem a mennyben bocsánatot kapott, de itt a földön borzasztó büntetésül halálában kihányta a máját.
Felvettek a közgazdasági szakközépbe. Nem rendeztek nekem nagy ballagást, csak a szüleim voltak és a bankettra kaptam egy új ruhát a Kati szalonból, ami akkor nagy szám volt. A bankettról viszont 21-kor már otthon kellett lennem, úgyhogy három szendvics és két kóla után, már otthon is voltam. Később hallottam, hogy osztálytársaim hajnalig mulattak, bár a suliban csak 22-ig lehettek utána meglátogatták a helyi vendéglátóipari egységet. Az én ballagási ajándékom az volt, hogy osztályfőnököm az egyik osztálytársammal elszavaltatta a ballagási ünnepélyen az én versemet.
Búcsú a sulitól
Nyár van megint,
és mégis más.
Csak állunk csendben
iskolánk udvarán.
Emlékek villannak fel
agyunk ködfátyolán.
Hát itt van, eljött
ez a nap. Mit várva vártunk
Felsóhajthatunk...
De mi ez?...torkomban egy ...
Csak nem fakadok sírva?
Sírok. Én sírok,
szememből könny pereg. 1985

A vers írásakor valóban jól kisírtam magam, de a ballagási ünnepélyen egy csepp könnyet sem ejtettem. Nekem a ballagás a szabadságot is jelentette. Elmegyek a városba, busszal fogok járni és ha nem jövök haza időben, rá tudom fogni az autóbuszra, hogy nem értem el. Gondolataim nagyon naivak voltak, nem gondoltam, hogy az autóbuszt mindig el kell érnem, ha nem akarok újabb veréseket.

A nyár gyorsan elrepült. Újra az iskolai monotónia következett. Az osztályba új fiú érkezett, akibe minden lány szerelmes volt. Én is.
A szerelem nem tartott sokáig, egyrészt az apai pofonok miatt, másrészt a fiú viselkedése miatt.
Lebuktam. Szerelmes verset írtam a srácnak, amit siettemben csak hevenyészve az iskolatáskám alá dugtam. Persze anyu megtalálta és rögtön apuhoz szaladt vele. Ő meg rögtön ütött, sokat és nagyon. Pedig ártatlan kis vers volt.

Még nem...

Még nem ismertem arcod mosolyát.
Még nem láttam szemed sugarát.
Még nem hallottam bársony hangodat.
Még nem érintettem kedves arcodat.

S mikor megismertem,
arcod édes mosolyát,
szemed tiszta sugarát,
bársony hangodat,
kedves arcodat.

S mikor olyan jól esett,
hogy kezem a kezedbe elveszett.
Akkor úgy éreztem, itt a
SZERELEM!

Így írtam, tiszta nagy betűvel.  Nem is értem hogyan is maradhatott meg ez füzet, hogyan is nem talált rá anyám soha és én pedig hogyan rakosgattam életem során, költözésről költözésre. Már akkor rájöttem, hogy a szerelem vak, mert a fiú egyébként egy bunkó volt.  Először nagyon tetszett neki, hogy  minden lány szerelmes belé, kézen fogva kísérgetett, meg táskát vitt, de mindenkinek csak egyszer. Aztán közölte az osztály fiú tagjaival, hogy náluk a városi iskolában volt egy szokás: a lányok tapizása. Ez abból állt, hogy amikor csak tehették a lányok intim részeit fogdosták, vagy csak fogdosták volna. Aztán a 7. osztályban a tapizás körül forgott az élet. Persze egy idő után eldurvult és volt, hogy több fiú egyszere rohanta meg a lányt. Elviselhetetlenné vált, segítséget senkitől sem kaptunk. Magam sem tudom, honnan vettem a bátorságot de bepanaszoltam az egyik tanáromnál. Persze lett belőle különleges osztályfőnöki óra, meg ejnye-bejnye. Annyit elértem, hogy szépen levegőnek kezdtek nézni a fiúk, de volt még lány is aki a történtek után hanyagul azt mondta: - Azért nem kell abbahagyni!
Az év eleji boldogságom - hogy a csúfolódók elballagtak és már senki nem hív "sárkányfűárusnak"- szépen elrepült. Helyette árulkodós lettem, amit senki sem tollerált, az áruló. Akkor egy világ omlott össze bennem.

Csend

Hallottad már a csendet?
A szépet, a jót.
Azt a csendet, azt a...
megvigasztalót.
Hallottad már a csendet?
Azt, amit a magány szül,
s szinte ordít míg egyedül vagy.
Én mindkettőt ismerem.
Vigyázz! Nehogy bedőlj nekik!
Mindkettő hamis
álszent és hazug,
mert a vigasz,
csak egy pillanat.
S következik a magány. 1983

Akkoriban egyre többet olvastam. Főleg történelmi könyveket és életrajzokat. Fantáziám elrepített egy-egy történelmi korba. Érdekeltek a korra jellemző szokások, viseletek. Tanultam, tanultam. A hatodikos bizonyítványom nem volt valami fényes négy hármasom is volt, amiért persze megkaptam a pofonokat, mert szüleimet és Nagy Ferót idézve. "- Anyáddal azért dolgozunk, hogy neked egy kicsit  jobb legyen! - Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz, nem nekem tanulsz, az életnek tanulsz!" - mennyit hallgattam ezeket a frázisokat, aztán tizenéves koromban meg Ferót is, nevetve általános iskolás gondjaimon. A Ferós korszak persze már később jött. Hetedikben még olyan Hungária, majd R-GO rajongó voltam. Az R-GO-nak még verset is írtam, amiből most csak idézek, mert egyébként potyognak a könnyeim a nevetéstől.
A Hungáriából való kiválás alkalmára:

"Felhőkkel borult az ég,
a Rock 'N' Roll ege.
Elsötétültek az arcok,
az ifjúság fele." -
aztán
"R-Go Te csodás!
Igazi, kedves
tudathasadás.
Fülbemászó zene!
Émelyítő hang!..."
:-) :-) :-)
Még a Pajtásba is írtam erről, persze névtelenül, de úgy emlékszem megjelent. :-)
A hetedik osztály második féléve már 1984 volt. Irodalom házi feladatnak megkaptuk, hogy a barátságról írjunk. Persze erre is verset írtam.
"Ha lenne egy barátom,
úgy, minthogy van kabátom.
Szóval, ha ilyen ember lenne,
aki barátságot bennem lelne:
Olyan volna, mint bárki más
nem fa, nem fű, nem tojás.
Lenne lába, törzse, feje.
Törzséből nőne keze.
Fején volna, szeme, orra,
szája, füle.
Nekem Ő mégis más lenne!"

Az, hogy nem volt barátom nem egészen igaz. Gyerekkori barátság fűzött az előzőekben már írt Krisztihez és őszintén örülök neki, hogy kapcsolatunk a mai napig tart. 1984 volt az első év, hogy a szüleim megengedték, hogy vasárnap délutánonként a szép ruhámban Krisztivel sétálhassunk a faluban. Kis csitrik voltunk, akik összedugták a fejük, és sutyorogtak az élet minden dolgáról. Krisztitől tudtam meg azt is, hogyan lesz a kisbaba. Először borzasztó volt a gondolat, hogy én is így születtem, nem akartam elhinni,  aztán felülkerekedett bennem a  kiváncsiság  utánaolvastam. Kis naiv lány voltam, aki bár háztáji gazdaság közepén nőtt fel, és többször látta az állatokat párosodni, valahogy az emberekkel ezt nem hoztam összefüggésbe. Felvilágosításom után temészetesen már máshogy néztem a szüleimet és miután ebben az évben nagylány lettem, az anyu is próbált valamit motyogni a fiúkról meg a testiségről, de nem igazán jött össze neki.   Meztelen férfiról egész alakos fotót, csak jóval később 16 évesen láttam egy dimenziós kép formájában, és amikor megláttam álmélkodva, kipirult arccal kiálltottam. - A fiúknak is szőrös? - mely kijelentésemen az egész akkori másodikbé osztály harsányan nevetett. Lehet, hogy ők már elfelejtették, de én soha nem fogom.

Ezen nyáron főzni tanultam. Anyukám szerint:
 - Épp itt az ideje!
Akkor még a recept így kezdődött:
- Öld le a tyúkot! Forró vízben koppaszd meg!...
Általában csak a véres tálat tartottam, ekkor még nem jutottam tovább a konyhaművészet kezdeti szakaszán. A konyhai munka kuktaszerepe jutott nekem. Az első nokedlim borzasztó volt, ázott és nyúlt. Anyu azt mondta:
- Gyorsan vidd ki a tyúkoknak! Apád meg ne lássa! - szaladtam a tállal a kezemben és rettegtem, hogy apu ki ne nézzen a műhelyből, mert akkor kikapunk anyu és én is. Apu keze könnyen eljárt.
Ezen a nyáron titokban összeolvastam a könyvtárban fellelhető összes pöttyös és csíkos könyvet, éjjel a takaró alatt elemlámpával olvastam mert nyolckor már ágyban volt a gyerek helye. Az olvasás miatt apu nem haragudott, ő is szerette a könyveket. Olcsó könyvtáras klasszikusok sorakoztak a polcon, de bőrkötésű Jókai összesünk is volt. Apu válogatás nélkül olvasott, anyu csak ritkán, mert a három műszak és a háztartás mellett nem volt ideje. Nagyon szeretem az anyut, de titkaimat soha nem tudtam rábízni. Nem igazán értette volna és apunak is mindent elmondott  mert el kellett  mondania. Ezen a nyáron nem voltam nyaralni, általában táborokba jártam, a szüleimmel nem mentünk sehová, néha az alföldi rokonokhoz, de akkor is nagy szervezés volt, hogy ki legyen a "helytartó", hiszen távollétünkben a háztájit el kellett látnia valakinek.
Furcsa volt, hogy anyu annyi mindent rámbíz. Kisebbik húgom januárban volt 3 éves, addig anyu otthon volt velünk, aztán újra dolgozni kezdett a gyárban. A nyáron sok terhet le tudtam venni a válláról, a kötelességek súlya alatt roskadoztam és bevallom lázadoztam is. Bezzeg a középső húgomnak nem kellett ennyi mindent csinálnia. Nyugodtan játszhatott az idő az övé volt. Ez hiányzott nekem a legjobban, az idő. Mindig annyi mindent terveztem, aztán el kellett halasztanom. Vasárnaponként felvettük a szép ruhánkat és elmentünk a temetőbe, ezt is utáltam. Az osztálytársaim vasárnap templomba mentek és utána jégkrémeztek, mi vasárnap hajnalban mindig baromfit vágtunk és az ebéd után mentünk ki a temetőbe - micsoda program. Szüleim reformátusok voltak, de a falunk katolikus volt. Irigyeltem a hittanos osztálytársakat és irigyeltem az első áldozást, a bérmálkozást és mindent amitől engem megfosztottak. Anyuval este imát mondtunk: Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem... Ekkoriban találtam meg anyu régi énekeskönyvét és esténként az ima után olvastam. Énekelni soha nem tudtam. Hitet mégis ebből a könyvből kaptam, bár tudatlan voltam és a jövőm elmosódott volt még előttem, de tudtam, hogy Istenre szükségem van.
Anyutól elkéredzkedtem játszani a barátnőmhöz, mindig anyutól kéredzkedtem, mert ő kijárta apunál, hogy elengedjen. Hetente egyszer egy órát Krisztiéknél töltöttem, anyukája kötni tanított, az én anyum csak horgolni tudott, de valamiért azt soha nem tudtam rendesen megtanulni. Kriszti barátnőmnek  külön szobája volt és az övé volt benne minden, én a hugaimmal osztoztam a szobán és csak alvásra használhattuk, nálunk az élet a konyhában zajlott. A konyhában volt az íróasztalom is, magamban nyugodtan soha nem tanulhattam, mindig nyüzsgés volt körülöttem. Amikor valamit nagyon meg akartam tanulni, akkor elvonultam a padlásra, vagy beültem a kukorica góréba: Magányos tanulásom később is megmaradt, sokszor jártam erdőbe magaslesekre bújva könyvvel a kezemben. Nem tudtam miért éreztem magam a családom között  idegennek és magányosnak. A mindennapi rutin mellett ébredezett a lelkem, amit úgy éreztem bezártak. Ma már tudom, hogy a kiskamaszok mindennapi gondjai voltak ezek. 

Kaktusz

Valami szúr.
Valami fáj.
Szúr a szív.
Fáj a hang.
S odakint a
csendben
megszólal
egy harang.
Valami szúr,
valami rossz.
Úgy, de úgy szúr
az a kaktusz.    (1983. augusztus)

A bevezetőben azt írtam fogalmam sincs, hogy miért jött ez az ötlet. Ez nem igaz, az ötlet azért jött, mert megtaláltam a régi naplót és olvasva jókat nevetgéltem 12 éves önmagamon. Illetve a naplót 1983-tól 1997-ig írtam, természetesen nem napi rendszerességgel, volt hogy hónapokig eszembe sem jutott. Ez többnyire akkor volt, amikor volt valakim akinek elmondhattam a gondolataimat, akivel megoszthattam a titkaimat. Amikor egyedül voltam akkor írtam a rövid kis feljegyzéseket, illetve amikor számomra érdekes dolog történt, azt is bejegyeztem. 1983-ban a 12 éves Jégmadárnak három említésre méltó dolog került a naplójába.
1. A gömbvillám megjelenése és felfedezése - nagyon rácsodálkoztam és Internet nem lévén minden újságcikket meg akartam szerezni ezzel kapcsolatban, ezért jártam a könyvtárba is.
2. István a király - lázban égtem.
3. A nyolcadikos fiúk csúfoltak: "sárkányfűárusnak" neveztek, állítólag az orrom miatt, mert olyan nyomi.  Amikor megláttak az udvaron, már hangosan kántálták: "Sárkány ellen sárkányfű!" - ez nagyon megviselt, erről verset is írtam.

Kamaszok

Álltak az iskola előtt,
egy csendes délelőtt.
Vagy délután volt?
Nem tudom.
Én ott mentem az úton.
Odanézz! - kiálltotta egyikük.
Én már elvágódtám előttük.
Felugrottam: - Hülyék!
S már mentem is tovább. (1983. február)

Ha nem találom meg a naplót és megkérdezi valaki tőlem, hogy 2013-ban mit jelent nekem 1983, akkor ezek a dolgok eszembe sem jutnak.
1983-ról a mai Jégmadárnak a szociális törvény és a járások megszünése és 2013-as újbóli alakítása jut eszébe, mert manapság e két dolog körül forog az élete. Verset pedig csak a szolgálatban történt események miatt ír.

Kislány koromban volt egy naplóm. Krémszínű puha bőrkötésű, kulccsal lecsukható volt. Nem volt semmi ráírva, csak egy szál arannyal rajzolt virág a jobb csücskében. Aputól kaptam, ő emlékkönyvnek szánta, akkoriban nagy divat volt az emlékkönyvbe rajzolgatás. Nekem már volt egy ilyen rajzos könyvem, ezért ennek a puha könyvnek más szerepet szántam. Az első lapra beírtam gyerek ákom-bákommal 1983. Aztán - mert nem tetszett - szépen körberajzoltam cirádával és még ki is színeztem. Akkor még izgalmasnak tartottam, hogy a könyv kulccsal zárható és őszintén leírhatok benne mindent, hiszen csak magamnak írom. Mennyit változott a világ, manapság mindenki blogot ír és természetesen nem önmagának, virtuális kulcsok a jelszavak amikkel talán lezárhatóak a blog oldalak, de inkább mindenki mindenkivel osztja a gondolatait. Régen én azt írtam le, hogy mit is csináltam egész nap és természetesen arról, amit nem mondhattam el senkinek. Most pedig inkább arról írnék, amit el akarok mondani mindenkinek. Ez a napló életem második próbálkozása a NET-en, az elsőt  - ki tudja miért - megszüntette a szolgáltató. Azon a lapon főleg gyógynövény ismereteimről írtam és képekkel illusztrált házi praktikákat mutattam be, próbálkoztam folytatni egy másik oldalon, de ott már nem sikerült látogatókat szereznem. Nyugtáztam magamban, hogy nincs is szükség rá, ez kb. 8 hónapja volt. Aztán most ismét késztetést érzek. Fogalmam sincs miért jött ez az ötletem, a barátaim szerint univerzális vagyok, de én tudom, hogy ez nem igaz. Inkább csak szeretek kipróbálni új dolgokat, mint most ezt is.