keserves szerelem

Múlt ködében járok,

hol minden hideg,

 a jelenben álmodok,

 a jövőben hiszek.

Az élet egy pillanat,

mint a vonat, fut tova,

mint a vihar tarol,

az idő lett záloga.

A szerelem vad, új 

tüze éget, felkavar,

sellőcsókja negédes,

a tenger sós,  kiapad.

Szélkavarta lavina,

rázúdul a világra. 

Ha eljössz, szerelmem,

világom virágba borul,

a fák rügyeznek szépen,

szivem dobszót perget,

lelkem forróságban éghet,

szavad lágy selyme

rügyet fakaszt tényleg, s

reményt kelt végleg.

Szeretlek, s ez

így marad, kedves,

ameddig csak élek.

Sudár alakod látom:figyelmem centrumában

 

áll mint szilárd dárda, 

 

kobakomban pár botor

 

gondolat kering megint,

 

s minden eszembe jut

 

tényleg, mi volt régen,

 

mi van most,  s mi az,

 

mi történhet tényleg

 

még talán, s mit tegyek,

 

hogy amit elértem,

 

ne legyen az mindhiába.

 

Csótányok rágják

lelkem oduját.

Sivár napok, hát

hozzatok csodát!

Az, kire gondolok

gondoljon reám,

lelke lelkemhez 

símuljon a

végtelenen át!

Lélegzete egy legyen

 az enyémmel végre,

e csodás érzésnek

sose legyen vége. 

Szerelmünk virága 

rózsát teremjen,

köztünk örök

öszhangot teremtsen!

 

 

Virág szirmait hullajtja,

 

szomorúság szívét rágja,

 

forróság leveleit süti,

 

szárazság kizsigeli.

 

Szerelem virága elmúlik,

 

már sosem virul, szirma

 

újra és újra lehull.