kacatok belőlem

                                        Más világ

  Magam sem értem hogyan, de egyszer csak ott voltam mint aki a semmiből tűnik elő.  Ócska, fehér, egyenhálóingben, alsónemű nélkül, combközépig a tengerben Egy kicsit  sem izgatott hogy kerültem oda, bár a bugyim nem léte egy röpke pillanatra zavarba hozott, de ez  a kellemetlen érzés gyorsan felszívódott.  

  A part felé vettem az irányt. A víz kellemes érzetet keltett bennem, se hideg, se meleg nem volt. Talpam alatt a meder puhán süppedt, mnt valami nedves vatta. A partra érve fehér homok csiklandozta a lábamat, lágy, langyos szellő simogatta a bőröm. Lassan lépkedtem a rét felé. Lenéztem magamra. Még mindig mezítláb voltam, de a hátul kötős hálóing helyett egy egyszerű, könnyű, de szintén fehér nyári ruhát viseltem. Utálom a fehéret, de mivel már volt rajtam bugyi és melltartó hát nem tudta elvenni a kedvem. Kicsit ugyan felhúztam csodálkozva a szemöldökömet, mert nem emlékeztem mikor öltöztem át, de elkönyveltem magamban gyorsan ezzel: - á, csak egy kis tudatzavar. A réten lábszár középig érő, élénk színű, tarkabarka virágok nyíltak, igaz egy sem hasonlított az általam ismert mezei növényekre. Száruk és a fű is puha volt akár a vaj. Aztán a távolban megláttam a mamámat. Intett nekem. Futni kezdtem felé, mint akit kergetnek, hisz már olyan régen láttam. Úgy éreztem végtelen sokáig futok viszont egy cseppet sem fáradtam. Odaérve aztán ömlött is belőlem a szó:

–Szia Mama! Mamikám! Ha tudnád mennyire hiányoztál! Hogyhogy itt vagy, hisz...Jé meg van mindkét lábad? És milyen szép vagy! Olyan rossz nélküled!– A nagymamám csak mosolygott szolidan, majd a mutatóujját a szája elé téve jelezte, hogy csendesedjek le. Elhallgattam és kérdőn néztem rá. Karjával körbemutatott. Szétnéztem. Nem értettem mit akar mutatni. Újra ránéztem csodálkozva. Akkor rám mutatott. Magamra néztem. Megörültem, hogy fekete ruha van rajtam, ez a kedvenc színem, de akkor sem értettem. Mellém lépett, bal karjával átkarolt és még mindig mosolyogva az égre mutatott. Két fehér nap ragyogott, egyik sem volt túl forró, vagy bántóan fényes. És akkor hirtelen megértettem, hogy ez nem a Föld, ez egy más világ. Sokáig szaladgáltunk a csendes réten a mamámmal, majd virágokat szedett nekem hatalmas csokorba. 

  Valami távoli motyogást hallottam. Semmit sem értettem belőle olyan halk volt. Aztán megjelent a papám és a nevelőapám, mindketten megöleltek. A mamám is megölelt, majd megsimogatva az arcom elengedett. Értetlenül néztem rájuk, miközben az a távoli hang egyre erősödött:

–..is....szony....tal assz...éb..! Nem..ar...fel...redni! Gyerünk, gyerünk! Jöjjön vissza!– A mamám integetett.–Ejnye fiatalasszony, nem maradhat odaát, amíg én vagyok az altatóorvosa. Ébredjen kedves! Ébredjen bogárkám!– Kinyitottam a szemem.–Na végre! Isten hozta az életben! Már azt hittem itt hagy bennünket. A műtét sikerült, a szövettant is levettük. A többit majd megbeszélik a doktorúrral, ha meglesz az eredmény. Megsürgeti ne izguljon, hisz még olyan fiatal.– Ezzel lekapcsolta a vakítóan fehér lámpát és kitolt a folyosóra. Kegyetlenül fáztam, betakart. Velem volt amíg nem jött a nővér.