keserves szerelem

Hontalan Lelkek,
kik távol vagytok,
hol bolyongtok?
Vajon láttatok,
mikor megjelentem?
Vajon hallottok
abból valamit,
mit csendben súgok
a szélnek az
amúgy  féktelennek,
 vagy az éjnek,
a lidércekkel teljesnek?

Lelkemnek vad
fájdalma sikít még,
majd síri csöndtől
hangos , szép
múltamnak ködébe vész .
Hiányod bensőmben
 végtelen tér,
mely örökre űrt
hagyott lelkemben, s az éj
kedvemet végleg
gyászruhába vonta,
s délcegen feszített,
mint hajóvitorla.
Végtelen , örök
valóság Nélküled
az élet, örök fájdalom élhet
szívemben tényleg...
Hiányod végtelen
tér tehát, s az
éj űrt alkot lelkemnek
fény zsámolyán, s ott ülhet
véglegesen a végtelenben...
Bennem Hiányod lám
óriási űrt hagyott,
belőle fakadt
vad fájdalom
lelkemnek vászonába
hasított, akárcsak éles
kés a puha vajba...
Hiányodban élni
keserű gyötrelem.
Nélküled semmi vagyok:
talán egy csepp a tengerben?
Netán porszem a végtelenben?

Kicsi Szikra ,

pattanj ki

szívemből végre!

Gyullaszd meg

a  lángot, hadd

lobogjon a tűz,

s végtére is,

hadd érje el

a fahasábokat

a végső enyészet!

Hadd táncoljanak

a vörös lángok,

s ha táncot ropnak,

 az öreg kandalló 

 majd megint

vígan dalolhat!....

Lelkem kopár szikla szirtjén

magányosan áll,

szemeimen fakó fény

borította lepel: félhomály,

ám a köd lassan tovaszáll...

Elmém üde, friss,

ám szerelemtől ittas még,

s tébolyultságban jár...

Szívem  ízzó fénygömbként,

örök szerelemre vár...

láttam: szemedből

pergő könnyeket

sorba rendeződve

orcádon végigperegtek

folytonosságot produkálva

mint folyam mely

a hegyekből eredt

láttam: szemed

fakó fényét felvillani

éppen mikor üdvözöltelek

s láttam rémálmomban

e fényt végleg kihúnyni

nagyon féltelek

féltelek s óvlak

mint titkot

úgy tartalak

mint madarat a kalitka

szeretlek tényleg

légy hát  szívem

kalodájának örökre

foglya végleg