kacatok belőlem

Néha papírra sírok sorokat...(mert amikor írok a túlcsorduló érzelmeim beszélnek és a zajos gondolatok). Furcsa szerzet vagyok, hiszen nálam nincs sem félig teli pohár, sem félig üres. Csak üres vagy csordultig teli. Ezek szabálytalan időközönként váltakoznak: egy teljes telítettség után egy teljes üresség jön, aztán a ciklus ismétlődik. Erről szól az egész létezésem. Szeretni is csak így tudok: vagy sehogy vagy halálosan. Ha belegondolsz megérted milyen életveszélyes az ilyen „játék”, hiszen pont az hiányzik belőle, ami stabillá tehetne, a középrész, az arany középút. Felejtsd el! Nálam ilyen nincs. A föld felett lebegek, (igen, most is álmodozok 🙂) hófehér szárnyam szikrát vet, mint a hó és szeretlek rendületlenül, hisz ember vagy. Egy és egyenrangú velem. Mindegy, hogy kicsi vagy vagy nagy, fiatal vagy idős, nő vagy férfi. A puszta létezésedért szeretlek, a lélek jelenlétedért, ahogy a világot is szeretem: -rajongásig csodálva. Itt csak úgy érintkezünk, mint akik nem látnak: -gyengéden, tapogatózva- egymás gondolataiból próbálva leszűrni a lényeget. Valahol, valamikor, megérintettél miközben olvastalak (észrevetted biztos, hiszen hozzászóltam az írásodhoz 😉) és most szüntelenül eszembe jutsz miközben karácsonyi díszeket készítek. Arra gondolok, hogy Te vagy ez a csillag, szenteste majd felteszem a fára egy mosoly kíséretében. Aztán felkapcsolom a fényeket hogy átragyoghass időn és téren keresztűl. Ezzel szeretném megköszönni, hogy vagy, hogy verseddel, írásoddal, gondolataiddal megérintettél. Békés és szeretetteljes karácsonyt kívánok! 

🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄🎄

Volt valami nagyszerű abban a pillanatban...Igen, tudom  bosszantóan szentimentális vagyok, mint egy kislány aki elfelejtett felnőni. Nem mentegetőzöm, de bizony megesik hogy akinek túl korán fel kell nőni valahol mélyen mindig gyerek marad...

Kora hajnal volt. Egy kicsit még magamhoz öleltem a tegnapi álmom és eljátszottam azzal a szürreális gondolattal, hogy ismét megelőztem a Napot. Odakint feltámadt a tavaszi szél (nos, őt is megelőztem 🙂), visítva fújt végig a tájon. Fent, az égen pedig maga előtt terelt néhány sötét felleget. A Nap még a horizont alatt feküdt, sápadt fénye épp csak derengett ég és föld találkozásánál. A halvány derengés elnyújtózott a talajon, majd bekúszott az ablakomon is, túlvilági érzéssel töltve meg a szobát. Mintha csak minden rá várt volna...megérkezett a zápor, eső ujjaival az ereszen dobolt. A tavasz imádott illatával orromban kortyoltam a kávém és rajongva néztem a kivetített filmet: a kinti fa árnyéka kecses táncot járt a falon. Volt valami nagyszerű abban a pillanatban...

A mosolybefőtt készítése hosszas és igen körültekintő előkészítést igényel. Rendelkeznünk kell kellő tapasztalattal vagy ennek hiányában szükségünk lesz egy pártfogóra. Jómagam a poet blogról egyszerűen és nem kicsit pofátlanul kinéztem magamnak mindenki kedves  Mamamaciját. (Ezúttal is szíves elnézésed kérem, remélem nem veszed zokon, kedves írogató blog-rokon.) 

Az üveget előkészítjük alaposan tisztítva, de nem fertőtlenítve, mert a fertőtlenítő legapróbb maradványától is torzulhat, illetve foszlóssá válhat a mosolyunk. És számít, igen is itt most számít a méret! Minél nagyobb annál jobb! Persze a passzos kupak szintén fontos.

Már nyár elején megkezdjük a napon érlelt mosolyok rendszeres begyűjtését, amit laza mozdulatokkal az üvegbe helyezünk, vigyázva, le ne hervadjanak. Ha ki akarnának szökni az üvegből (mert ez előfordul) akkor bíztatásképpen dúdolhatunk nekik egy kedves dallamot vagy mesélhetünk viccet. Egy-egy mosoly betevése után pászítsuk a nagy üveget a passzos kupakkal. Ezt a műveletet addig ismételjük, amíg őszre tele nem lesz az üvegünk napon érlelt mosollyal. Amikor az tele lesz, nyakon öntjük sziruppal. Meglöttyinthetjük valami jóféle itókával is majd jöhet a kupakolás. Az így elkészült befőtt tartósítószer nélkül eláll tavaszig viszont naponta mosoly-gondoskodást igényel ( és persze újra kupakolást). Fogyasztásnál ügyeljünk a mértékre mert súlyos függőséget illetve lerészegedést okozhat. Jó étvágyat kedves poet szerzőtársaim! 😁

Szeretem a gondolataidat, szeretem ahogy „papírra” veted, szeretem ahogy megosztod velem, velünk önmagad, a  belső világod. Legalábbis azt a kicsinyke darabot, amit láttatni engedsz. Szeretem azt a kicsinyke darabot! Nem, nem szerelemmel. Nem, nem testi vágyakozással és nem is a gyomromban repkedő pillangókkal. Mondhatnám hogy „csak úgy emberileg”, de ez egy nagy hazugság lenne, mert ennél azért jóval többet érzek. Igen, jogos a kérdés, hogy akkor végül is miről beszélek. Hát, kedves Barátom...kezdeném, de ezt sem írhatom, hisz még csak nem is ismerlek. A lényed, a teljes valód ismeretlen előttem. Ismeretlen és mégis ismerős valahonnan mélyről. Talán ez épp olyan rejtélyes, mint a megérzések. Azt sem igazán értjük honnan jön, de sokszor rácsodálkozunk. Pl.: amikor sokat gondolsz valakire és ő egyszer csak felhív, esetleg összefutsz vele az utcán; vagy amikor épp azt főzöd meg amire a gyermeked gondolt sóvárogva az iskolában; vagy amikor kimondasz egy mondatot, amit a másik még ki sem ejtett a száján; vagy amikor a tömegben csak egy ember néz és te ezer közül is pont arra nézel vissza. Amit érzek, az épp ilyen rejtélyes. Valami megmagyarázhatatlan vonzódást érzek irántad, a szavaid iránt,  mert bár magadról írsz, mégis az én lelkem egy kicsiny részéből szólsz. A kapocs, a híd köztünk ez. És én szívrepesve várom, hogy írj, minden pillanatban. Aztán, amikor várakozásom ellenére túl nagy a csend, előbújik belőlem az a durcás és végtelenül szomorú kislány, akit sosem nőttem ki, mert túl korán fel kellett nőnöm. Légyszíves ne hagyd hogy toporzékoljak a szoba közepén! Kérlek, csak írj! Hisz jól tudod, hogy hasonlók vagyunk. Nem, nem egyek, de hasonlók. Szeretem, ha mosolyt csalsz az arcomra, mert az a mosoly egésznap elkísér. Szeretem, ha álmodozol mert körül lengenek rózsaszín felhőid. Szeretem a megfestett képeid mert órákig látom csukott szemhéjam mögött. Szeretem a kiírt érzelmeidet mert egyszerre csak nem leszek egyedül. Szeretem a gondolataidat és a szavaidat, szóval csak írj, mert akkor is olvaslak, amikor észre sem veszed.

Aki rám néz, az egy képet lát rólam, belőlem, ugyanazt a képet amit én is látok a tükörben. Csakhogy, ahogy más sem, nem egyetlen kép vagyok, hanem egy doboznyi nyers és vágatlan filmszalag.